Ha negyven évvel fiatalabb lenne, Bodonyi még segítene a Honvédnak

– Úgy tudom, Svájcban lakik. Hol van otthon?

– Bulle mellett, egy kis faluban, Marsensben élünk, Lausanne és Bern között. Nagyon tetszik a vidéki élet.

– Mikor, hol hagyta abba a játékot?

– Az aktív pályafutásom 2001-ig, negyvennégy éves koromig tartott, utoljára Payerne-ban, negyedosztályban, játékos-edző voltam. Ezután maradt még tizenkét évnyi szórakozás az öregfiúkkal La Tourban.

– Maradt a futball körül?

– Nem, egy-két rossz élmény a vége felé elvette a kedvemet még az amatőr futballtól is.

– Nem hiányzik?

– Nekem is furcsa, de nem!

– Most mivel foglalkozik?

– Nyugdíjas vagyok, és leginkább az unokáink adnak foglalatosságot.

A svájci nyugdíjasok kényelmes életét az unokák színesítik

Fotó: Bodonyi Béla archívuma

– A gyerekei nem folytatják apjuk mesterségét?

– A fiammal anno a harmadosztályban, Bulle-ben játszottam két meccset, de ő utána a sérülései miatt abbahagyta a focit. A női foci pedig még nem volt ilyen megszokott, mint most, így a lányomnak eszébe sem jutott, hogy a nyomdokaimba lépjen.

– Hogyan emlékszik, melyik volt a legkedvesebb időszaka a pályán?

– Már távoli az egész, és nem tudnám egyértelműen megmondani, hogy az első debreceni vagy a honvédos időszakom volt-e kedvesebb. A Honvéddal és a válogatottal nagyon komoly sikereket éltem meg a társaimnak köszönhetően is.

– Van-e pályafutásának olyan szakasza, amely tévedésnek bizonyult?

– Az edzősködés nem igazán jött be. Rengeteg energiabefektetéssel kevés eredmény. De tanulni jó volt.

– Azt mondják, akik még látták játszani, hogy centerben sokkal többre vihette volna, mint a szélen.

– Debrecenben valóban középcsatárként kezdtem, de a Honvédban jobbszélsőként számoltak velem. A Bulle középcsatárként igazolt le, majd néhány meccs után visszaléptem, mondhatni, visszaöregedtem, és irányító középpályás lettem. Ezt a posztot élveztem a legjobban, szerintem itt teljesedtem igazán ki. De ha ezen a poszton vettek volna figyelembe a Honvédnál, akkor mi lett volna Détári Döme pályafutásával?

– Van edzői végzettsége?

– „A” licenccel rendelkezem, amely itt, Svájcban a harmadosztályig elég.

– Jár meccsre?

– A Bulle hazai fellépésein néha ott vagyok, de a színvonal nem ugyanaz, mint harminc éve, amikor az első osztályban játszottunk. Tavaly nyáron a harmadosztályba jutást ünnepeltük, az idén meg a bentmaradást.

– Figyeli a magyar futballt?

– Minden reggel a telefonomon a friss sporthírekkel kezdődik a napom.

– Mit szól a válogatotthoz?

– Boldoggá tesz, hogy már néhány éve ilyen sikereket ér el a válogatottunk. Katartikus élményeket tud adni, s nagyon remélem, ez folytatódik.

– Miből él, hol él, mivel foglalkozik?

– Nyugger lettem, megy az idő.

– Ha jól gondolom, ugye svájci lett a család? Mennyit vannak itthon?

– A lányom vette fel a svájci állampolgárságot is, a fiam talán a közeljövőben teszi ezt meg. A nyár folyamán hazalátogatunk Jászdózsára, a jász világtatálkozó alkalmából meghívást kaptam szülőfalumtól.

– Kötődik még a DVSC-hez?

– Érzelmileg természetesen. Az idény elején aggódtam, de aztán most talán a kupás helyezés is meglesz.

– És a Honvéd?

– Nekem még mindig a mindenem. Tizenkét év egy csapatnál, ma ez már nem igazán trendi, de nekem fantasztikus volt.

– Fáj a csapat kínos vergődése?

– Hogyne, elmondhatatlanul. Az, hogy már több éven át a kiesés ellen kell küzdeni, elmondhatatlanul kínos. De hogy mi lenne a megoldás, ne tőlem kérdezze!

– Tartja a kapcsolatot egyáltalán a klubbal vagy egykori játékostársaival?

– A stadionavatón voltam utoljára a pályán. A klub mindig felköszönt szülinapom alkalmából, amit nagyra értékelek, hiszen huszonöt éven keresztül ilyen gesztusra senki nem gondolt. Amikor Budapesten vagyok, mindig összefutunk egy vacsorára Esterházy Marcival, Nagy Antival, Gyimesi Lacival, Andrusch Józsival, Sallai Sanyival.

– Kire emlékszik szívesen, kivel szeretett játszani?

– Mindenkire, akivel játszottam szívesen gondolok, hiszen nem tudnék a csapatból kivenni senkit, akivel ne jöttem volna jól ki. Akár a pályán, akár a pályán kívül. Talán Döme és Gyimi, azaz Détári és Gyimesi az, akitől a legtöbb használható labdát kaptam, de hát ezért tartottuk őket..

– Ha hívnák, mondjuk a Honvédhoz, jönne?

– Vannak a régi játékostársaim közül többen, akikből sokkal többet profitálhatna a Honvéd. Én már szinte egyáltalán nem ismerem a magyar közeget, bár lehet, hogy ez inkább előny lenne. Nem, sajnos nem hiszem, hogy hasznára lehetnék a klubnak. Talán negyven évvel fiatalabbként.

– Mikor látott utoljára magyar meccset?

– A tévében a válogatott olaszok elleni találkozóját, élőben pedig a Honvéd stadionavatóját.

– Kintről nézve bizonyos szempontból könnyebb a hibákat meglátni. Mit lát, mi hiányzik a magyar fociból?

– Bár futballunk kezd felfelé kapaszkodni, az infrastrukturális fejlődésen túl nagy áttörést még nem sikerült elérni. Az alap megvan, a tehetségnevelő akadémiák működnek, bár hatékonyságukat mindenféleképpen optimalizálni kellen. Már csak azért is, hogy a klubok ne csak külföldiekben gondolkodjanak, amikor összeállítják az első csapat keretét. Riasztó ugyanakkor az érdektelenséget látni a nézők részéről, ami a bajnokságot illeti. Itt is van mit tenni, hiszen ez elsősorban színvonalfüggö.

– Gondolom, szívesen adna tanácsot.

– Távol áll tőlem. Volt csapataimnak szorítok, hogy a szezon vége jól sikerüljön, a válogatottnak pedig remélem, összejön a vébékijutás. Ha tudok, otthon leszek egy-két meccsen.