Sport
Öngólt lőtt, ezért agyonlőtték Andrés Escobart
A labdarúgó világbajnokságok sötét históriája – 2. rész
Pasadena, Kalifornia, 1994. június 22. A Los Cafeteros egyre idegesebben játszik. Sorra dolgozzák ki a helyzeteket, de csak nem tudják bevenni az Egyesült Államok válogatottjának kapuját. Az amerikaiak kontráznak, minden rést igyekeznek kihasználni, ami a visszazárkózó kolumbiai védelem falán keletkezik. A 34. perc végén John Harks egy hosszú keresztlabdával próbálja kiugratni csapattársát, Andrés Escobar felszabadítási kísérlete pedig minden tekintetben tragédiába torkollik. Cordoba kapus nem számít rá, hogy csapattársa eléri a labdát, ezért az ellenkező irányba mozog. ’35. perc – a labda a kapuba vágódik: öngól.
Tíz nappal később, július 2. hajnalán a 27 éves védőt menthetetlen állapotban tolták be a mentők az egyik medellíni kórház traumatológiájára. „Nem tehettünk érte semmit. Több lőtt sebe volt, talán öt vagy tíz, ami a mellkasát és a nyakát érte” – nyilatkozta másnap María Crsitina Gómez éjszakás nővér az El País bogotái tudósítójának.
Akárcsak Brazíliában, a labdarúgás Kolumbiában sem egy sport, hanem nemzeti ügy, az identitás része, nem szeretik, hanem élik a futballt, amelytől vigaszt, reményt és büszkeséget remélnek.
A 80-as években az országban eluralkodott a káosz, s a neve összeforrt a szervezett bűnözéssel. Sokan mesélték, hogy külföldön akkoriban lehajtott fejjel közlekedtek, annyira szégyellték magukat. 1987-ben aztán Francisco Maturana átvette a válogatott irányítását, és három év alatt olyan csapatot épített, amely 1990-ben a nyolcaddöntőig jutott az itáliai vb-n. A sikerek láttán az emberek elkezdtek arról beszélni, mégiscsak van mire büszkének lenniük.
Andrés Escobar szinte a kezdetektől tagja volt Maturana keretének. A mester 21 évesen válogatta be. A fiatal védő az Atlético National játékosaként hívta fel magára a figyelmet. Csapatával 1989-ben Libertadores-kupát nyert, aztán egy évet töltött Svájcban a Young Boysnál, majd visszatért az Atléticóhoz. Higgadt, ugyanakkor hatékony játéka, a pályán kívüli karitatív szolgálata miatt elnevezték El Caballero del Fútbolnak, azaz a futball lovagjának.
Tündérmesék azonban nincsenek.
A sportban ugyanúgy jelen volt a narkópénz és ezáltal az alvilág befolyása, mint az élet más területein. A szervezett bűnözői csoportoknak megvoltak a maguk klubjai.
A Medellín-kartell például a Atlético National mellett a Medellínt is szopnzorálta, és pénzmosodának használta. A drogbárók fogadni is szerettek, veszíteni azonban nem.
A sport így veszélyes üzemmé vált. Kolumbia egyik legjobb játékvezetőjét, Álvaro Ortegát 1989. november 15-én azért ölték meg Pablo Escobar parancsára, mert nem adott meg egy gólt. Hasonlóan járt ’88-ban egy másik játékmester, Armando Pérez, de őt meg is kínozták, mielőtt agyonlőtték. A futballisták sem érezhették magukat biztonságban. Különösen, ha öngólt lőttek.
Andrés Escobar nagy reményekkel indult el 1994 júniusában a kolumbiai válogatottal a vb-re. A csapat csúcsformában volt: elég csak arra gondolni, a selejtezők során Argentínát oda-vissza 7–1-re verték. Pelé, a brazil legenda a Los Cafeterost tartotta a legesélyesebbnek a tornagyőzelemre. De rögtön az első meccsen beleszaladtak egy óriási pofonba: június 18-án Románia 3–1-re verte Kolumbiát. Ha az USA-val legalább ikszelnek, a Svájc elleni győzelemmel lett volna esély a továbbjutásra, a Rose Bowlban viszont a 2–1-gyel minden remény elszállt.
A válogatott tagjai már a hazaérkezésük előtt rengeteg fenyegetést kaptak. A közvélemény is ellenük fordult. Erre Andrés Escobar írt egy hosszú levelet az El Tiempo de Bogotá című lapnak.
Hosszasan elemzi benne a kiesés okát, de egyszer sem mentegetőzik: „Becsület dolga elismerni, hogy hiányzott belőlünk a kellő lendület a nehéz pillanatokban. Hiányzott a verraquera, az elragadtatás.” Majd köszönetet mondott a kolumbiai embereknek, akiknek a szeretetéből és támogatásából ezekben a nehéz időkben is erőt tudnak meríteni. „Ennek így nem lehet vége. Magasra jutottunk. Tovább kell küzdenünk...”
Bár kezdetben azt tervezte, néhány hétig még az Államokban marad, végül a válogatottal együtt hazatért. Barátai azt tanácsolták, egy időre húzza meg magát, de Andrés Escobar nem bírta a bezártságot. Július 1-jének estéjét a menyasszonyával, az akkor 20 éves Pamela Cascardóval töltötte. A lány az esküvőjüket tervezte, amelyet egy virágos parkban képzelt el.
„Az utolsó alkalom, amikor Andrésszel beszéltünk, közvetlenül az indulásunk előtt volt. Rágtam a fülét és nyaggattam, mire azt mondta: – Szerelmem, holnapra felejtsd el azt a kertet, mert megyünk Olaszországba, és az esküvőnk Capri szigetén lesz” – idézte fel az egyetlen és magyarul soha meg nem jelent interjúban a ma is Medellínben élő nő. Olaszország egyébként úgy került a képbe, hogy az AC Milan éppen szerződtetni készült a vőlegényét.
A labdarúgó és barátai ezután az El Indio bárba mentek, de a társaság hamar felbomlott. Andrés Escobar még maradt egy darabig.
Hajnali három körül páran belekötöttek, a szemére vetették, hogy miatta esett ki a csapat. A szóváltásra felfigyelt a szomszédos asztalnál ülő két drogkereskedő, David és Santiago Gallón.
A fivérek nem is olyan régen még a Medellín-kartell belső köreihez tartoztak, de a szervezet Pablo Escobar halálával szétesett. A fivérek is rászálltak a focistára, akinek ekkor elege lett, és kisétált a lokálból.
Gallónék utána iramodtak, és a parkolóban nekiestek. A dulakodás közben sofőrjük, Humberto Muñoz Castro szó nélkül odalépett Andrés Escobarhoz, és hat lövést adott le rá, majd annyit mondott: „Kösz a gólt!” Muñozt másnap elfogták, és később 43 évre ítélték, de 11 év után szabadon bocsátották.
A futball lovagját pár nappal a meggyilkolása után 120 ezren kísérték utolsó útjára. Életében is sokan szerették, de halála után valóságos legendává vált. Szinte nincs meccs, amelyen ne feszítenék ki a portréját. A medellíni Centro Deportivo Belénben szobrot állítottak a tiszteletére, az egyik népszerű streamingszolgáltató pedig hatrészes, saját gyártású sorozatot készített az életéről.
Kolumbia-szerte sokfelé botlunk bele Andrés Escobart ábrázoló graffitikbe. Többnyire csak némán néz le ránk a falról, nincs szükség arra, hogy bármit a portréja alá vagy fölé írjanak. Ha mégis, a már említett levélből idéznek a legtöbben: „Hamarosan találkozunk, mert az életnek itt nincs vége!”
Gyilkosság, tönkrement életek – a labdarúgás a világ legnépszerűbb sportja. Becslések szerint a 2018-as világbajnokságot négymilliárdnyian kísérték figyelemmel, nem véletlen, hogy óriási, olykor tragédiába torkolló indulatokat képes kiváltani az emberekből a pályán és azon kívül egyaránt. A sorozatunkban a futball sötét históriáiból idézünk fel néhányat.
