Sport

Buzek László, aki két „világjárványt” is elindított – INTERJÚ

Valósággal forradalmasította a röplabdát Buzek László. Ő ismertette meg a világgal a felugrásos nyitást, amelyet a válogatott ázsiai túráján egy japán játékostól lesett el, az úgynevezett hátsósoros-támadást pedig, amikor a hátsó sorba kötelezett játékos a háromméteres vonalon túlról felugorva üti le a labdát, egyenesen „feltalálta”, mégpedig klubja, a Csepel edzésein. Mindkét újítása olyannyira szokatlan elemnek számított, hogy eleinte mind a magyar, mind a külföldi játékvezetők szabálytalannak ítélték. A magyar válogatottsági csúcstartóval abból az alkalomból beszélgettünk, hogy a közelmúltban Csepel díszpolgára lett.

Buzek László, aki két „világjárványt” is elindított – INTERJÚ
Buzek László, aki forradalmasította a világ röplabdázását
Fotó: MH/Purger Tamás

Gratulálok, hogy kicsit későn ugyan, de végre Csepelen is felfedezték. Három éve, hetvenöt évesen, Áder János köztársasági elnök Magyarország Arany Érdemkeresztjével tüntette ki. Gondolom, mindkét elismerésnek örült.

– Hogyne. Egy bizonyos kor után már annak is örül az ember, ha még emlékeznek rá.

– Kétszázhatvanhatszoros válogatott, tízszeres magyar bajnok, tizenegyszeres kupagyőztes, KEK-második, Eb-negyedik. Ezt mindet el lehet feledni?

– Hogyne. Az idő már csak ilyen gonosz. Jönnek az új és új generációk, új sztárok születnek, a régi emberek jobbára visszavonulnak a legendákba meg a történelemkönyvekbe.

– Önnek hiányzik valami a gazdag pályafutásából?

– Nem is tudom. Fájóan ugyan semmi nem hiányzik, de edzőként lehetett volna kicsit szebb a pályafutásom. Talán az volt a baj, hogy inkább játékospárti vagyok, pedig egy edzőnek kicsit zsarnoknak kell lennie, ki kell csikarnia a játékosból mindent, ami benne van. Ez régen sem volt könnyű, manapság pedig pláne igen nehéz.

A legnagyobb csepeli ikonok közé tartozik, aki ma sem tud Csepel nélkül létezni
A legnagyobb csepeli ikonok közé tartozik, aki ma sem tud Csepel nélkül létezni
Fotó: MH/Purger Tamás

– Németországban mégis CEV Kupa-győztes volt a csapatával.

– Igen, igen, de úgy érzem játékosként jóval többet tudtam felmutatni.

– Valóban, a Buzek név varázslatos volt a röplabdában. Emlékszem, egyetemistaként és DEAC-szurkolóként hogyan vártuk Debrecenben a Csepelt, s mentünk Buzek-nézőbe.

– Volt hangulatuk azoknak a meccseknek.

– Miközben természetesen a DEAC-ot biztattuk, rajongtunk a korábban soha nem látott felugrásos Buzek-szervákért és a hármas vonal mögüli leütéseiért. Úgy tudtuk, ezek saját találmányai voltak, s Buzek László megújította, látványosabbá tette a röplabdát.

– A felugrásos nyitás csak részben az én érdemem, hiszen eredetileg egy ázsiai tornán láttam, egy japán játékostól. Igaz, ez még nem volt tökéletes, ám mi is csak ámultunk az ötleten. Aztán itthon ezt addig gyúrtam, gyúrtam, mígnem világsláger nem lett belőle.

És a vonalon túlról való leütés, amelyet, úgy tudom, a csehek csak egyszerűen buzeknek neveznek?

– Az meg a csepeli edzéseken született. Megesett, elég gyakran, hogy a munkaidő miatt csak nyolcan voltunk edzésen, és játszottunk négy a négy ellen. Itt meg rá voltunk kényszerítve, hogy hátulról is üssünk. Más kérdés, hogy a kétszázhárom centim miatt ez talán nekem ment a legjobban. Aztán Havasi, az edző mondta, mi lenne, ha kipróbálnánk meccsen is. Kipróbáltuk, s eleinte még a bírók sem értették, mi történik, le is fújták, ám aztán megszokták, és úgymond világjárvány lett ebből is, mint a szervából.

Egyébként gyerekként mi vitte a későbbi nagy újítót a röplabdához, hiszen, ha jól tudom, futballkapusként kezdte.

– Igen, nagy fociszurkoló voltam, imádtam a Bayernt és Beckenbauert. Meg hát a Csepelt is. Ott lakom ma is a stadionnál, és tényleg éjjel-nappal ott futballoztunk a Béke téren. Egy nap, hatvankettőben, az utcán megszólított a röplabdás Galgócz, vagyis Galgócz Deák Antal, és kérdezte, mi lenne, ha lemennék egy edzésre. Látásból egyébként ismertem, ő meg látta, szép szál srác vagyok, bukni nem bukhatunk.

Ráállt, gondolom, mert különben nem lett volna később röplabdázó.

– Mikor lesz az edzés, kérdeztem, mire ő mondta: másfél óra múlva. Lementem. Csak átugrottam a szomszédba trikóban, klottgatyában, tornacipőben. Antalpéter Tibor volt az edző, és nem tanácsolt el a felnőttektől, nem mondta, hogy menjek a juniorokhoz. Ha azt teszi, mindenképpen másként alakul a sorsom. Mondhatom, a küzdőszellem már megvolt bennem, hiszen a Béke téren vérre ment a foci. Hamar megtetszett a röplabda, s három év múlva már válogatott lettem.

Miként jött össze a nagy Csepel?

– Elsősorban a stabil háttérnek köszönhetően. Profi feltételek, gyárak, pénz, szerencse és megfelelő emberek. Mind a munkahelyeken, mind a klubnál, mind a játékoskeretben. Szerencsés ötvözete volt a csapat a fiataloknak és az idősebbeknek. És persze kemény, inspiráló vetélytársak, ellenfelek is kellettek. Mint a Dózsa vagy a Honvéd. És akkor még a közönséget nem is említettem, pedig akkoriban még jártak röplabdameccsekre az emberek – ahogy mondta, Debrecenben is –, s egy-egy rangadónak hangulata volt.

Anyagilag megérte röplabdázni?

– Ezen akkor nem gondolkodtam, bár láttuk, hogy a focistákhoz képest filléreket viszünk haza. A focihoz viszonyítva semmi volt, amit kerestünk. Nem, nem a pénz vitt bennünket a pályára. Egyszerűen a játék, a csapat, a meccs volt az életünk. Hatvanhétben három hónapot katonáskodtam, mások mellett az újpesti focistával, Noskó Ernővel és Fazekas Lacival, és láttam, minden héten hozták nekik a kalóriapénzt.

Csepel nélkül nem tud élni

Arra nem gondolt, hogy Nyugaton maradjon?

– Hogy disszidáljak?

Igen, akkoriban úgy mondták, ha valaki megtagadta a hazatérést.

– Á, eszembe sem jutott, bár hívtak többfelé is. El sem tudtam képzelni, hogy ne jöhessek haza, idegenben éljem le az életem. Én itt vagyok itthon, s talán kicsit patetikusan hangzik, nekem itt a hazám. Csepelen.

Mi lett volna, ha jóval fiatalabban légiósnak állhat? Például Olaszországban.

– Többször is hívtak, de nem engedtek ki. És amikor megkérdeztem, hogy a focistáknak miért szabad, azt felelték, ők más elbírálás alá esnek.

Az őszinteségért eltiltás járt

Köztudott volt egy időben, hogy Buzek László többnyire kimondja, amit gondol. Ezért el is tiltották.

– Igen. A válogatott pozsonyi túráján filmet néztünk, és az egyik vezető aludni küldött minket. Mondtam, még fél óra van a filmből, és egyébként is, majd, ha a kapitány utasít. Ő azonban kissé pityókás hangulatban volt, nem szólt semmit, én meg mondtam a csapatvezetőnek, hogy voltaképpen én voltam a hunyó. Így aztán egy évet kaptam. Csakhogy Olaszországba hívták a Csepelt – velem együtt, így turistaútlevéllel, Józsa Gábor álnéven játszottam, ám ezt később elmondták a szövetség elnökének. Szóval, következett újabb egy év külföldről való eltiltás, s már az egész csepeli csapatnak. Persze a hetvenhetes Eb-n szükség volt rám, ezért eltörölték a büntetést.

Amikor kiengedték Nyugat-Németországba, gondolom, örömmel ment, hiszen ön volt az első nem futballista magyar sportoló, aki Nyugatra mehetett.

– Igen, mehettem, de haza is jöhettem, ha úgy gondoltam volna. Jó lett volna jobb csapatban játszani vagy fiatalabban kiigazolni, látni, mire vagyok képes. Bár miután a Norderstedttel feljutottunk a Bundesligába, harmincnyolc évesen is a harmadik legjobb játékos lettem. Egyébként Norderstedt egy kisváros Hamburg alatt, s valóságos röplabdaláz tört ki a városkában. Megesett, hogy ezernél is több nézőnk tombolt. Nem csoda, hogy már az első évben feljutottunk az első osztályba, igaz, egy év múlva ki is estünk. S már elmúltam negyven, amikor megkeresett a Moers SC. Mentem, s még három éven át játszottam az első csapatban, majd újabb három évet a tartalékok között.

Ha jól tudom, ott már edzősködött is.

– Igen, és ezerkilencszázkilencvenben CEV-kupát nyertem a Moersszel.

2000-ben jött haza?

– 2001-ben. Kint persze elvégeztem a kölni főiskolát, A licencem van.

Itthon az utánpótlás-válogatottnál edzősködött.

– Igen, a junioroknál. 2007-től öt éven át, de nem túl nagy sikerrel. Hetente egyszer Jászberényben edzőtáboroztunk, s péntek déltől vasárnap délig kellett volna csodát tenni. Nem sikerült.

Ha jól tudom, 2012-ben, a juniorok után be is fejezte az edzősködést. Miért nem ment valamelyik csapathoz?

– Mert nem hívtak. Az meg hogyan vette volna ki magát, ha jelentkezem, hogy kérem, én vagyok Buzek László, és szeretnék dolgozni.

A csapatszellem hiányzik az utódokból

Utólag ha lehetne, másként tenne? És mit?

– Na nem, a pályán nem. Gyönyörű csepeli húsz évem volt, jó társaságot alkottunk, szerettünk játszani és nyerni. Mert hát ki szeret veszíteni, pláne, ha tétről van szó? A sport elvégre a harc szelídített, civilizált változata, s még a Béke téren sem jó fociban elesni. És szerintem ez a vágy manapság nálunk nincs meg, vagy kevésbé van meg a mai fiatalokban. Nézze meg a szerbeket, sok helyről érkeznek a válogatotthoz, aztán csapattá válnak. Olyan győzni akarás van bennük, hogy a falon is átmennek. Nálunk meg nem lesz egység a sokféleségből, meg aztán ki tudja, hányan jönnek a hívó szóra. Kétszer játszottunk Eb-selejtezőn, de egyszer sem sikerült.

Úgy tudom, nehezen mozog. Komoly műtétjei voltak, protézisekkel él, sportol még valamit egyáltalán?

– Változik az élet, az ember, elfogadtam, hogy van, amit nehezebben csinálok, alkalmazkodom. Csak biciklizem. Úgy húsz éve ellopták a motoromat, én meg álltam a lakás előtt, hogy miként is jutok el a munkahelyemre. Jött az ötlet: kerékpárral, és azóta is biciklizem. Nyolc kilométer az út, amelyet ma is megteszek, igaz, a szívproblémám után elektromos bringára váltottam. Látom magam mellett elmenni a fiatalokat, és bár tudnék gyorsabban is haladni, de minek. Versenyeztem én eleget.

Mit jelentett a két veteránolimpiai bajnoki cím?

– Azt, hogy még élek, hogy még én is használható vagyok valamire a sok öreg között.

És erkölcsileg? Csepelen még felismerik?

– Igen, például, ha a piacra megyek, gyakran megszólítanak.

Ha jól értettem, még mindig dolgozik. Hol?

– Évek óta egy barátom nyomdájában. Oda járok biciklivel.

És meccsre jár-e?

– Igen ritkán. A tévé mindent behoz, jobbnál jobb meccsek vannak folyamatosan.

Akkor nyilván mindenből naprakész. Mit gondol, mitől gyengült el a magyar röplabda? Bár újabban a lányok mintha felfedezték volna.

– Megváltozott az életünk, és ebben az új életben a sport nagy része mintha még mindig csak keresné magát. Meg kell nézni, hány klub szűnt meg, hány született, s már ez maga mindent megmagyaráz. És hát a sportirányítás is csak keresi a helyét, bár el kell ismerni, remek atlétikai vébét rendeztünk.

Honnan jöhet a megváltás?

– Elsősorban nevelésből, pénzből és munkából. Tehetséges nemzet vagyunk, ettől még persze nem föltétlenül kell mindenben vernünk a világot. Azért például a röplabdában ennél többet tudunk, többre vihetnénk, már csak azért is, mert voltunk már ennél jobbak is. No meg sok minden akarat, elhatározás kérdése.

Kapcsolódó írásaink