Sport

A Cooper-tesztek miatt labdarúgóból atléta lett

Szokatlan életutat járt be Babály László. Egykoron megszokott volt, hogy fürge léptű atlétákból nagyszerű futballisták lettek, mint például a sokszoros válogatott Mátrai Sándor a Fradiban, viszont a labdaimádó Babály pályaíve éppen fordítva alakult. Még szinte gyerekként nyargalászott a DVSC NB I/B-s csapatának bal szélén, aztán mégis többszörös magyar bajnok sprinter lett belőle. Laci fia már „normális” utat járt be; sportoló lett, egyből atlétának állt, és belőle is magyar bajnok, válogatott rövidtávfutó vált. A Nyírlugosról indult, Debrecenben tanuló idősebb Babályra büszke volt és talán még
manapság is büszke a falu, bár a szintén ott született futballista, a 109-szeres válogatottsági csúcstartó, Dzsudzsák Balázs némileg elhomályosította hírnevét. Most, a budapesti világbajnokság előtt az egykori sprinter megosztotta velünk gondolatait.

A Cooper-tesztek miatt labdarúgóból atléta lett
A nagy négyes - Babály László, Kovács Attila, Tatár István és Nagy István - még a Carl Lewisszal felálló amerikai váltót is legyőzte
Fotó: Babály László gyűjteménye

– Az remek generáció volt, ha jól emlékszem, hármasban, Bodonyi Bélával és Herczeg Andrással a Debreceni Sportiskolától kerültek az NB I/B-s DVSC-hez. Bodonyi sokszoros válogatott lett, Herczeg csapatával BL-főtáblára jutó sikeredző, Babály pedig kiváló atléta. Jól alakult ez így?

– Herczeg Bandiék nevében én nem beszélhetek, de úgy gondolom, igen.

– Sokan még ma is állítják, hogy Babály is mindent tudott, ügyes volt, technikás, jól lőtt és cselezett, s ezzel a gyorsasággal, kis szakértelemmel meg nem állíthatták volna a válogatottságig. Nem szerette eléggé a játékot, a labdát?

– Na, ez nem így volt. Sőt. Éppen az volt a baj, hogy túlzottan is imádtam a labdát. Be is kerültem az Ifjúsági válogatott keretbe, Rákosi Gyula kezei közé. Az akkori keretből szinte kivétel nélkül mindenki felnőtt válogatott lett, de NB I-es játékos mindenképpen. Ám abban az időben jött be a futballba a követelményrendszer, így hetente Cooper-tesztet futottunk, alapozáskor például a lóversenypályán rohangált a teljes élmezőny. Úgyhogy ahelyett, hogy fociztunk volna, folyton-folyvást szaladtunk és szaladtunk.

– De hát egy atléta meg pláne szaladgál.

– Igen, de nem mindegy, hogy mikor, hol, mennyit. Én például atlétaként, bármennyire is hihetetlen, edzéseken többet fociztam, mint a futballcsapatban. Mondtam is a volt játékostársaimnak, azok meg irigyeltek érte.

– Csupán ennyi kellett, hogy elmozduljon a futás felé?

– Hát, a végső lökést az adta meg, hogy a téli alapozáskor, a Nagyerdőn, Debrecenből Pallagig futva, kétszer is beleájultam a hóba. Egyszerűen más az izomzatom, nem bírtam, nem bírom a hosszú távú futást. Rögtön bevittek a klinikára, ott futottunk mellette, ott meg megállapították, hogy semmi baj, csak ne akarjak kilométereket futni.

– És nem akart.

– Nem. Már korábban is állandóan hívott az atléták egyik edzője, Bíró Matyi bácsi. Ő látott is, és hallotta, hogy megnyertem az országos középiskolai bajnokságon a száz métert.

– Jó, hogy mondja, hiszen ennek a száznak Debrecenben még mindig legendája van.

– Tudom, bár nincs abban talán semmi különleges, ha egy futballista lefutja az atlétákat.

– Dehogy nincs. És hát a körülmények. Állítólag kis barna tornacipőben verte a mezőnyt.

– Az tényleg így volt. Hoztak ugyan szögest, próbálgattam, lépegettem benne, aztán mondtam, na, én ebben nem tudok futni, így maradt a dorkó. Meg a mez és a futballgatya. Nézegettek is a többiek, ők Adidasban feszítettek, ami akkoriban még különösen nagy szó volt, s ifiversenyekről már ismerték egymást, engem meg méregettek, nézegettek, hogy ki lehet ez a surmó.

– És aztán ez a surmó, a kis barna dorkóban, lelépte a menőket.

– Igen, de előbb a rajtnál még volt egy kis bonyodalom.

– Na, ez is nagy történet, bizonyos körökben még mindig mesélik.

– Hát csak annyi volt, hogy nem készültem én külön erre a versenyre. Büszkén edzettem a DVSC-ben, mármint futballistaként, a nagyokkal, de mint mondtam, tulajdonképpen irtóztam a futástól. A rajtnál meg beálltam, mint az ókori olimpiák hősei, behajlítottam a két könyököm.

– És aztán gyerünk!

– Á, egyelőre semmi gyerünk, mert a mellettem térdelő többiek rám szóltak: „Térdelj le, mert zavarsz bennünket!"

– Letérdelt?

– Dehogy. Azt mondtam nekik, hogy álljatok ti fel, mert engem meg az zavar, hogy ti meg térdeltek. S maradtam az ókorban is már bevált recept mellett.

– És lefutotta a teljes mezőnyt, majd hazatért Debrecenbe, és beállt atlétának.

– Igen, nyertem, százon 10.8, kétszázon 22.4 másodperc volt az időm. Gyakorlatilag ettől az időponttal kezdődött az atlétikai pályafutásom, hazatértem Debrecenbe, de még nem adtam atletizálásra a fejem. De aztán a testnevelőm, Kapitány Ferenc, meg az atlétaedző, az említett Bíró Mátyás addig győzködött, amíg igent nem mondtam. Egy ideig ott edzettem a DVSC-ben.

– Nem is rosszul, hiszen elvitte az Újpest, onnan meg válogatott lett, olimpikon, tagja a négyszer százas váltónak, ott lehetett a moszkvai olimpián, és hát jó néhány bajnoki arany büszke tulajdonosa.

– Igen, és pályafutásom nagyszerűen kezdődött, hiszen volt előttem, előttünk cél. Várt ránk a moszkvai olimpia, majd négy évvel később Los Angeles. Moszkvában, még nem túl nagy tapasztalattal, a váltóban négyszer százon és kétszázon nem jutottunk döntőbe, igaz, nem is várták el tőlünk. Na, majd Los Angelesben, biztattuk egymást, és a bizakodásunknak volt is némi alapja. Az edzőtáboroknak köszönhetően egyre jobb időket mentünk, s Nizzában például megvertük a Carl Lewis-szal felálló amerikai váltót is.

– De aztán közbeszólt a politika, jött a szocialista bojkott, olimpia helyett Moszkvában, a Barátságversenyen indulhatott a magyar csapat is.

– A bojkott borított mindent! Emlékszem, Buda István OTSH-elnök a televízióban jelentette be a bojkott hírét, én meg éppen ettem, és ami aztán az étkezőasztalon volt, az mind a falon végezte. Ami a kezem ügyébe került, azt dobtam. Megmagyarázhatatlan érzés, vége mindennek. Egy jutalomút volt a fájdalomdíjunk, verseny Szalonikiben. Két hét, majd egy hét Cipruson, három verseny, különösebb eredmény nélkül. Ám majdnem visszatértem a futballpályára.

– Ott, kint?

– Igen. Újságcikk jelent meg Szalonikiben, hogy itt van Babály László olimpikon, egykori labdarúgó, aki 10,3-at tud százon, kétszázon meg 20,82 másodpercet. Ezt olvasta az Aris Szaloniki menedzsere, felkeresett a szállodában, és ajánlatot tett. Azt ajánlotta, legyek az Aris labdarúgója. Mielőtt aláírnék, vendégül látnak a családommal együtt egy hónapra, aztán meglátjuk. Hát nem láttuk meg, bár az akkori velünk lévő vezetőnk is biztatott, hogy érdemes meggondolni. De nem volt önbizalmam, nem vállaltam. A lényeg, hogy nem utaztam.

– De változatlanul kacérkodott a futballal.

– Igen. Az atlétikát befejeztem 1984-ben, s az MTK akkor nyert bajnokságot, és hívott a csapat. Még szép, hogy éltem a lehetőséggel, szorgalmasan jártam edzésekre, s Verebes mester remek, kedvemre való taktikát dolgozott ki. „Csak huszonöt-harminc percet fogsz játszani - mondta -, a te gyorsaságodhoz elég ennyi is”. Sajnos, ez a történet sem végződött jól, mert az egyik edzésből úgy egy perc lehetett hátra, amikor elszakadt a közelítő izmom. Műtét, na, aztán hogyan tovább? Egy év kihagyás!

– Úgy tudom, aztán már nem atletizált.

– Jól tudja. Miközben végeztem az egri tanárképző főiskolát, jött a Pénzügyőr NB III-as csapata, Jaskó András edző vezetésével. Négy év Bozsik Petiékkel, Sipos Jenővel, Koszta Janival, Szeiler Józsival. Jól éreztem magam, bár nem váltottam meg a világot.

– Mikor fejezte be a játékot?

– Viszonylag fiatalon, 1988-ban.

– A focinak tehát vége lett, s úgy tudom, sportcsarnok-igazgató lett.

– Ó, előtte még sok mindent csináltam. Először is tanítás következett, az Újpesti Dallos Ida Általános Iskolában, amely aztán éppen az én kezdeményezésemre új nevet kapott, Szűcs Sándor iskola lett. Nagyon sok tehetséges diák került ki a kezünk közül, Papavasziliu Hrisztosz, majd később Nagy István jó barátom, atlétatársam közös munkánk eredményeként. Olimpikonok, válogatott játékosok, versenyzők. Aztán a család számára vándorlás, költözés következett Kőbányára. Ahol abbahagytam, ott folytattam: válogatottakat, élsportolókat, egyszerűen sportot szeretőket neveltem. 1994-ben, a tanítás és edzősködés mellett, felkészültem az Ausztráliában, Brisbane-ben rendezett veterán világjátékokra! Esélyesként indultam, hiszen harminchét évesen is futottam még 10,96 másodpercet százon. Sikerült is nyernem. Óriási élmény volt ennek az utazásnak minden pillanata! Laci fiam később újból Ausztráliába utazott, az ifjúsági vébére, Sydney-be, és szintén Sydneybe 2000-ben, az olimpiára. Szép kör!

– Úgy tudom, ön itthon aztán Kispesten is megfordult.

– Nemcsak megfordultam, a Wekerle telepen lakunk. És persze edzősködtem is, hét éven át különböző labdarúgó korosztályoknál. Onnan a volt válogatott kézilabdázó, Kartal polgármestere, Kovács László hívott el sportmenedzsernek, ami egyben a sportcsarnok-vezetői állást is jelentette. Hat, igen eredményesnek mondható év következett. Azután a Kispest Nonprofit Kft. vezetője lettem, bár ez könnyen feledhető, három hónap után fel is mondtam.

– És azóta mintha folyamatosan vándorolna.

– Hát, többfelé megfordultam, de a lényeg, hogy mindig valahogy a sport közelében lehettem. Így újra tanítás, edzősködés jött. Jelenleg pedig a Pesterzsébeti Technikumban a nyolcadik évet kezdem.

– Edzősködik is.

– Hogyne. Tengernyi a feladatom. A Hokiklub Budapest egyik, úgynevezett szárazedzője vagyok, aztán segítem a Wekerlei Teniszklub munkáját, no meg magántanítványokkal is foglalkozom. Atlétákkal, kézisekkel, focistákkal, öttusázókkal, úszókkal. Nem unatkozom. Huszonhárom éve vagyok a Testnevelési Egyetem gyakorlatvezető mentortanára. Egyébként a feleségem szintén testnevelő, egykori NB I-es kézilabdázó.

– Nagy a család?

– Igen, és mindenki sportol. Gyermekeink közül a tizenkét éves Boglárka lovagol, a huszonegy esztendős Zente focizik, Zéti, aki tizenöt éves, teniszezik. Az első feleségem, sajnos, fiatalon meghalt, s abból a házasságomból Laci Sydney olimpikonja, magyar bajnok sprinter volt, ő most negyvenöt éves, és náluk három gyerek van. A másik srácom, Zoli, egy évvel fiatalabb, ő is atletizált, egyszer volt válogatott.

– És most valamennyien nagyon várják a budapesti világbajnokságot?

– Természetesen. Én az elsőn, 1983-ban Helsinkiben ott lehettem, és úgy is szép emlék, hogy a négyszer százon Nagy Pistával rosszul váltottunk, pedig benne volt a négyesünkben egy viszonylag jó eredmény.

– Most kötelező megkérdezni: mit vár a vébétől?

– Óriási versenyeket. Jó, hogy a magyar csapat hatvanhárom versenyzővel indulhat, s ennek eredménye, reményeim szerint, néhány év múlva jelentkezik majd. Gyerekek serege bukkanhat majd fel, s ez csak jót hozhat a magyar sportnak. Kell-e jobb kezdés a fiataloknak, mint egy vébé? Drukkolok nekik, s bízom benne, hogy kiváló eredményekkel, egyéni csúcsokkal hálálják meg edzőiknek, vezetőiknek meg persze a sportbarátoknak, hogy rajthoz állhatnak. Cél az egyéni csúcs! Semmiféle kritika nem érheti a versenyzőt, ha önmagához képest jól teljesít. Valakinél ez országos csúcsot fog jelenteni, másnál dobogót.

– Mindenki a dobókat figyeli, de ön vár-e valamit utódaitól, a sprinterektől?

– Igen. Elsősorban a négyszer százas női váltónk szerezhet meglepetést, de a fiúk is kirukkolhatnak valami jobb eredménnyel. Madarász Vikinek pedig tiszta szívből külön is drukkolok, hiszen születése óta ismerem, családjával, testvéreivel az UTE-pályán szinte mindennap találkoztunk.

– Érem?

– Ugye magyar éremre gondol?

– Föltétlenül.

– Lesz, biztos lesz. Több is. Biztosan ígérhetem, még ha más számlájára könnyen ígér is az ember. Elsősorban, mint minden hazai atlétabarát, én is a dobókra tippelek, de nem leszek megsértve, ha valamelyik futónk is meglep bennünket. Reménykedjünk!

Kapcsolódó írásaink