A nulla másik oldala

Ha a magyar atléták olimpiai szereplése nem lenne megrendítő, némi iróniával azt is írhatnánk: versenyzőink a várakozásnak megfelelő eredményeket értek el Tokióba. Mert a sportágat 2009 óta irányító Gyulai Miklós az elutazás előtt azt nyilatkozta: „A csapaton belül mindenkinek megvan az elvárása saját magával szemben, nekem egy ennyire szokatlan helyzetben, ami az elmúlt másfél évet jellemezte, nincs semmi konkrét célkitűzésem feléjük.” A korábbi olimpikon atléta, majd sportriporter és sportvezető ugyanis nagyon is jól tudta, az olimpiai bronzérmes súlylökő Márton Anitának szülése után, a világbajnoki bronzérmes Halász Bencének sérülése után még a döntőbe kerülésre is kevés az esélye.

Arra azonban még az elnök sem számíthatott, hogy egyetlen atlétánk sem jut a döntőbe, és 2000 után versenyzőink ismét nulla pontos teljesítménnyel elégtelenre vizsgáznak. A magyar atlétika az elmúlt négy játékokon sem halmozta a sikereket, mindössze 22 pontot szerezett, s sokat mondó adat, hogy annak ellenére, hogy két győztes atlétánkat – Annus Adriánt és Fazekas Róbertet doppingvétség miatt kizárták – a 2004-es athéni volt a legeredményesebb ebben a században nyolc ponttal, amelyen a diszkoszvető Kővágó Zoltán második, a kalapácsvető Pars Krisztián negyedik lett.
Azóta azonban a „mostohagyerekből” kiemelten támogatott sportág lett, amelynek az állami támogatása a sokszorosára nőtt.

A sportág vezetői védekezhetnének azzal, hogy ennek hatása felnőtt nemzetközi szinten majd később jelentkezhet, de a mennyiségi növekedésnek már lehetnének eredményei. De nincsenek! Az országos bajnokságon több olyan futószám volt, amelynek elődöntőjéből mindenki finalista lett, férfi 5000 méteren hatan rajtoltak. Míg 17 éve 35 atlétánk versenyzett Athénban, most csak 18 indulhatott, majdnem ötvenszázalékos csökkenés.

A hazai színvonalról pedig röviden csak annyit: tovább nőtt a szakadék a magyar és nemzetközi élmezőny között, ezt bizonyították a tokiói eredmények is. Miközben az utánpótlás világversenyek feltűnt tehetségeket egyre nehezebb megtartani, a MASZ vezetése millió­kat költ olyan nemzetközi viadalra, amelynek az eredményessége nem tükröződik atlétáink fejlődésében, viszont a szervezők és a külföldi „haknizó” atléták bizonyára jól keresnek a néhány ezer néző előtt megrendezett székesfehérvári viadalokon.

Mindenesetre a tokiói bukás egyik következménye: a MASZ elnöksége megköszönte a sportszakmai igazgató Kámán Bálint munkáját, az utódja Scheidler Géza lett.

Orbán Viktor miniszterelnök az olimpia utáni Nemzeti Sportnak adott interjúban elmondta: „A sportági szakszövetségek jó partnerek, de itt őszintén kell szembenézni a helyzettel, eltelt nyolc, kilenc év, nagyon sok lehetőséget és sok pénzt kaptak, most mindenkinek szakmai és pénzügyi elszámolást kell készítenie, hogyan sáfárkodott ezzel a lehetőséggel”.

Valószínűleg lesz magyarázat arra, hogy eredményességben miért tart ott a magyar atlétika, mint 21 évvel ezelőtt, a nullánál, s bizonyára szép ígéretekben sem lesz hiány. A készülő jelentéshez egy történelmi összehasonlítás, a hatvanas évek végén – amikor atlétáink az 1968-as olimpián hét érmet nyertek, s 42 pontot szereztek – három főállású alkalmazottja volt a MASZ-nak, most igazgatóból van kétszer ennyi, a szövetségben tízen dolgoznak, miközben az elmúlt évtizedekben fokozatosan csökkent az igazolt atléták száma. Sokan élnek az atlétikából, de mennyien érte?