Détári még mindig lábbal szelídíti a labdát – INTERJÚ

– Azt mondják, nem szívesen nyilatkozik, így aztán meglehetősen keveset hallani, olvasni mostanság Détári Lajosról. Bár most, hogy az ifjú Lisztes aláírt a Frankfurthoz, előkerült a neve, hogy éveken át milyen sikeres volt a csapatnál, egy ízben a DFB–kupát például éppen egy Détári–gól döntötte el. Most hol van, hogy él, mit csinál?

– Csendben elvagyok Vecsésen. Van egy kisvállalkozásom, azt vezetem. Ami pedig a nyilatkozatokat illeti, azért nem beszélek, mert nincs miről. Már nem vagyok a futballban, kívülről meg nem igazán ízléses okoskodni.

– Pedig a Détári név még mindig márka, van hitele a viselőjének. Most például megkeresték a frankfurtiak, kikérték a véleményét az ifjú Lisztesről, mielőtt szerződést írtak alá vele?

– Nem, nem kerestek meg, bár minden évben megfordulok Frankfurtban. Van egy öregfiúk klub, Sztáni Pistáék – ő egyébként ötvenhatban maradt kint, akkor itthon ifiválogatott volt –, minden évben rendszeresen összejövünk. A kis Lisztest meg, biztos tizenötször–hússzor megnézték, nem volt szükségük a szememre, a véleményemre.

– És Lisztes papa, ő sem érdeklődött, hogy mi a helyzet Frankfurtban?

– Miért érdeklődött volna, elvégre éveket játszott Németországban, ismeri az ottani viszonyokat. Tudja, hogy a játék mellett legfontosabb a nyelvtudás, hogy kommunikálni tudjon a vezetőkkel és a játékostársakkal. És emellett kapott egy évet, hogy fizikailag és mentálisan felkészítse magát a Bundesligára.

– Ön hány nyelven beszél? Emlékszem, akkoriban azt beszélték, hogy Détári villámgyorsan tanulja a nyelveket.

– Talán volt benne valami, mindenesetre öt nyelven szót értettem. És ez nagy-nagy könnyebbséget jelentett számomra.

– Úgy látszik, itthon nehezebben kommunikált, pedig hát a magyarjával nem volt baj.

– Nem, bár megesett egy–két klubnál, hogy a vezetők úgymond más nyelvet beszéltek. Egyebek mellett ezért is vagyok most csapat nélkül.

– Vállalna csapatot?

– Alacsonyabb osztályban igen. Bár a mi időnk lejárt, ahogy szegény Mészöly Kálmán mondta Marseille után.

– Jár meccsre, mennyire ismeri a mostani magyar focit?

– Járok, ha nem is túl gyakran. Honvéd, MTK, néha Vasas, Fradi, Újpest. Találkozom régi cimborákkal. A tévében persze sok mindent megnézek, ha nem is tudok mindent megemészteni, de mindenevő vagyok.

– Mi az ami nem tetszik, mi az amit nehezen emészt?

– Például azt, hogy a felgyorsult időben lassult a foci, unalmasabb és gyakrabban áll a játék. Elemzik az akciókat, a VAR gyakran közbeszól, utána tanácskoznak. De nincs mit tenni, a világ erre tart.

– És a gólvonal–technológia?

– Az jó lenne, elég gyors is, csak az meg hiányzik a kis pályákról. Viszont az nem tetszik, hogy görcsösen taktikázva, akár egy szöglet után is, gyakran visszaviszik a labdát a saját kapusig. Régen ezért kifütyülték a csapatokat.

– Most volt a válogatotton, megnézte a stadionban a csehek elleni meccset?

– Voltam.

– És, hogy tetszik úgy általában a csapat?

– Hihetetlenül sokat fejlődött Rossi keze alatt. Csapatjelleget öltött, nagyot lépett, ott van az európai futball első felében. Persze, ehhez évek kellettek s néhány megszállott ember áldozatos munkája. Most ez barátságos meccs volt, ilyen is kell néha, akár feszültségoldónak is, bár egy játékos az mindig győzni akar. Még a téren is, ha leáll focizni a srácokkal. Én nem voltam most sem elégedetlen.

– A magyar megújuláshoz Détári Lajos munkájából nem kértek?

– Mostanában senki. Nem hívtak, magam meg nem törtetek, soha nem volt szükségem rá.

– Pedig aligha állítható, hogy ezzel a névvel nem lehet edzőnek eladni, hiszen, ha jól tudom, a Pro licences Détári tizenkét év alatt tizenkilenc csapat kispadján fordult meg.

– Na, nem volt az annyi, egy-két komolytalan próbálkozást is odaszámoltak.

– Mi vitte, viszi tovább és tovább?

– Az eredménykényszer. Ma már nincs bizalom, nincs türelem, azonnal kell az eredmény.

– És valahogy mindig idő előtt vagy elküldik, vagy magától továbbáll.

– Igen, volt, ahol magam álltam fel. Ma már az edzőnek kell vinnie a pénzt is, s akkora stábok dolgoznak együtt, mindenre van külön szakember, s már a fizetésük is egy kisebb vagyon.

– Úgy tudom, eddigi legjelentősebb sikerét Szombathelyen érte el, ahol feljutott a Haladással az élvonalba.

– Szerintem nagyobb teljesítmény volt, már érzelmi alapon is, hogy a kiesés ellen harcoló Honvédot átvettem, és meg tudtam menteni. Ettől még persze a bajnokság végén elküldtek.

– Játékosként nyilván egyszerűbb volt az élet. Úgy tudom, Kispesten kezdte profi pályafutását 1980-ban, s nem volt még tizennyolc éves, amikor a Pécs elleni meccsen bemutatkozott a Honvédban.

– Szép volt, na. De más futballozni, más edzősködni, más szurkolni, és más beszélni a futballról.

– Futballozik még néha?

– Egy ideje már nem. Úgy tíz éve abbahagytam. Ha elém gurul a labda, nem kézzel nyúlok hozzá, még visszarúgom a gyerekeknek, de már nincsenek futballálmaim. Legfeljebb emlékeim vannak. Emlékezetes gólok, emlékezetes meccsek.

– Melyik volt a legemlékezetesebb?

– Gól vagy meccs?

– Mindkettő.

– Talán amit egy lövőcsel után, a Práterben rúgtam az osztrákoknak vagy az a szabadrúgásgól, amellyel a Népstadionban a lengyeleket vertük. Ha néha megismernek, megállítanak a szurkolók, általában ezt a két gólt emlegetik.

– Aztán még következett jó sok gól, jó néhány siker, külföldi szerződés és mindenek előtt a válogatottság. Hatvanegyszer. No meg hét meccs a világválogatottban és egy az Európa-válogatottban. Ez nem kevés. Elégedett a pályájával?

– Mindenképpen. El is tűnhettem volna, ahogyan az néhány nagy tehetséggel történt, de nekem szerencsém volt, vigyáztak rám.

– Játékosként öt országban is megfordult, hogy emlékszik, hol szerették a legjobban?

– Szerencsés alkat vagyok, úgy látszik, mert én mindenütt otthon voltam, feltalálom magamat.

– Most hova menne vissza szívesen?

– Magyarországra. Ez nem olyan jófiúság, nem magyarkodás, én tényleg itt érzem igazán otthon magam. De úgy hiszem, ezt nem is kell különösebben magyarázni.

– Előkerül még a neve, ha az Olimpiakosznál vagy Kispesten edzőt váltanak?

– Nem hiszem. Vagy legalábbis nem tudok róla.

– És a válogatottnál? Ott ugyan Bozsik Péter segítőjeként megfordult, de szövetségi kapitányi feladatot nem kapott.

– A válogatottnak van kapitánya, mégpedig kiváló. Embernek és edzőnek egyformán.

– Mit gondol, fogunk még a tudósításokban a Détári névvel találkozni, vagy már mindörökké az archívumokba és a memoárokba szorul vissza a neve?

– Erre nehéz mit felelni. Mindenesetre nincs hiányérzetem, bár nem tudom, mit mondanék, ha valamelyik csapat egy érdekes feladattal megkeresne.