Sport

Váczi Zoltán: A Vasas mindig a mi Vasasunk marad! - INTERJÚ

A grundon meg lehetett tanulni, hogy a mezt, amelyet felveszek, tisztelni kell, s ha úgy adódik, meg kell dögleni érte

Amerre megfordult, Debrecentől a Fradiig, a Békéscsabától a Vasasig, mindenütt szerették. Vezetők, szurkolók, játékostársak, talán még az ellenfelek is. Elsősorban színes játéka okán rajongtak Váczi Zoltánért, no meg sokra tartották őszinte futballját és egész emberi habitusát. Bár életvitele, bohémsága, alkoholbarátsága miatt nem vitte igazán sokra, kétszer volt válogatott, a jelenleg ötvenhét éves egykori csatár, miközben építőipari vállalkozást üzemeltet, a futballtól sem tudott elszakadni. Gyerekeket oktat, és szinte főfoglalkozásban gyászolja az NB I-ből kiesett Vasast. Szerinte, mint beszélgetésünk során elmondta, elsősorban nem is a játékosok képességével, sokkal inkább a mentalitásával volt baj.

Váczi Zoltán: A Vasas mindig a mi Vasasunk marad! - INTERJÚ
Váczi Zoltán: Mindenhol jól éreztem magam
Fotó: Facebook/VasasFC

– Iszik még? Jobb, ha egyenesen megkérdem, hiszen ha Váczi Zoltán futballkörökben szóba kerül, ez a kérdés még azt a megállapítást is megelőzi, hogy remek játékos volt.

– Már huszonöt éve nem iszom alkoholt, antialkoholista lettem. Első a család.

– A legendárium például olyat is számon tart, hogy egy 1995-ös mérkőzésen, amikor a Békéscsaba öt kettőre kiütötte a Fradit, Váczi a meccs előtti napon másfél üveg whiskyt ivott meg, majd nagy unszolásra beállt játszani, és három gólpasszt adott.

– Igen, ez így volt, de a mostani eszemmel mindenképpen másként állnék a futballhoz.

– És a dohányzás? Meglehet, pusztán mese, de állítólag még a válogatott meccs szünetében is rágyújtott. Úgy tudom, már kölyökkorában rászokott, s mit tesz most olyan tanítványával, aki olyan kemény dohányos, mint amilyen ön volt?

– A cigaretta már végig fogja kísérni az életemet, de kis srácokkal foglalkozom, és elbeszélgetek velük, hogy miért nem jó ez nekik.

A pályán minden másodpercet élvezett

– Bejárta a fél országot, megfordult hét-nyolc klubban, sőt még légióskodott is. Hol érezte leginkább otthon magát?

– A futballban. A pályán. Mindenhol jól éreztem magam, mert játszhattam ezt a gyönyörű játékot, mert igazán a zöld gyepen voltam az, aki akartam lenni. Élveztem minden másodpercet, amit a pályán tölthettem.

– Mit gondol, Váczi Zoli kifutotta magát? Nem vihette volna jóval többre?

– Többre vihettem volna, az biztos, van is hiányérzetem, de akkor meg arra gondolok, hogy sok más, aki labdarúgó akart lenni, s normálisan élt és gyakorolt, nem jutott olyan magasságokba, mint én. Persze, ezt csak azért gondolom így, hogy megnyugtassam a lelkemet, mert tudom, sokkal, de sokkal több is lehettem volna.

– Úgy hiszem, lenne mit megbánnia. Van valami, amit ma már másként csinálna?

– Azt hiszem, hogy eddig kerek és szép életem volt, mert futballozhattam, azt csinálhattam, amibe szerelmes voltam, sőt az életem az volt, hogy focizhattam szabadon, saját kedvem szerint. A másik dolog a párom, s ha visszamehetnék az időben, akkor csak a focira koncentrálnék, és amikor abbahagynám, a mostani páromat megkeresném, mert csak vele tudom elképzelni az életemet.

Edzés helyett pecázni ment

– Volt egy emlékezetes horgászkalandja, amikor fél Magyarország egy hétig arról beszélt, hogy a békéscsabai Váczi edzés helyett pecázni ment.

– Igen, valóban volt ilyen. A horgászat és a természet kellett ahhoz, hogy fel tudjak lelkileg, idegileg töltődni, készülni a meccsekre. Ha úgy gondoltam, hogy az nekem most jót tesz, akkor mentem a fejem után, elballagtam pecázni. Nemigen érdekeltek a következmények.

– Akkor már válogatott volt?

– Á, nem! Én a Vasasból lettem válogatott, kétszer, s ez még Békéscsabán történt.

– Azt mondják, az örökké rebellis Váczi most őszintén fájlalja imádott klubja, a Vasas kiesését. Nem tudom, mennyire van még otthon a Fáy utcában, de gondolom, egy-két dolgot azért lát. Van elképzelése, mi lehetett a hiba vagy mik lehettek a hibák, amelyek az újabb kiájuláshoz vezettek?

– Fociügyben az igazi otthonom még mindig a Vasas-család. Tudom, ezen meg fognak sértődni Csabán, de ezt így érzem, és éreztem akkor is, amikor oda kerültem. A mostani kiesésnek pedig számtalan oka volt.

– Soroljon fel néhányat!

– Az egyik, s talán a legfontosabb, hogy a sok játékos nem tudott igazán csapatot alkotni. Sem a pályán, sem az öltözőben. Ehhez társult a játékosok egója, többen is jócskán többet képzeltek és képzelnek magukról, mint amennyi bennük van. Aztán fizikailag sem voltak igazán felkészítve, s az edzők is hibáztak, hiszen nem a csapatra találták ki a taktikát, hanem a hanem a csapatot igyekeztek a taktikára irányítani.

– S mint látható, ez nem jött be.

– Nem bizony. Aztán az is végzetes hiba volt, hogy a klubigazgató rossz súgókra hallgatott. És elég lett volna huszonöt hadra fogható játékos, s a keretben pedig szerencsés lett volna megtalálni az öregek-fiatalok ideális arányát.

– Hát, ez sem igazán ment.

– Pedig volt-van néhány ügyes fiatal, s már az NB II-ben be kellett volna építeni őket. Fokról fokra.

Vasas-szívű öregek

– Na jó, de hát az edzőt is szorítja az eredménykényszer.

– Az igaz, éppen ezért okosan kellett volna a rutint és az ifjúságot vegyíteni. Azért mindenütt az edző állítja össze a csapatot, és nem a szertáros, mert neki erről is van papírja, no meg tapasztalata. És Nagy Miklós igazgatót is elvitte a hév, mert meg akarta mutatni, hogy igenis jó csapatot csinál Angyalföldön. Egyszerűen azért, mert imádja a Vasast. Így viszont kiestünk, s talán azért is, hogy néhány fontos kérdésben nem támaszkodott ránk, öreg Vasas-szívű emberekre. Most maradt számunkra a hibák felismerése és feldolgozása, mert az NB II-ben sem adják ingyen a pontokat. És kétszer nem léphetünk ugyanabba a csapdába.

– Valahol azt nyilatkozta, elöregedett a csapat, ráadásul másutt megégett hullócsillagokat igazoltak. És a jóllakott, túlfizetett játékosok nem voltak hajlandók meghalni a klubért. Pedig ránézésre ez nem rossz anyag. Több volt válogatott is van a Vasasban, s elméletileg nem lett volna túl nagy bravúr a bent maradás.

– Hát, ennyi erővel én is játszhattam volna ötvenhét évesen. Egy játékosnak, különösen némi rutinnal, tudnia kell, hogy mit bír, vagy rá kell jönnie, mielőtt lekövetelnék a pályáról, hogy már elég, belefáradt. Hát, nem tudták, a fiatalok meg eltűntek vagy eladták őket. Jöttek ugyan a helyükre emberek, de a többség megjelenése nem jelentett erősítést, építkezést, csupán pénzszórást.

– Ön hogyan igazolt volna?

– Öt-hat rutinos játékosra számítottam volna, a többi posztra meg saját nevelésű fiatalokat építettem volna be. Olyanokat, akik a Vasasban nőttek fel, és akik harcoltak volna a Vasas családért.

– Na és a vezetők meg a tanácsadók. Azt is a Váczi-cikkből tudom, hogy Nagy Miklós klubigazgatónak rossz súgói voltak, nem jó emberekre hallgatott az átigazolásoknál.

– Nagy Miklósról már beszéltünk, s mondtam, ő égett a tettvágytól. Be akarta bizonyítani, hogy ő is tud olyat alkotni, mint a klub örök, legnagyobb legendája, Illovszky Rudi bácsi. És persze ilyenkor szoktak jönni a rossz tanácsadók, a hiénák, s olyan hülyeségekbe viszik bele az embert, amilyenekből aztán lehetetlen kimászni. Miki is így járt, s próbálta ugyan menteni a menthetőt, de nem lehetett. De benne legalább volt becsület, és lemondott a klubigazgatói posztról. Ő felvállalta, hogy hibázott, de a stáb többi tagja a játékosokkal együtt mossa a kezeit, és kitartóan másra mutogat.

Mit tud a Vasas-akadémiáról? Onnan kerülnek ki gyerekek?

– Keveset tudok, és még kevesebbet látok. Legalábbis olyan srácot, akit okosan bevezettek volna a felnőttek közé. De amíg van gyerek, remény is van. Bár az a véleményem, hogy az akadémiák a legnagyobb ellenségei a futballnak. Én a grundon, öregebb srácok között tanultam meg futballozni, felnéztem rájuk, ők pedig sok mindenre megtanítottak. Nem akadémikusan, könyvből, hanem a mindennapokon, a gyakorlatban. Ott tanultam meg, hogy a mezt, amelyet felveszek, tisztelni kell, s ha úgy adódik, meg kell dögleni érte.

A focinak a trükk, a lövés, a gól a lelke

– Ennyi lenne a titok csupán?

No, azért ennél kicsivel több. Például az, hogy napi tíz-tizenkét órát játszottunk, és nem akartak keretek közé bezárni. Ha cseleztem, és sikerült, azt akarták, hogy legközelebb is cselezzek, s nem volt baj, ha elrontottam, mert a focinak a trükk, a lövés, a gól a lelke. Ettől lesz szép, élvezhető a játék.

– De visszatérve a mába, a Vasashoz: Váczi Zoltán nem súgott, nem adott tanácsot?

– Próbáltam, de beláttam, senki nem vevő a tanácsaimra.

– Egyáltalán, igényt tartanak a klubnál a régi játékosok meglátásaira, érdekel valakit az öregek véleménye?

Az enyém szerintem senkit, pedig ha meghallgatnak, nem lenne negyven-negyvenkét játékosa az első csapat keretének. A többség megszerzése pénzkidobásnak bizonyult, ráadásul ennyi egoista focistából nem lehet ütőképes csapatot csinálni.

– Tudom, ön az edzőkkel, a gyakori edzőváltással sem volt kibékülve.

Valóban, de csak azért, mert többnyire éreztem, hogy nem a megfelelő embert hozták a csapathoz. Számomra Rudi bácsi volt az etalon, s bár meglehet, nem szerencsés dolog, de mindenkit hozzá mértem. És belátom, ebből az összevetésből szinte lehetetlen jól kijönni.

– De hát nem az edzők futballoztak.

Ez nagyon is igaz. A játékosok jól elvoltak, vidáman éltek a fizetésükből, nem igazán esett jól nekik, hogy ezért a meccsen hajtani is kellene. Elfelejtették, hogy egy olyan patinás klubban játszanak, amelynek névjegyét a nagy elődök világszerte lerakták.

– Most, hogy bajban a csapat, nem vágyik vissza Angyalföldre?

Vágynék ugyan, vágynék, de ha az embert nem látják szívesen, mert nem úgy látja a focit, ahogyan ők, ott ellentétek feszülnek, előbb-utóbb viták, veszekedések pattannak ki, úgyhogy jobb a békesség. Ott van nekem a családom és a kis tanítványaim.

– Ha mégis megkérdeznék, mit tanácsolna most a Vasas-vezetőknek?

Azt, hogy néhány játékost meghagyni, az akadémiára építve fiatalokkal kiegészíteni a keretet, és nem feleslegesen vásárolgatni. A többi játékost meg eladni.

– Olvastam azt is, hogy kijelentette: „A szívem ezé a klubé, ősztől is ugyanúgy fogok szurkolni neki, csak ne nyugdíjasokat kelljen néznem majd az NB II-ben is.” Ennyi maradt most önnek szeretett klubjából?

Hát nem elég? A szívem valóban a Vasasé, a Vasas családé, mert a szurkolók maguk a Vasas. A Vasas mindig a mi Vasasunk marad, történjék bármi is.

Kapcsolódó írásaink