Sport
Tömeghalál a kezdőrúgás előtt
A labdarúgó világbajnokságok sötét históriája - 3. rész
Guatemalaváros, 1996. október 16. Rónald Gómez, a Costa Rica-i válogatott csatára zaklatottan sietett vissza társaival a Mateo Flores Stadion pályájára. Bő negyedórával korábban, a bemelegítést félbe hagyva vonultak le az öltözőbe, mert valami történt: A lelátókon őrült hangulat uralkodott. A dobok, trombiták, kereplők és a szűnni nem akaró kántálás közepette a dekázó, passzolgató játékosoknak úgy tűnt, mintha az emberek megzavarodtak volna a General Sur nevezetű szektorban, de a jajveszékelésből és ordibálásból semmit sem hallottak. Csak az eltorzult arcokat látták, amint némán tátognak, s ettől rossz érzés fogta el őket. A nyugtalanság az öltözőben sem enyhült, ezért este fél nyolc körül úgy döntöttek, felmennek szétnézni. A déli lelátónál változatlanul óriási volt a tömeg, a kapu mögött szurkolók dülöngéltek önkívületi állapotban, mások meg csak rohantak bele a vakvilágba. És a földön, mint a skatulyából kiszóródott gyufaszálak, emberek hevertek mozdulatlanul egymás hegyén hátán. A Costa Rica-iak megpróbáltak segíteni, aztán megérkeztek a tűzoltók, a rendőrök, majd hamarosan a guatemalai elnök is.
„Amikor kimentünk bemelegíteni, minden normálisnak tűnt, bár azt észrevettük, hogy az összes lelátó tele van, miközben az utcákon még mindig hosszú, tömött sorokban várakoztak az emberek arra, hogy bejussanak. Legalább hat-hétezren voltak az arénán kívül” – idézte fel másnap a tragédia előtti pillanatokat Rónald Gómez az El Paísnak. Mint mondta, az öltözőből visszatérve a kapu mögötti lelátóhoz siettek. „Lélegeztettük azokat, akik szinte már nem lélegeztek” – tette hozzá.
A Mateo Flores aznap a Guatemala–Costa Rica világbajnoki selejtező mérkőzésnek adott volna otthont, de csak a halál aratott a stadionban.
A General Surban kialakult tumultusban 83 férfi, nő és gyermek vesztette életét, legalább százötvenen sérültek meg komolyabban és további százak könnyebben.
A nemzeti arénában az idő tájt nem voltak számozott helyek a lelátón, de szükség sem nagyon volt rájuk a futball iránti mérsékelt érdeklődés miatt. A házi gazda a ’60-as évek óta semmilyen értékelhető eredményt nem tudott felmutatni, 1996-ban viszont a ’98-as francia rendezésű vb-felé vezető úton egy döntetlennel kezdtek Trinidad és Tobago ellen, s ez kedvet csinált a focihoz. Az október 6-i 1:1 után az emberek bebeszélték maguknak, hogy tíz nappal később is sikerülhet pontot rabolniuk, így mindenki kíváncsi volt a meccsre.
A szakszövetség építészeti megbízottja, Sergio de León, szeptemberben mérte fel a Mateo Florest. A Confederación Deportiva Autónoma de Guatemala (CDAG) vezetőségének írott jelentésében az állt, hogy az aréna befogadóképessége 37 554 fő, ami 42 774-re növelhető biztonságosan – a kritikus felső határt 47 555 főnél húzta meg. A CDAG elnöksége – valószínűleg a páratlan bevétel reményében – úgy döntött, csaknem maximálisan kihasználja a lehetőségeit. Október 9-ig kishíján 46 000 jegyet nyomtattak ki, és valamennyi elkelt. Rónald Gómez ugyanakkor nem tévedett:
másfél-két órával a meccs kezdete előtt a lelátók zsúfolásig megteltek szurkolókkal, és odakint valóban ezrek várakoztak. A belépőket ugyanis hamisították, becslések szerint 5-10 000 darabot adtak el feketén a jegyüzérek.
A helyi sajtó korabeli jelentései szerint a legelszántabb drukkerek délután 3 felé kezdtek el szállingózni, és kevéssel hat után már egy gombostűt sem lehetett leejteni az arénában. A meccset 228 rendőr és több tucat biztonsági őr (más források szerint 365 rendőr, 77 biztonsági őr és az elnöki őség 38 ügynöke) felügyelte, továbbá jelen volt kilenc spanyol zsandár, abból a különítményből, amelyet Madrid kiképzés és tanácsadás céljából a guatemalai belügy kérésére küldött a nyár folyamán a közép-amerikai országba. Nélkülük minden másként alakult volna.
„Délután 6:20-kor megkértem az Országos Rendőrséget, hogy zárják be a [stadion] kapuit, mert nincs hely másnak” – nyilatkozta később több lapnak és televíziótársaságnak José Tobías Cadena. A spanyol kiképzők parancsnokán kívül akkor ez másnak nem jutott eszébe. Pedig, ha a Mateo Florest nem zárják le, valószínűleg sokkal előbb bekövetkezett volna a tragédia, és nem csak a General Surnál, hanem más szektorokban is.
Az 1950-ben épült aréna süllyesztett, vagyis a pálya mélyen az utcaszint alatt van. Mivel nem voltak helyjegyek, a nagyobb csoportokban érkező látogatók fokozatosan lefelé szorították azokat, akik már korábban ott voltak. Ez egészen addig nem jelentett problémát, amíg a szektorok meg nem teltek. A következő 45-50 percben nem történt semmi. A szurkolók ünnepeltek, a hangszórókból üvöltött a zene és a kommentátorok buzdítása. Cedena lassan körbe járatta a tekintetét a stadionon.
Ahogy a déli 12-es bejárat alatti General Surhoz ért, elkerekedett a szeme: olyan volt, mintha a tömeg felrobbanna. Kérte, hogy a technikusok kapcsolják le a megafonokat, a következő pillanatban valami olyasmit hallott: „Hé, itt meghalt valaki!”
Több mint megdöbbentő, de a kapuk kulcsai egyetlen embernél voltak, aki viszont, amikor szükség lett volna rá, nem volt a helyén. Az alezredesnek tehát meg kellett keresnie. Az illető ráadásul csökönyösnek bizonyult, nem akarta kinyitni a stadion bejáratait, noha ez mutatkozott az egyetlen esélynek a katasztrófa elkerülésére (a spanyol csendőr és senki a hatóságok tagjai közül ekkor még nem sejtette, mekkora a baj valójában). Cedena ötlete az volt, hogy felszabadítják a Mateo Flores körüli utcákat, és kiterelnek mindenkit. A kapuk végül kinyíltak.
De akkor már késő volt, a többi szektorban pedig annyira nem érzékelték a történteket, hogy senki sem volt hajlandó elhagyni a helyét, amíg arra személyesen a guatemalai elnök, Alvaro Azúr nem kérte őket.
Visszatérve, a „robbanás”, amit a Costa Rica-i válogatott játékosai, a spanyol tiszt és Héctor René Monroe fotós is láttak a 12-es kapu átszakítását követő „emberi lavina” volt. Az egyébként is 25 százalékkal túltelített arénába percek alatt többszáz ember tolult be, és a fékevesztett tömeg agyon tiport bárkit, aki elesett. A botcsinálta „önkéntes mentők”, aztán a túlélők után kutató rendőrök és tűzoltók a futópálya salakjára fektették az áldozatokat. Néhányuk úgy tűnt, él még.
„Amikor a tragédia elkezdődött, négy-öt fotót készítettem, de megláttam ezt a gyereket a földön...” – emlékezett vissza Monroe az El Graficónak. Így folytatta: „A tarkója alá tettem a kezem, és szájból szájba lélegeztettem. Aztán szívmasszázst adtam neki, mire valami váladék folyt ki a száján, kinyúlt, mindene fekete lett, és csak ott maradt megmerevedve.”
Rónald Gómezt sokáig kísértették a fulladástól elszíneződött arcok. „Bénító látvány volt az a rengeteg halott egymás mellett. Remélem soha nem kell még egyszer ilyet megtapasztalnom” – fogalmazott az El Paísnak.
Az áldozatok hozzátartozóinak később a guatemalai labdarúgó-szövetség és a FIFA is kártérítést fizetett. A CDAG több vezetője és a számos szervező ellen büntetőeljárás indult, de leszámítva a hét jegyüzért, akik a hamisított belépőket árulták, senkit nem ítéltek el a világbajnokságok történetének legsúlyosabb tömegszerencsétlensége miatt. A megismételt mérkőzésen a guatemalai válogatott kikapott Costa Ricától, és azóta sem jutott ki a világbajnokságra.
Gyilkosság, tönkrement életek – a labdarúgás a világ legnépszerűbb sportja; becslések szerint a 2018-as világbajnokságot 4 milliárdnyian kísérték figyelemmel, nem véletlen, hogy óriási, olykor tragédiába torkolló indulatokat képes kiváltani az emberekből a pályán és azon kívül egyaránt. A sorozatunkban a futball sötét históriáiból idéztünk fel néhányat. Jövő vasárnaptól már a jelenre koncentrálunk!
