Egy nagy magyar felfedező Afrikában

Magyar László 1818-ban Szombathelyen, törvénytelen gyerekként látta meg a napvilágot. Apja, Magyar Imre öttömösi földbirtokos gondoskodott róla és a taníttatásával is törődött, de csak középiskolai tanulmányai alatt fogadta törvényes gyermekévé. Ekkor vehette fel a Magyar nevet (korábban anyja után Horváth volt). Gyerekkorától kezdve élénken érdeklődött az utazások iránt. A szabadkai Antunovics József így jellemezte a fiatal Magyar Lászlót: „Olvasni szeretett, leginkább pedig utazásokat. Már, mint kisebb tanuló, ha tengeri utazásokra szert tehetett, azokat egész szenvedéllyel olvasta, később, idősebb lévén, csakis ily leírások olvasásával foglalatoskodott, s bajtársai társaságában is a tengereken túl lévő világrészekről és országokról a legörömestebb és elég elmésséggel beszélgetett.”

Magyar László 1843-ban, huszonöt évesen lett tengerészkadét, miután elvégezte a fiumei tengerészeti iskolát. Ebben a minőségé­ben eljutott Brazíliába, majd főként rabszolgaszállító hajókon szolgálva a Karib-tenger térségébe, valamint Madagaszkártól Kubáig a világ sok távoli pontjára. Argentin flottahadnagyként részt vett az Uruguay elleni háborúban, amelynek során fogságba esett, és csak nagy szerencsével úszta meg a halálbüntetést.

Az angol, a spanyol és a portugál nyelven kívül több bennszülött nyelvet is ismert. Eredetileg Dél-Amerikában szeretett volna kutatóutakra indulni, de ehhez nem tudott támogatást szerezni, mert ez irányú kérését a Magyar Tudományos Akadémia elutasította. Ezután esett a választása Afrikára. Állítólag a kalabári néger király beszélte rá, hogy indítson expedíciót a Kongó forrásvidékére, s ezután indult el Bihé felé. A bihéi fejedelmi lakhely kinézete már első látogatásakor is aggodalommal töltötte el a harmincadik évé­ben járó utazót. Magyar László így ismertette a helyszínt (Magyar László afrikai utazásai. Bp., 1985): „A kerítés közepén tágas kapu tűnt szemembe, a kapu mellett jól öltözött több fegyveres részint rakásra a földön ült, részint fel s alá sétálgatott. Midőn a bejáráshoz érkezém, borzalommal pillantám meg a valóban ördögi csínnal és arányossággal ágasokra aggatott emberfejeket, melyek részint kiakasztva s elrothadva, részint újonnan elvágatva levén, undok és borzasztó látványt nyújtottak; s miként az oroszlán barlangja körül elszórt állatcsontok a vándort intik, hogy siessen el onnan, úgy e látvány is azon vágyat költé fel bennem, bárcsak e rettenetes fejedelmi lakást mentől előbb otthagyhatnám.”

Magyar Lászlót fogadta a bihéi fejedelem, egy ötven év körüli, magas, sovány, kellemes megjelenésű férfi, aki az utazó üdvözlő szavaira így válaszolt: „Igen megtiszteltél, fehér ember, az irántam mutatott bizodalmaddal, hogy megvetve a kényelmet, melyet otthon, gazdag földijeid között élveztél, közénk jöttél, s részt akarván venni ügyeinkben, köztünk megtelepedtél. (…) Oltalmamba fogadlak s jaj annak, ki téged személyedben vagy birtokodban bántani mer; az őseinktől ránkhagyott s általunk mindig szorosan megtartott »mukombe« jogot ezennel megadom neked, s népeim ezt elismerni tartoznak.”

A fejedelem ezután Magyar László hazája felől érdeklődött, majd sajnálkozva szólt az afrikai emberek szerény képességeiről, melyeknél fogva csak némely hitvány mesterséget képesek megtanulni. Úgy vélte, ez az oka annak, hogy nélkülözniük kell minden hasznosat és szépet. Megjegyezte: „Hidd el barátom, az isten a fehéreket a gazdagság és szövetek urává, a feketéket pedig szegény ördögöknek teremtette!” A beszélgetés végén azzal bocsátotta el Magyar Lászlót a szállására, hogy egyéb mondandóját nemsokára megüzeni.

Az utazót ezután kíváncsi helybéliek vették körül és kérdezgették erről-arról, így a családi állapotáról is. Igencsak meglepődtek, amikor megtudták, hogy nincs felesége és gyereke. A fejedelem hamarosan közölte Magyar Lászlóval, hogy háborúban áll „a Koanza folyamon túl lakozó Ganguella népekkel”, akiket néhány napon belül meg fog támadni. Felszólította Magyart, hogy mint barátja, vele együtt vegyen részt a harcban, de ez az ajánlat cseppet sem volt ínyére a magyar utazónak, mivel Afrikában nem harcra, hanem békés közlekedésre, felfedező utakra vágyott. Megköszönte a bizalmat, és arra hivatkozott, hogy hazája (Magyarország) törvényei nem engedik, hogy fegyvert fogjon idegen népek ellen. A fejedelem ezt a választ hitvány kifogásnak nevezte, és azzal érvelt, hogy az ő országában a fehérek királya nem parancsol, ezért az ottani törvények errefelé nem érvényesek.

Magyar Lászlót aggasztotta a háborúba vonulás gondolata, de nemsokára kieszelte a megoldást. Bennszülött udvarmestere (kiszongo) előtt panaszkodni kezdett, hogy hascsikarásai és ijesztő álmai vannak, s érdeklődött, hogyan szabadulhatna meg ezektől. A kiszongo azt felelte, hogy valamelyik elhunyt rokon lelke megbántódott, s bosszúból az okozza a bajt. Magyar László erre megjegyezte, hogy a rokon bizonyára azért haragszik, mert elfogadta a fejedelem háborúra vonatkozó hívását. Ezzel a kiszongo is egyetértett, majd kijelentette, hogy kimbandát (varázslót) kell hívni, mert csak ő tudja elűzni a rontást.

A szertartásra sor került, és az eseményről nyomban értesítették a fejedelmet. Magyar László erről így írt: „Tehát kiszongómat az áldozat bizonyságával, tudniillik a vérbe mártott szövettel, egy hordó lőporral s nehány üveg égett-borral útnak eresztém a fejedelemhez, hogy neki a küldött ajándékokat átadja s őt a velem történtekről tudósítsa, egyszersmind nevemben megkérje, szíveskedjék engemet adott szavamtól feloldani, melyért annyira üldöztek a kiluluk, s eképp hárítsa el rólam a nagyobb veszedelmet.”

A kiszongo pár nap múlva visszatért, és kedvező választ hozott a fejedelemtől. Túlságosan is kedvezőt, mert ekkor jött el Magyar László életében az a fordulat, amelyre azelőtt soha nem gondolt volna. Bennszülött bizalmasa közölte vele, hogy Kajája Kajángula fejedelem nagy barátjának tartja, s mivel értesült arról, hogy még nőtlen, elhatározta, hogy egyik leá­nyát hozzá adja feleségül. A fejedelem azt is üzente, hogy a lány anyja fehérek között született és nevelkedett, szokásaikat ismeri, jó és engedelmes feleség lesz belőle. Elhatározását nem akarja a magyar utazóra kényszeríteni, hanem rábízza a döntést. Magyar László úgy érezte, hogy saját csapdájába esett.

„De (…) most már a nekem vetett tőrből valamennyi bihéi kimbanda közbenjártával sem szabadulhattam ki, anélkül, hogy a fejedelem bosszúját magamra ne vonjam az ismételt elutasítás által. Tehát elszánám magamat, s kijelentém a követnek, hogy noha menyasszonyomnak még hírét is csak most hallom először (…) mindazáltal a fejedelemnek kész köteles szolgája levén, habozás nélkül elfogadom ajánlatát, s leánya tetszése szerint bármikor hozzám jöhet s házamban, mint úrnő foglalhat helyet. Csak szíveskedjék a fejedelem vele együtt a szokásos szertartásokat és költségeket elrendelni.”

A menyasszony 1849. május 23-án érkezett Magyar László rezidenciájához. (Két nappal azután, hogy Magyarországon, a Görgei Artúr tábornok vezette honvédsereg elszánt rohammal elfoglalta a császári katonaság által védett Buda várát.) Magyar Lászlónak tetszett a menyasszony, akinek külsejét írásában ekként ábrázolta: „Ina-Kullu-Ozoro (Ozoro hercegasszony) karcsú, magas és szép termetű, valami 14 éves leány, fényes fekete arcában két nagy szem ragyog, vastag domborodott, rózsaszín ajkai közül indiai gyöngyhöz hasonló, hófehér fogak tűnnek ki. Öltözete különféle, elevenszínű, finom szövetekből készült, bő lobogó ruháját cafrangos fehér öv szorítja karcsú derekához, haja sokszínű apró gyöngyökkel van hímezve, s a gordiusi csomóhoz hasonló, megoldhatatlan tekercsekbe és fürtökbe felosztva. De a nyakán, vékony aranyláncon Megváltónknak ugyancsak aranyból készült keresztjét vevém észre, s ennek látása bizodalmat és reményt önte szívembe, hogy egyesülésünk szerencsés lesz, a menyasszonyom által hordott keresztény jelkép alatt.”

Magyar László 1849 és 1857 között három nagy utazást tett Afrikában. Második útja során hatvan fős kíséretével bevonult Námbámiba, Kanyáma tartomány fővárosába, ahol Haimbri király vendégszeretetét élvezte. Ekkor (1853-ban) értesült arról, hogy tőle „mind­össze” hat napi járóföldre tartózkodik David Livingstone, a híres misszionárius, Afrika-kutató és felfedező.

A tartomány fejedelme, Sekeletu közölte Livingstone-nal, hogy egy fehér ember találkozni szeretne vele. Livingstone ezután megkérdezte, hogy az illető angol nemzetiségű-e, majd a fehér utazóról szerzett információk birtokában úgy döntött, hogy kitér a találkozás elől. Judith Listowel angol írónő szerint a viktoriánus érzelmű Livingstone feltehetően nem akart találkozni olyan fehér emberrel, akinek bennszülött nő a felesége.

Magyar László népes karavánjai mindig nemzeti színű magyar zászló alatt vonultak Afrika bozótos szavannáin, sivatagain. Ez különös szokásnak tűnhetett, ám jól jelzi, hogy derék hazánkfia soha nem adta fel Magyarországhoz való kötődését. Munkásságát hatalmas felfedező utak, néprajzi leírások és jelentős úti beszámolók fémjelezték. Többek között felfedezte a Kongó és a Zambézi folyók vízgyűjtő területeit, valamint az angolai busmanokat (csaknem negyedszázaddal előbb, mint Serpa Pinto portugál utazó, akinek ezt az érdemet tulajdonítják). 1856-ban már hazatérését fontolgatta. Visszatért Bihébe, de az ottani − időközben kitört − belháborúban megölték apósát, Kajája Kajángula fejedelmet.

Ez idő tájt a tudományos világ már kezdett felfigyelni a kutatásaira. Az angol királyi társaság az évkönyveiben (magyar források alapján) közölni kezdte a cikkeit, viszont útleírása első kötetének kéziratát az MTA sokáig válasz nélkül hagyta. Felesége, Ozoro, aki − trónörökös fiára is tekintettel − nem akarta elfogadni a bihéi hatalmi változást, kétségbeesve fogadta férje hazatérési szándékát, de végül megér­tően és engedelmesen beletörődött a döntésébe. Magyar László 1857 végén elhagyta Bihét.

Ezután évekig nem érkezett hír felőle. A portugál hatóságok, az MTA érdeklődésére válaszolva közölték, hogy a magyar felfedező 1864. november 9-én, Benguela kerület Ponto de Cujo községében, negyvenhat évesen elhunyt. Családjának további sorsa ismeretlen. A magyar emlékezet keveset őrzött meg az afrikai felfedező utakra vállalkozó, példátlan kalandokat megélő utazóról. Pedig már Hunfalvy János földrajztudós is megállapította róla: „Afrika belsejét akkora terjedelemben járván be, mint talán az egyetlen angol Livingstone-t kivéve senki más.” Vagyis Magyar Lászlónak ott a helye a legnagyobb felfedezők között, s emlékének ápolása is ennek megfelelő rangot érdemel. w

Részlet a szerző 30 új meghökkentő eset

a magyar történelemből című, megjelenés előtt álló könyvéből