Hengerelt a páston, mint egy gőzmozdony

Egész magatartása egy vidéki ember benyomását kelti. A „vidéki” nem megkülönböztető jelző, csak az egyszerűségére, szerénységére utal, ahogy a Nyugati pályaudvaron a vonatindulás előtt beszélgetünk. A fennkölt stílus idegen tőle, pedig lehetne öntudatosabb is, hiszen párbajtőrcsapatban olimpiai bajnok. Talán túlzottan visszahúzódó. Aztán elered a nyelve, mert a vívásról beszélhet. B. Nagy Pálnak hívják.
Szolnokról is feljutott a világbajnoki dobogóra (Fotó: Mti/petrovits László)
– Még ma is emlegetik a sok évvel ezelőtti fényes esküvőjét Galgamácsán, ahol állítólag „minden megesett”…

– Való igaz, nagy lakodalom volt. Két napig tartott, és az egész falu ott volt. Egyesek ma is állítják, hogy olyan csodás esküvőt nem éltek át soha. Hogy minden megesett? Hát… Kulcsár Győző az asztalon táncolt. Egy szó, mint száz, mesebeli lagzi volt.

– Hogyan indult a vívókarrierje, illetve minek köszönhető, hogy vívni kezdett?

– Vidéki fiúcska voltam és az is maradtam. Szolnokon születtem, és ma is ott élek. A mi utcánk zsákutca volt, nem volt ki a focicsapat, és akkor engem, a mezítlábas fiút is bevettek a játékba. Barátok lettünk Demecs Bélával és Sághi Gyurival, a későbbi vívókkal. Ők mutatták meg a kiszáradt kukoricaszárral, hogy mi fán terem a vívás.

– A vidéki vívás egy-egy jó mester nevéhez fűződik. Érvényes volt ez Szolnokra is?

– Igen. G. Kiss Gyula volt az az ember, aki jóval a háború után a szikrát jelentette a szolnoki vívás megteremtéséhez. Egyébként maga is szolnoki volt, de elvégezte a sporttanár- és vívómesterképzőt, és visszajött. Ő lett nekem is az első edzőm. Nem vettek fel a középiskolába, ezért szakmunkástanulónak mentem. Gyula bácsi jóindulattal mondta a gépipari technikum tornatermében: „Nem vagy vívóalkat, de ha neked tetszik, amit látsz, nyugodtan maradj köztünk.” Elég kis szivar voltam tizennégy évesen a negyvenkét kilómmal, de tetszett a vívás meg a társaság – tehát maradtam. Szerelést még nem adtak, a lábmunka ment szinte hónapokig.

– Abban az időben a párbajtőrözők is tőrvívással kezdték. A neves vívómester, Vass Imre a párbajtőr „gyakorlófegyverének” tartotta.

– Számomra is a tőr volt a kezdet. Házi-, majd városi bajnokságokon indultam. Az első tőrversenyemre 1952-ben került sor, és Kálmán Géza volt az utolsó, a kilencedik, én meg a nyolcadik. Józsa János – aki elvesztette a háborúban az egyik karját – hajtotta ki, hogy megkezdődjön Szolnokon is a párbajtőrvívás. Kipróbáltam én is, és tetszett. Akkor már öt éve tőröztem. Az első harmadosztályú párbajtőrverseny a mai napig emlékezetes a számomra. Pestiek is indultak. A társaim számára csináltattak ruhákat, de nekem előkaptak a szekrényből egy viharvert szerelést. És mit ad Isten? Két vereséggel ugyan, de megnyertem a versenyt! Akkor a fellegekben jártam. Kezdtek odafigyelni rám.

– Az 1960-as évek elején lett válogatott, és kijutott az 1962-es Buenos Aires-i világbajnokságra.

– Fiatalon megnyertem a nemzetközi Balaton-bajnokságot tőrben és párbajtőrben is. Bay Béla bácsi megismertetett Duronelly Róberttel, a BVSC vívómesterével, ezután pedig meghívtak a válogatottba. Ez komoly lépcsőfok volt. Egyébként az egyik Balaton-bajnokságon történt meg – és itt Nedeczky László főrendezőt idézem –, hogy: „A párbajtőrözők a siófoki Borharapóban mulatták át az éjszakát, közben a teljes pohár- és tányérkészletét felmorzsolták. Az ital és a cigányzene hatására a tányérokat a poharakkal váltogatva vágták a falhoz, ezzel adva meg a zenének a taktust”. Ami Buenos Airest illeti: a csapat helyezetlen maradt, mert kikaptunk az olaszoktól és a szovjetektől. Egy évvel később a gdanski vb-re is kivittek, de egyetlen csörtét sem engedtek vívni – bronzérmesek lettünk. A tokiói olimpia szintén nélkülem zajlott le, amely párbajtőrben is csapataranyérmet hozott. Ma úgy ítélem meg: sok pofont kaptam jobbról és balról azért, mert nem jöttem fel Budapestre.

– Miért? Hívták? Volt rá esély?

– Vélhetően Nedeczky Laci bácsi, a BVSC szakosztályvezetője súgott Csanádi György közlekedési és postaügyi miniszternek, aki egy időben a MÁV vezérigazgatója is volt, hogy próbáljanak megszerezni a vasutasklub számára. Estin végeztem el a gépipari technikumot, és Csanádi, aki a Műszaki Egyetem docense volt, közölte velem, hogyha a BVSC tagja leszek, biztos a helyem a Műegyetemen. Én azonban nemet mondtam! Utólag nagyon sokszor gondoltam erre a lépésemre, és bevallom, marha voltam, hogy nem fogadtam el az ajánlatot. De hát nagy lokálpatrióta voltam és az vagyok ma is, annak minden előnyével és hátrányával. Azt mondtam magamban, nem hagyom magukra a szüleimet, a barátaimat.

– Az 1965-ös esztendő nagyszerű sikereket hozott: megnyerte Londonban a rangos Martini-kupát, és párbajtőrben magyar bajnok is lett.

– Londonban az első helyért az angol Jayjel vívtam, aki 1959-ben a budapesti világbajnokságon tőrben lett aranyérmes, párbajtőrben pedig második. Én, a kis vidéki parasztgyerek, akinek az apja egyszerű vasutas volt. Te jó Isten, hm, nehéz elmondani, amit akkor éreztem. Nem voltam ijedős gyerek, a csajoknak is megtettem az ajánlatot, és jött a végső asszó. És Macu bácsi – mert így hívtak – azt is megnyerte. Ez volt a legnagyobb egyéni sikerem az életben!

– Hogyan emlékszik a mexikóvárosi olimpiára, amely az aranyérmet jelentette?

– Ha Csanádira hallgatok, talán már a tokiói olimpián is ott lehettem volna, de eső után köpönyeg… Mexikóban a nyolc között az NDK ellen eredetileg Schmitt Pali vívott volna a csapatban, de kérte, hogy hadd pihenjen. Én vívtam helyette, és három győzelmet szereztem. Az elődöntőben a lengyeleket győztük le, ott is a csapatban voltam. Az oroszokkal szemben azonban nem volt jó a mérlegem, ezért kihagytak a fináléból.

– Azt mondták a csapat tagjai – idézem –, hogy: „B. Nagy Pali úgy viselkedett a páston, mint egy mozdony, amelyet befűtöttek. Amíg az ellenfél mozgott, ő ment előre. Erőszakos, jó fizikumú, jó reflexű versenyzőnek számított.”

– Ki-ki örömest hallja a maga dicséretét – tartja a közmondás, még akkor is, ha ebben az évben leszek nyolcvanéves.

– De azt is hozzáteszik, hogy „szerettük, nagyon rendes ember, kitűnő vívó, soha nem bántotta senki, mégis kisebbségi érzése volt. Talán a vidéki létből jött ez az érzés…” Nem tudtak ugyanazon a nyelven beszélni.

– Ennek ellenére boldog vagyok, hogy annak a világverő társaságnak a tagja lehettem. Hiába voltak ellentétek közöttünk, a csapat „szent fogalom volt”.

– Hol tartja az aranyérmét?

– A lakásban, rejtekhelyen.

Pályakép

B. Nagy Pál. Született: 1935. május 2., Szolnok. 1949-ben a Szolnoki MÁV SE-ben kezdett el vívni. Első mestere G. Kiss Gyula volt. 1961-től 1972-ig szerepelt a párbajtőr-válogatottban. A mexikóvárosi olimpián (1968) az aranyérmes csapatot erősítette, a havannai világbajnokságon (1969) az ezüst-, a montreali vb-n (1967) a bronzérmes gárda tagja volt. Kétszeres magyar bajnok (1965, 1970). Gépésztechnikusként ment nyugdíjba 1995-ben. 2010-ben róla nevezték el a szolnoki Véső úti sporttelepet.