Sport

Aranylabdás Császár

Nyolcvan éve született Albert Flórián

Aki ötven feletti magyar, és szereti a futballt, biztosan őriz egy Albert-képet. Nem fotót, (vagy nem csupán azt), hanem olyan emléket, ami először eszébe jut az egyetlen magyar aranylabdás kapcsán.

Aranylabdás Császár
Albert Flórián csak egyetlen klubnak volt a játékosa: a leigazolásakor még Kinizsinek hívott Ferencvárosnak
Fotó: MH

Sokszor eszembe jut, ahogyan szlalomozott a brazil védők között a liverpooli Goodison Parkban, láttam, hogyan döntötte halomra 18 évesen a nyugatnémet védőket a Népstadionban, és az is nehezen feledhető, micsoda gólt rúgott az angoloknak, Rancaguában, az 1962-es chilei világbajnokságon. Mégis, az én kedvenc Albert-képem a városligeti Gundelben készült.

A dátum 1968 májusa, az apropó a France Football Aranylabdájának átadása, a Magyarország–Szovjetunió Európa-bajnoki negyeddöntő budapesti mérkőzése után. A képen Európa akkori első számú játékosa (aranylabdása) már megkapta a díjat, a cigánybanda az alkalomhoz illő, széles mosollyal szinte már húzná is a tust. Csak az ünnepelt, Flóri arca fura. Riadtság, talán kis csalódottság látszik rajta, mosolya kényszeredett.

Mintha azt üzenné a világnak: ennek nem így kellett volna történnie. Nem kiálthatta a világba, micsoda harcok előzték meg, hogy legalább az esti banketten átvehesse a díját. És biztosan nem érthette, miért nem lehetett a franciák kérését teljesíteni, hogy a szovjetek előtti telt házas Népstadion kezdőkörében vehesse át – sérülése ellenére – a díjat.

Akadt aztán néhány bon mot-ja, közülük is a legjobb, amit erre a díjra mondott: „Ez volt az egyetlen labda, amit soha nem tudtak elvenni tőlem”. Akkoriban Lukács László, a sportsajtóban ismert becenevén Monsieur (Mösziő), a Népszabadság sportrovatának vezetője tudósította Magyarországról a France Footballt, ő is szavazott. A Hétfői Hírekben írta: „Mint eddig minden alkalommal az elmúlt tizenkét évben, vagyis az Aranylabda kiírása óta, az a szokás, hogy az esztendő első válogatott mérkőzésén adják át a kitüntetett játékosnak a futball Oscar-díját.” Apró csúsztatás: nem a válogatott meccsen, 75 000 néző előtt, hanem a Gundelban, a két csapat játékosai és a szovjet nagykövet előtt.

Díjátadás a Gundelban: Max Urbini, a France Football főszerkesztője átadja az Aranylabdát 1967 legjobbjának
Díjátadás a Gundelban: Max Urbini, a France Football főszerkesztője átadja az Aranylabdát 1967 legjobbjának
Fotó: MTI/Szebellédy Géza

A France Football egyébként így laudálta 1967 decemberében, az Aranylabda-díj évi végeredményének bejelentésekor: „Intelligens, elegáns, gyors. Azok a nézők, akik már jó előre megvásárolták a jegyüket az 1966-os világbajnokság Brazília–Magyarország mérkőzésére, leginkább azért tették, mert a saját szemükkel akarták látni Pelét. Ám mire lefújták a meccset, ezt elfelejtették, egy fiatal­ember elhomályosította a világbajnokokat, hogy továbbjutáshoz segítse az övéit a világbajnokságon.”

Albert Flórián életét a kettősségek jellemezték. Miközben milliók imádták, mindig egy akart lenni azok közül, akik szeretik a futballt és a Fradit. HÉV-vel és metróval járt, és sokkal inkább kész volt beszélgetni – vagy akár fröccsözni – a régi barátaival, mint újonnan jött nagy emberekkel. A róla elnevezett pálya – az Albert Flórián Stadion – egyik irodájában mindig úgy ült, hogy lássa a gyepet.

Forradalmasította Magyarországon a középpályás játékot – látta ezt a nagyvilág is, amikor az angliai világbajnokságon, a brazilok elleni álommérkőzésen visszalépett egy sorral, Bene Ferencet és Farkas Jánost hagyva a csatársorban. Pedig vérében volt a góllövés: nem nagyon emlegetjük – miért is nem? –, de senki sem szerzett nála több gólt a régi Népstadionban.

Albert Flórián 1941. szeptember 15-én született Hercegszántón, majd 1952-ben kezdett futballozni a Bp. Kinizsi kölyök-, akkor úgy nevezték, úttörőcsapatában. Nem egészen 16 évesen már az ifjúsági válogatottban szerepelt, amellyel aztán 1959 áprilisában bronzérmes lett a bulgáriai UEFA-tornán. Noha csak három mérkőzésen játszott a négyből, hatszor volt eredményes. Néhány héttel később, 1959. június 28-án – nem sokkal azután, hogy letette az érettségi vizsgáit a Madách Imre Gimnáziumban – bemutatkozott az A-válogatottban.

A két fiatal, Albert és Göröcs szenzációsan futballozott a vb-ezüstérmes svédek ellen 3–2-re megnyert mérkőzésen, a Népstadionban. Akkoriban hosszú cikk jelent meg kettejükről a Labdarúgásban, Albertet innen ismerhette meg a nagyközönség: „Albert Flórián éppúgy falun született, mint jobbösszekötője, Göröcs. Volt úgy, hogy a holdvilág mellett is rúgta a labdát a hercegszántói réten a legkisebbik Albert-gyerek. Hárman voltak az Albert-fiúk, és Flórián két bátyja, Jani és a Feri futballisták voltak.

Ez már magával hozta, hogy az Öcsi már kiskorában megismerkedett a kerek labdával. Sportpályafutásában döntő volt, hogy 11 éves korában Pestre kerültek. Jani bátyja elvitte a gyereket az akkori Kinizsi kölyökcsapatába. Miként Göröcs, Albert sem feledkezik meg azokról az edzőkről, akik simítgatták, csiszolták, dicsérték és korholták ifjú labdarúgó korukban őket. A tehetségeket felkutató és gyorsan elvesztő edzők számára vigaszul szolgáljon, hogy felfedezettjeik nem felejtenek. Legalább is emlékeznek rájuk.

Mint Albert is: – A kölyökcsapatban Száger Misi bácsi volt az edzőm… Később jött az egyik legszebb évem, 15 éves koromban az ifi csapatba kerültem és itt Tátrai Sanyi és Kapocsi Sanyi bácsi foglalkozott velem… Türelmesen… Két esztendő az ifi II-ben, majd jött a zöld-fehérek ifjúsági I. csapata. Három ifjúsági mérkőzés után az egyik legszebb születésnapi ajándék, 1957. szeptember 15-én, születésem napján ifjúsági válogatott lettem, a bolgárok ellen, Várnában.”

Már akkor, 17 évesen beszélt egy olyan kérdésről, amellyel aztán a következő tíz évben gyakran szembesítették: „Kívülről sokszor talán úgy látszik, hogy flegmatikus vagyok. Hogy nem érdekel a játék, közömbös előttem a futball. Pedig, higgyék el, nem így van. Nem vagyok fakír… Igaz, nincs lámpalázam, de nekem a legtöbbet jelenti szórakozásban is a futball… Ha eddig talán könnyebben is vettem a játékot, ez attól van, mert kölyökkoromban egészen könnyedén rúgtam a gólokat… Gólkirály voltam az ifiben is… És ezt a könnyed játékot magammal vittem…”

Még nem volt húszéves, amikor olimpiai érmesnek is mondhatta magát, 1960-ban tagja volt a római ötkarikás játékokon szereplő együttesnek.

Egyik legjobb mérkőzését 1959-ben a vb-ezüstérmes svédek ellen játszotta. Jellegzetesen kicsavart testtartással lő kapura
Egyik legjobb mérkőzését 1959-ben a vb-ezüstérmes svédek ellen játszotta. Jellegzetesen kicsavart testtartással lő kapura
Fotó: MTI/Pálfai Gábor

Az élvonalban a Diósgyőr elleni 3–1-es győzelemmel mutatkozott be 1958. november 2-án. A Fradi középcsatáraként négy bajnoki címet nyert, 1960-ban, 1961-ben és 1965-ben is gólkirály lett. A Magyar Népköztársasági Kupát egyszer nyerte meg a zöld-fehérekkel, 1972-ben éppen korábbi edzője, Lakat Károly csapata, a Tatabányai Bányász ellen. Szinte felsorolhatatlan legendás mérkőzéseinek a sora. Mindenképpen köztük van a Debreceni VSC elleni, 1960. december 11-i mérkőzés, amelyen hat gólt is szerzett.

Tátrai Sándor, a Ferencváros edzője, a Népstadionban rendezett bajnoki mérkőzés után így fogalmazott: „Külön öröm számunkra Albert eredményes, gólerős játéka, és azt hiszem, hogy hat gólja jó útravaló neki a jövő idényre való felkészülés szempontjából”. Nem mondhatni, hogy elájult volna a még mindig csak 19 éves csatárcsillag góllövőformájától. Az MLSZ 1966-ban és 1967-ben is őt választotta az Év játékosának, és rögtön egy újabb elsőség: előtte senki sem tudta „megvédeni” ezt a címet.

A nemzetközi porondon elért legnagyobb klubsikere az 1965-ös VVK-diadal volt. Torinóban győzték le érte 1–0-ra a Juventust, majd 1968-ban a zöld-fehérek ezüstérmet szereztek ugyanezen a sorozaton. És közben volt még 1967, amely Albert Flórián életének, pályafutásának a legsikeresebb, és talán legboldogabb éve is volt.

Az esztendő elején feleségével a brazilok meghívásának eleget téve a Flamengo vendége volt Rio de Janeiróban, (két meccsen még játszott is), itthon a Ferencvárossal nagy fölénnyel megnyerte a bajnokságot, miközben 27 meccsen 28 gólt szerzett, ő lett a Népsport osztályzatai alapján az Év játékosa, december 12-én pedig világra jött a fia, ifjabb Albert Flórián. „Ha 1967-et így fejezi be… már méltán mondhatná el magáról, hogy ez volt élete legszebb esztendeje, de a félkész tortára december 24-én még rákerül az, amit a legvégén szoktak rátenni: igen, a hab” – írta Lakat T. Károly, és mélyen igaza volt. A hab pedig ebben az esetben az Aranylabda.

Boskovics Jenő, az MTI akkori munkatársa mesélte később a sztorit, amely aztán alaptörténete lett valamennyi Albert-életrajznak: „Szenteste éppen én voltam az ügyele­tes az MTI-ben, nagyon vártam már a hírt, ki kapja az Aranylabda-díjat. A labdarúgás 1967. decemberi számának címlapjára már Flórit tettük, persze, még csak kérdőjellel, de reménykedtünk, hogy övé lesz a díj. Amikor végre megjött a telex, már tárcsáztam is az Árpád fejedelem úti lakás számát. Amikor Flóri felvette, csak annyit kérdeztem: Európa legjobb futballistájával beszélek? Ő is pontosan tudta, hogy ez mit jelent.”

Azt jelentette, hogy Albert Flórián Euró­pa legjobb labdarúgója lett. Óriási, 28 pontos előnnyel a második helyezett Bobby Charlton előtt. (Egy évvel korábban a Manchester United csillaga mindössze egy ponttal előzte meg Eusébiót.)Akkoriban Albert abszolút az európai elithez tartozott, 1965-ben a hatodik, 1966-ban ötödik lett. Pálya­futása során összesen nyolcszor (1959, 1962–1968) kapott voksot a szavazáson.

Albert – a Kiss László által szerkesztett Életem a Fradi című önéletrajzi könyvében – így mesélt akkori érzéseiről: „Ennyi év után már nyugodtan bevallhatnám, hogy igenis vártam, hogy beszavaznak a legjobbak közé, csakhogy nem így volt. Azt tudtam, hogy ott lesz az én nevem is valahol, hiszen nagyon jó évem volt, de el sem tudtam képzelni, hogy olyan játékosokat megelőzök, mint Bobby Charlton, Beckenbauer, Eusébio, Gerd Müller, Best, Mazzola, Pirri vagy a két skót, a Celtic-kel BEK-et nyert Johnstone és Gemmell.

Félelmetes névsor. Rendben van, hogy némelyikük előtt végzek, de hogy mindannyiuknál több szavazatot kapok, az már a mesék birodalmába tartozott. Számomra. Huszonnégy ország egy-egy sportújságírója voksolt, s közülük nyolc engem tett az első helyre – mondtam is aztán, persze, viccesen, hogy ők igazán értenek a futballhoz –, négy a másodikra, három pedig a harmadikra.”

A nagy sikerek idején rengeteg kérője akadt – és bár az olasz és a spanyol liga éppen nem fogadhatott újabb légiósokat, vagy legalábbis csak szigorú megkötésekkel –, szívesen kipróbálta volna magát egy időre külföldön is. Nem lehetett… Mint mondta a kilencvenes évek elején: „Most már nevetségesnek tűnhet, de akkor nem volt az: mindig azt a választ kaptam, hogy a szocialista sporterkölccsel nem egyeztethető össze, hogy én egy nyugati profi klubban játsszam. Valahogy úgy tettek keresztbe nekem is, mint Görbének, azaz Papp Lacinak.

Pedig nagyon szerettem volna megtudni, mit is érek valójában, kipróbálni magam egy magasabb szintű bajnokságban. Megismerkedhettünk volna más játékstílusokkal – nem véletlenül használok többes számot, az akkori magyar válogatottból többeknek helye lett volna a legnagyobb nyugati klubokban –, hétről hétre a nagyvilág szeme előtt játszhattunk volna. Azt hiszem, a válogatott is profitálhatott volna belőle, szerintem akkor indult meg a lejtőn a futballunk, amikor így bezártak bennünket a saját ketrecünkbe”.

Bő egy évvel az Aranylabda átvétele után a koppenhágai vb-selejtezőn történő sérü­lés, Knud Engedal kapussal való ütközése kettétörte a pályafutását. Soha többé nem lett olyan jó a térde, mint korábban, de visszatért a pályára, dacolt rosszakarókkal, elhibázott fiatalítási politikával, egyszerűen imádta a játékot. Azt nem jelenthetjük ki, hogy amennyiben nem sérül meg Koppenhágában 1969. június 15-én, akkor nem következik be a marseille-i katasztrófa, ám hogy Dániában nem csupán a térdszalagja szakadt ketté, hanem a pályafutása is, azt sajnos igen.

Az A-válogatottban összesen 75 hivatalos találkozón szerepelt, 31 góljával tizedik az örökranglistán. (A nála később bemutatkozók közül csak Bene Ferenc és Nyilasi Tibor előzi meg.) Székesfehérváron búcsúzott 1974. május 23-án, egyébként már túl klubpályafutása lezárásán. Magyarország 3–2-re legyőzte Jugoszláviát. Nemzetközi sikerei nagy része, természetesen a válogatotthoz kapcsolódott. Pályára lépett a chilei világbajnokságon 1962-ben, négy találatával társgólkirályi címet szerzett. Ő az egyetlen magyar, akit – ha nem is hivatalosan, hanem utólag – a FIFA egy világbajnokság legjobb fiatal játékosának nevezett ki.

A spanyolországi Európa-bajnokságon hivatalosan Európai Nemzetek Kupája) bronzérmes lett 1964-ben. Az 1966-os angliai világbajnokságon is főszerephez jutott. A brazilok ellen elképesztően jól futballozott Liverpoolban. Az 1972-es belgiumi Európa-bajnokságon a szovjetek, majd a belgák ellen is játszott a negyedik helyen záró gárdában.  

Három honfitársa, Farkas János, Novák Dezső és Szűcs Lajos társaságában játszhatott Brazíliában, a világválogatottban, 1968 novemberében ő rúgta a becsületgólt a házigazdák ellen (1–2). Bekerült Európa válogatottjába 1972-ben, a következő esztendőben pedig ismét a világválogatottba.

Stílusáról, tudásáról így írt a svájci Martin Mayer, a híres zürichi Sport futballszakírója: „Egyetlen ember miatt volt érdemes Budapestre utazni: Albert Flórián miatt. A brazilok tudják, miért hívták meg Rióba: hogy gyönyörködjenek benne. Nem is annyira az a tökéletes technika az elragadó nála, amellyel például a levegőből a térdére engedi esni a labdát és legurítja a lábfejére. Új alakkal gazdagítja a labdarúgást: a szuperjátékossal. A legszebben a következő jelenetben demonstrálta fölényét: két ellenfél rohant Albert felé, hogy megszerezze tőle a labdát. Albert nekilendült, hogy elmeneküljön, úgy látszik, hatalmas nekiiramodással azonnal elviharzik.

Ekkor váratlanul, mozdulatlanul állva marad. A két ellenfél egymásnak ütközik, balra elesik az egyik, jobbra a másik. Albert azonban továbbsétál a labdával, újabb kalandok felé. Ez Münchhausen elbeszélésére emlékeztet: a dzsungelben egyszerre támad rá egy óriáskígyó és egy tigris. Münch­hausen a földre veti magát. A kígyó a tigris szájába ugrik és a tigris halálra harap-ja, de közben körülfonja a tigrist és megfojtja.

Albertnél ez valósággá lett. Tudása a labdarúgó mesterség fölé emelkedik. Színésszé válik: amikor a balszélsőre, Rákosira pillant, amikor nekikészülődik egy baloldali átadáshoz, és lábát, felső testét olyan szögbe helyezi, amilyen egy balra adandó lövéshez szükséges – de az átadás ezután a jobbszélső Farkashoz megy. Mindez minden önhittség nélkül történik, az ellenfél kicsúfolásának minden árnyalata nélkül.”

A visszavonulását követően 1974-ben edzői, 1988-ban szakedzői diplomát szerzett a Testnevelési Főiskolán. Az FTC ifjúsági együttesével foglalkozott 1978-ban, aztán ettől az esztendőtől kezdve 1982-ig az al-Ahly Benghazi mestere volt. Hazaté­rését (1983) követően egy esztendőn keresztül ismét a zöld-fehér ifiket irányította, aztán 1985-ben még egy rövid ideig dolgozott Líbiában.

Különböző pozíciókat ellátva évtizedekig tevékenykedett a Ferencváros labdarúgó-szakosztályának vezetésében, míg 1974-ben az FTC örökös bajnoka lett, 2004-ben pedig megkapta a Nemzet Sporto­lója kitüntető címet. Hercegszántó, Budapest és Ferencváros egy­aránt díszpolgárává választotta, 2007 decemberétől 2014 júliusáig a nevét viselte a klub Üllői úti stadionja. Albert Flórián Budapesten hunyt el, 2011. október 31-én.

Nekünk ő volt az, aki a németeknek Franz Beckenbauer. A futball császára. Vagy egyszerűen: a Császár. Az egyetlen magyar aranylabdás, aki ma, szeptember 15-én lenne nyolcvanesztendős.

Kapcsolódó írásaink

Háromgólos Bayern öröm

ĀA Bayern München 3-0-ra legyőzte az FC Barcelonát a Bajnokok Ligája csoportkörének első fordulójában