Váczi Zoltán: A Vasas mindig a mi Vasasunk marad! - INTERJÚ

– Iszik még? Jobb, ha egyenesen megkérdem, hiszen ha Váczi Zoltán futballkörökben szóba kerül, ez a kérdés még azt a megállapítást is megelőzi, hogy remek játékos volt.

– Már huszonöt éve nem iszom alkoholt, antialkoholista lettem. Első a család.

– A legendárium például olyat is számon tart, hogy egy 1995-ös mérkőzésen, amikor a Békéscsaba öt kettőre kiütötte a Fradit, Váczi a meccs előtti napon másfél üveg whiskyt ivott meg, majd nagy unszolásra beállt játszani, és három gólpasszt adott.

– Igen, ez így volt, de a mostani eszemmel mindenképpen másként állnék a futballhoz.

– És a dohányzás? Meglehet, pusztán mese, de állítólag még a válogatott meccs szünetében is rágyújtott. Úgy tudom, már kölyökkorában rászokott, s mit tesz most olyan tanítványával, aki olyan kemény dohányos, mint amilyen ön volt?

– A cigaretta már végig fogja kísérni az életemet, de kis srácokkal foglalkozom, és elbeszélgetek velük, hogy miért nem jó ez nekik.

– Bejárta a fél országot, megfordult hét-nyolc klubban, sőt még légióskodott is. Hol érezte leginkább otthon magát?

– A futballban. A pályán. Mindenhol jól éreztem magam, mert játszhattam ezt a gyönyörű játékot, mert igazán a zöld gyepen voltam az, aki akartam lenni. Élveztem minden másodpercet, amit a pályán tölthettem.

– Mit gondol, Váczi Zoli kifutotta magát? Nem vihette volna jóval többre?

– Többre vihettem volna, az biztos, van is hiányérzetem, de akkor meg arra gondolok, hogy sok más, aki labdarúgó akart lenni, s normálisan élt és gyakorolt, nem jutott olyan magasságokba, mint én. Persze, ezt csak azért gondolom így, hogy megnyugtassam a lelkemet, mert tudom, sokkal, de sokkal több is lehettem volna.

– Úgy hiszem, lenne mit megbánnia. Van valami, amit ma már másként csinálna?

– Azt hiszem, hogy eddig kerek és szép életem volt, mert futballozhattam, azt csinálhattam, amibe szerelmes voltam, sőt az életem az volt, hogy focizhattam szabadon, saját kedvem szerint. A másik dolog a párom, s ha visszamehetnék az időben, akkor csak a focira koncentrálnék, és amikor abbahagynám, a mostani páromat megkeresném, mert csak vele tudom elképzelni az életemet.

– Volt egy emlékezetes horgászkalandja, amikor fél Magyarország egy hétig arról beszélt, hogy a békéscsabai Váczi edzés helyett pecázni ment.

– Igen, valóban volt ilyen. A horgászat és a természet kellett ahhoz, hogy fel tudjak lelkileg, idegileg töltődni, készülni a meccsekre. Ha úgy gondoltam, hogy az nekem most jót tesz, akkor mentem a fejem után, elballagtam pecázni. Nemigen érdekeltek a következmények.

– Akkor már válogatott volt?

– Á, nem! Én a Vasasból lettem válogatott, kétszer, s ez még Békéscsabán történt.

– Azt mondják, az örökké rebellis Váczi most őszintén fájlalja imádott klubja, a Vasas kiesését. Nem tudom, mennyire van még otthon a Fáy utcában, de gondolom, egy-két dolgot azért lát. Van elképzelése, mi lehetett a hiba vagy mik lehettek a hibák, amelyek az újabb kiájuláshoz vezettek?

– Fociügyben az igazi otthonom még mindig a Vasas-család. Tudom, ezen meg fognak sértődni Csabán, de ezt így érzem, és éreztem akkor is, amikor oda kerültem. A mostani kiesésnek pedig számtalan oka volt.

– Soroljon fel néhányat!

– Az egyik, s talán a legfontosabb, hogy a sok játékos nem tudott igazán csapatot alkotni. Sem a pályán, sem az öltözőben. Ehhez társult a játékosok egója, többen is jócskán többet képzeltek és képzelnek magukról, mint amennyi bennük van. Aztán fizikailag sem voltak igazán felkészítve, s az edzők is hibáztak, hiszen nem a csapatra találták ki a taktikát, hanem a hanem a csapatot igyekeztek a taktikára irányítani.

– S mint látható, ez nem jött be.

– Nem bizony. Aztán az is végzetes hiba volt, hogy a klubigazgató rossz súgókra hallgatott. És elég lett volna huszonöt hadra fogható játékos, s a keretben pedig szerencsés lett volna megtalálni az öregek-fiatalok ideális arányát.

– Hát, ez sem igazán ment.

– Pedig volt-van néhány ügyes fiatal, s már az NB II-ben be kellett volna építeni őket. Fokról fokra.

– Na jó, de hát az edzőt is szorítja az eredménykényszer.

– Az igaz, éppen ezért okosan kellett volna a rutint és az ifjúságot vegyíteni. Azért mindenütt az edző állítja össze a csapatot, és nem a szertáros, mert neki erről is van papírja, no meg tapasztalata. És Nagy Miklós igazgatót is elvitte a hév, mert meg akarta mutatni, hogy igenis jó csapatot csinál Angyalföldön. Egyszerűen azért, mert imádja a Vasast. Így viszont kiestünk, s talán azért is, hogy néhány fontos kérdésben nem támaszkodott ránk, öreg Vasas-szívű emberekre. Most maradt számunkra a hibák felismerése és feldolgozása, mert az NB II-ben sem adják ingyen a pontokat. És kétszer nem léphetünk ugyanabba a csapdába.

– Valahol azt nyilatkozta, elöregedett a csapat, ráadásul másutt megégett hullócsillagokat igazoltak. És a jóllakott, túlfizetett játékosok nem voltak hajlandók meghalni a klubért. Pedig ránézésre ez nem rossz anyag. Több volt válogatott is van a Vasasban, s elméletileg nem lett volna túl nagy bravúr a bent maradás.

– Hát, ennyi erővel én is játszhattam volna ötvenhét évesen. Egy játékosnak, különösen némi rutinnal, tudnia kell, hogy mit bír, vagy rá kell jönnie, mielőtt lekövetelnék a pályáról, hogy már elég, belefáradt. Hát, nem tudták, a fiatalok meg eltűntek vagy eladták őket. Jöttek ugyan a helyükre emberek, de a többség megjelenése nem jelentett erősítést, építkezést, csupán pénzszórást.

– Ön hogyan igazolt volna?

– Öt-hat rutinos játékosra számítottam volna, a többi posztra meg saját nevelésű fiatalokat építettem volna be. Olyanokat, akik a Vasasban nőttek fel, és akik harcoltak volna a Vasas családért.

– Na és a vezetők meg a tanácsadók. Azt is a Váczi-cikkből tudom, hogy Nagy Miklós klubigazgatónak rossz súgói voltak, nem jó emberekre hallgatott az átigazolásoknál.

– Nagy Miklósról már beszéltünk, s mondtam, ő égett a tettvágytól. Be akarta bizonyítani, hogy ő is tud olyat alkotni, mint a klub örök, legnagyobb legendája, Illovszky Rudi bácsi. És persze ilyenkor szoktak jönni a rossz tanácsadók, a hiénák, s olyan hülyeségekbe viszik bele az embert, amilyenekből aztán lehetetlen kimászni. Miki is így járt, s próbálta ugyan menteni a menthetőt, de nem lehetett. De benne legalább volt becsület, és lemondott a klubigazgatói posztról. Ő felvállalta, hogy hibázott, de a stáb többi tagja a játékosokkal együtt mossa a kezeit, és kitartóan másra mutogat.

– Mit tud a Vasas-akadémiáról? Onnan kerülnek ki gyerekek?

– Keveset tudok, és még kevesebbet látok. Legalábbis olyan srácot, akit okosan bevezettek volna a felnőttek közé. De amíg van gyerek, remény is van. Bár az a véleményem, hogy az akadémiák a legnagyobb ellenségei a futballnak. Én a grundon, öregebb srácok között tanultam meg futballozni, felnéztem rájuk, ők pedig sok mindenre megtanítottak. Nem akadémikusan, könyvből, hanem a mindennapokon, a gyakorlatban. Ott tanultam meg, hogy a mezt, amelyet felveszek, tisztelni kell, s ha úgy adódik, meg kell dögleni érte.

– Ennyi lenne a titok csupán?

– No, azért ennél kicsivel több. Például az, hogy napi tíz-tizenkét órát játszottunk, és nem akartak keretek közé bezárni. Ha cseleztem, és sikerült, azt akarták, hogy legközelebb is cselezzek, s nem volt baj, ha elrontottam, mert a focinak a trükk, a lövés, a gól a lelke. Ettől lesz szép, élvezhető a játék.

– De visszatérve a mába, a Vasashoz: Váczi Zoltán nem súgott, nem adott tanácsot?

– Próbáltam, de beláttam, senki nem vevő a tanácsaimra.

– Egyáltalán, igényt tartanak a klubnál a régi játékosok meglátásaira, érdekel valakit az öregek véleménye?

– Az enyém szerintem senkit, pedig ha meghallgatnak, nem lenne negyven-negyvenkét játékosa az első csapat keretének. A többség megszerzése pénzkidobásnak bizonyult, ráadásul ennyi egoista focistából nem lehet ütőképes csapatot csinálni.

– Tudom, ön az edzőkkel, a gyakori edzőváltással sem volt kibékülve.

– Valóban, de csak azért, mert többnyire éreztem, hogy nem a megfelelő embert hozták a csapathoz. Számomra Rudi bácsi volt az etalon, s bár meglehet, nem szerencsés dolog, de mindenkit hozzá mértem. És belátom, ebből az összevetésből szinte lehetetlen jól kijönni.

– De hát nem az edzők futballoztak.

– Ez nagyon is igaz. A játékosok jól elvoltak, vidáman éltek a fizetésükből, nem igazán esett jól nekik, hogy ezért a meccsen hajtani is kellene. Elfelejtették, hogy egy olyan patinás klubban játszanak, amelynek névjegyét a nagy elődök világszerte lerakták.

– Most, hogy bajban a csapat, nem vágyik vissza Angyalföldre?

– Vágynék ugyan, vágynék, de ha az embert nem látják szívesen, mert nem úgy látja a focit, ahogyan ők, ott ellentétek feszülnek, előbb-utóbb viták, veszekedések pattannak ki, úgyhogy jobb a békesség. Ott van nekem a családom és a kis tanítványaim.

– Ha mégis megkérdeznék, mit tanácsolna most a Vasas-vezetőknek?

– Azt, hogy néhány játékost meghagyni, az akadémiára építve fiatalokkal kiegészíteni a keretet, és nem feleslegesen vásárolgatni. A többi játékost meg eladni.

– Olvastam azt is, hogy kijelentette: „A szívem ezé a klubé, ősztől is ugyanúgy fogok szurkolni neki, csak ne nyugdíjasokat kelljen néznem majd az NB II-ben is.” Ennyi maradt most önnek szeretett klubjából?

– Hát nem elég? A szívem valóban a Vasasé, a Vasas családé, mert a szurkolók maguk a Vasas. A Vasas mindig a mi Vasasunk marad, történjék bármi is.