Sport
Magyar futballaranyról írna a debreceni sporttörténész - INTERJÚ
Évek óta úgy várták A világ labdarúgásának története című, ötkötetes enciklopédia megjelenését, mint egykoron a Napoli-szurkolók Maradonát
– Gondolom, nagyon várta már a könyvet, pedig nem ez az első munkája.
– Igen, tényleg nagyon vártam-vártuk az újabb „regényfolyamunk” megjelenését. Követte az első ötkötetesünket, amely a honi futball históriáját dolgozta fel, nagyjából hasonló terjedelemben. Az is a kollektív munka eredménye volt, miként ez is. Összeszokott szerzőtriónk nem változott, legfeljebb tapasztaltabb lett.
– Hogyan kezdődött? Melyik volt az első Sándor-tanulmány?
– Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. Velem kapcsolatban az a fura helyzet állt elő, hogy előbb jelentek meg a cikkeim külföldön, mint idehaza. Nem én voltam indexen, hanem a témám. Az történt, hogy az 1980-as évtized nyitányán az ultrák és huligánok világát kezdtem kutatni, és ez a terület a Kádár rendszerben, főként pedig a Heysel-dráma után, nálunk tabunak számított. Az volt a hivatalos verdikt, hogy mifelénk nincsenek huligánok meg ultrák,
szót sem érdemelnek. Így itthon nem jelenhettem meg, ám külhonban, így elsőként Olaszországban igen. Akkoriban írtam egy könyvet, az volt a címe, hogy A kupagyőztes klubok krónikája, ez aztán könyvalakban nem jött ki, ellenben a Képes Nemzeti Sport közölte folytatásokban. Tekintsük ezt a prológnak.
– Mi visz rá arra egy idővel nevet szerző, hajdúsági történészt, hogy ne a hortobágyi tankcsatáról, vagy a Debreceni Református Kollégiumról, esetleg a két ideiglenes kormányról írjon, hanem a Nagyerdei Stadionról?
– Számtalan kapcsolódási pont van a történelem, a művészetek és a sport, benne a labdarúgás között. Gondoljon csak Odüsszeuszra, akit a phaiákok szigetén a hókarú Nauszikaá és a szolgálólányai egy labda elgurulásának köszönhetően találtak meg! Vagy a lényegében a szurkolók, a kék és a zöld tábor csatájából kirobbant Nika-felkelésre. 532-ben a bizánci arénában a rivális fogathajtó-istállók hívei egymás torkának ugrottak, és ez volt a jeladás az egész Kelet-római Birodalmat megrázó rebellióra. Ezekről az esetekről is bőven értekezünk a most az érdeklődők kezébe kerülő könyvekben. Egyébként a családunkban hagyományai voltak és vannak a labdarúgásnak, szinte minden férfi a famíliánkban futballozott, persze, csak lelkes amatőrként. Szegény János öcsém 1971 őszén úgy döntött, hogy összeszedi eleinkről a fellelhető sportfotókat, aztán ebből az ötletéből kerekedett ki az a szisztematikus és több évtizedes gyűjtőmunka, amelynek gyümölcseit láthatják a kedves olvasók a két ötkötetesünkben is. Nem túlzok, az archívumunkban több tízezer felvétel, poszter, képeslap, újság található. Egy idő után rettenetes nagy gondot jelentett az anyagok puszta tárolása is. Nos, magyar-történelem szakos középiskolai tanár vagyok, eszmélésem óta érdeklődtem a történelem és annak részeként a sporttörténelem iránt, erős késztetést éreztem tehát a megszerzett tudás rendszerzésére. Ez a hajlam vezérelt aztán minden munkámban. Jószerével kizárólag a labdarúgásról írtam és írok, kivételt képez a DEAC történetének négy kötete, amelyekben kénytelen voltam más sportágakkal is foglalkozni. Nem állítom, hogy örömmel tettem, hisz nálam a futball a non plus ultra, de megtettem.
– Kérem, beszéljen kissé részletesebben az említett kollekciójukról!
– Szívesen megteszem. Annál is inkább, mivel jóval az internetkorszak előtt hoztuk tető alá, mégpedig konzervatív módon, vagyis levelezések útján. János öcsém, aki sajnos 2018 márciusában elhunyt, tartotta a frontot a klubokkal, és ötszáznál több egyesülettől kapott az évtizedek folyamán valamilyen küldeményt, legtöbbször csapatfotót, én pedig a hozzánk hasonló gyűjtőkkel csereberéltem. Izgalmas időszak volt, mindennap lestük a postást, hozott-e borítékot nekünk. Nem volt olcsó vállalkozás, ámbátor melyik hobbi az.
– Tudom, Loki-szurkoló. De hát debreceniként nem is lehetne más. És azt is tudom, hogy tanulmányozta az ultramozgalmat. Nem néznek önre furcsán a szakmában a kollégák, hogy történelmileg lényegében periférikus témákkal foglalkozik?
– Lehet, hogy vannak közöttük, akiknek ez az érdeklődésem, vonzalmam extravaganciának tűnik, azonban én mindig is a magam útját jártam. Nem mondom, hogy nem érdekelt más véleménye, mert ilyet csak a kisszerű emberek állítanak. Meghallgattam a kritikákat, igyekeztem tanulni belőlük.Ugyanakkor ez a téma idehaza 1989 után kuriózumnak számított, s talán ezzel is magyarázható a cikkeim sikere, ugyanis tudom, hogy rengetegen gyűjtötték őket. Még ma is fordulnak hozzám kérésekkel, hogy segítsek nekik, tudniillik a huszonöt-harminc évvel korábbi írásaimat keresik. Jólesik az érdeklődés, viszont helyén kell kezelni. Különben tanárként sohasem viselkedtem veszett drukker módjára, ahogyan a stadionok dühöngőjén sem alakítottam a bölcs, higgadt pedagógust. Már a kezdetekkor el tudtam különíteni a közszereplést és a magánéletet.
– Úgy tudom, még előadásokat is tart a futballról az egyetemen.
– Így igaz. 2006 óta adok elő a témakörben az egyetemen. Van egy tárgy, A labdarúgás elmélete és gyakorlata című, amelyet felvehetnek a hallgatók, és én azóta – kezdetben meghívott előadóként, majd 2019-től mesteroktatóként, 2022-től pedig nyugdíjasként – ismertetem az egyetemistákkal a labdarúgás történetének főbb állomásait, a második félévben pedig a különféle szurkolási kultúrák rejtelmeibe avatom be őket. Istennek hála, igencsak érdekli az ifjúságot, fogékonyak a futballmúlt érdekességei iránt. Ám nem csupán én adok elő, számos neves személyiség színesíti a repertoárt. Nem sorolnám fel őket, mivel attól félek, hogy valakit kihagyok közülük, és a hanyagságommal nem szeretnék senkit sem megsérteni.
– Hány könyve jelent meg eddig?
– Általában szerzőtársként vagyok jelen bennük, állandó társam Dénes Tamás, akihez négy évtizede fűz barátság, és akinél felkészültebb futballtudóst nem ismerek. Ha jól számolom, akkor huszonhárom könyvről beszélhetünk. Ebből hét a „szóló”, azaz olyan, amelyet egyedül hoztam össze.
– Egy apának valamennyi gyermeke egyformán kedves. Van-e a munkái között olyan, amelynek kitüntetett helye van a munkásságában?
– Fogós kérdés, mintha azt kérdezné, hogy a két leányom vagy a két unokám közül melyiket szeretem jobban. Hogy mégis válaszoljak, és nem térjek ki előle: A debreceni futball képes kalauza 1899 címűt tekintem a legátfogóbbnak. Hogy miért? Mert azon a nyolcszáz oldalon számtalan kultur- és helytörténeti vonatkozást adtam közre, beszőve őket a sporttörténeti tények és kuriózumok közé.
– Ennek, a mostaninak hol a helye?
– Feltétlenül az élbolyban, de nem szoktam ilyesmiken gondolkodni. Tanárként
természetesen van kedvenc íróm, költőm, versem, regényem, filmem, viszont sohasem árultam el őket a diákjaimnak. Ez az én magánügyem. Sőt, azon voltam a katedrán állva, hogy azokat a szerzőket és műveket adjam le az óráimon a leglelkesebben és legrészletesebben, akikért, illetve amelyekért nem túlontúl rajongtam.
– Izgalommal várja a fogadtatást? És egyáltalán, sokadik könyves íróként drukkol-e még valamelyik műve készültekor, megjelentekor?
– Fontosnak tartom az olvasók véleményét, odafigyelek rá, hisz végül is nem magunknak írunk, hanem másoknak, másokról. Remélem, nem okozunk az újabb ötkötetesünkkel sem túl nagy csalódást azoknak, akik megtisztelnek bennünket és a munkánkat a figyelmükkel.
– Azt is hallottam, hogy voltak, vannak kedvenc futballistái. A régiek közül például Buzánszky Jenő vagy Komlóssy Imre. Miről, kiről szeretne még írni?
– Ilyen irányú, konkrét terveim nincsenek. Sajnos, a maiak között egyelőre nem látok Buzánszky Jenőhöz vagy Komlóssy Imréhez fogható futballistát. Ettől függetlenülnaponta hat-nyolc órát dolgozom, kutatok, szedem össze és rendszerezem az anyagokat. Szeretnék egy átfogó szurkolástörténeti kronológiát, honit és külhonit az asztalokra tenni. Ezt talán el is várják tőlem azok, akik évtizedek óta olvasnak. A DEAC-történet is folytatódik, miután 2020-ban megjelent a negyedik része, de azóta eltelt közel három esztendő, és az egyesületnek napjainkban már harminckét szakosztálya van. Muszáj napról napra haladva dokumentálni a klubhistóriát.
– Tudom, nem túl izgalmas kérdés, de én mégis felteszem: melyik könyvét vinné magával egy lakatlan szigetre?
– Hát, valószínűtlen, hogy valaha oda vetődnék, de ha mégis, akkor egyiket sem. Inkább azonnal nekilátnék a DVSC diadalmas Bajnokok Ligája-döntőjének krónikájához, és rögtön utána a magyar válogatott harmadik, immáron nyertes világbajnoki fináléjának a megírásához. Gondolom, mindkettőre lenne vevő, mindkettőnek lenne olvasótábora. És nem csupán Debrecenben.
