Sport
Akit Isten a tenyerén hordoz
. Tizenhat műtét után ötvenhét évesen lett az Év fogyatékos sportolója a veseátültetett Berente Judit, aki a 2020-as téli világjátékokon három aranyérmet nyert

- A szavazás előtt a Magyar Paralimpiai Bizottság tíz fogyatékos sportolót javasolt az Év sportolója címre, és közzétett mindenkiről egy eredménylistát némi bemutatással és egy személyes videóval. Ezekben az üzenetekben ki-ki elmondhatta, ki ő és miért érdemelné meg, hogy rá voksoljanak. Ön azzal fejezte be a mondandóját, hogy „szavazzanak rám és a donoromra”. Önök mindig együtt sportolnak?
- Igen, soha nem felejtem el megköszönni neki a sikereimet, de a mindennapokat se. Huszonöt éve élek egy másik ember veséjével, általa kaptam új életet, új lehetőségeket, és sok sikerélményt, s tulajdonképpen a sportot is. Hiszen bár gyerekkoromban sokféle testmozgást kipróbáltam, az, hogy tizenhárom éves koromban előrehaladott vesebetegséget állapítottak meg nálam, amelybe tizennyolc éves koromra bele kellett volna halnom – legalábbis az anyukámnak ezt prognosztizálták – azt is jelentette, hogy nem leszek élsportoló. De még testnevelő tanár se. Annak készültem ugyanis, de mivel egy másik betegség miatt beültettek egy kanadai hólyagpacemakert, amelynek a vevője a hasüregembe került, nem csinálhattam felemás korlát gyakorlatot, emiatt viszont a főiskolán nem írták alá a félévemet. Így kénytelen voltam szakot váltani.
- Beszélhetnénk a donoráról? Mit tud róla?
- Nem ismerem, egy agyhalott korombeli férfi volt, akinek a szolnoki kórházban történt a szervkivétele, én pedig akkor már nyolc hónapja a közelben vártam vesére. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy 1995. szeptember 15-én én kaphattam meg a veséjét. Még akkor is, ha ezután sem volt sétagalopp az élet, volt négy akut kilökődésem, három további műtétem… De mi ez ahhoz képest, hogy gyerekkorom óta tizenhat operációm volt?
- Erős az érzelmi kötődése az ismeretlen iránt?
- Természetesen, én általa élek, ezt a negyedszázados gyönyörű életet, ami mögöttem van a beültetett szervvel, neki köszönhetem. Aki egyszer már állt úgy a halál küszöbén, hogy nem tudta, mi lesz vele, az teljesen másként gondolkodik. Tudtam, hogy kaptam egy lehetőséget, amelyből ki kellett és ki kell hoznom a legtöbbet, nemcsak magam miatt, miatta is. Ez két élet. Azt nem tudom, hogy minden szervátültetett így érzi-e, de én igen. Nyilván nemcsak a sport miatt, amely komollyá akkor vált számomra, amikor mások, az épek már rég abbahagyták, de úgy gondoltam, végre megtehetem, amit fiatal koromban nem lehetett. Amikor tizenhárom évesen diagnosztizálták a betegségemet, onnét kezdve nem kaptam sportorvosi engedélyt semmilyen sportágra, se szertornára, se labdajátékra, se úszásra. Nem versenyezhettem, de a sporthoz közel maradtam. Igaz, testnevelő se lehetett belőlem. Viszont a főiskolán mindig bekéredzkedtem a testnevelés szakosok sítáborába, és a tábor végén már az első házi versenyt megnyertem. Akkor volt először léc a lábamon. Igaz szinte mindenki frissen tanult sízni. Ezt követően minden síelési lehetőséget megragadtam.
- Akkor ez az alapja annak, hogy sífutó és biatlonos lett, s nem is akármilyen. Tavaly a Szervátültetettek Téli Világjátékán – ami önöknél a téli olimpiának felel meg – három aranyérmet nyert Kanadában.
- Ez a sportág lett az egyik kedvencem, bár itthon nem egyszerű űzni, viszont kerékpárral jól fel lehet erőnlétileg készülni rá. És a nordic walking is hasznos, most meg már ott vannak az elliptikus gépek, amelyekkel jól lehet utánozni a sífutást. Így valamennyire lehet kompenzálni azt a hátrányt, hogy Magyarországon egyre kevesebb a havas napok száma.
- Az elmúlt esztendő az ép sportolók számára is sok nehézséggel járt, bezártak az uszodák, a konditermek, halasztódtak, majd elmaradtak a versenyek. Átíródott a nemzetközi versenynaptár. A fogyatékos sportolókat mennyire sújtotta a koronavírus-járvány?
- El lehet képzelni. Mi azonban igazán szerencsések voltunk, hogy a téli világjátékokat még megrendezték, tényleg az utolsó pillanatban zajlott ez Kanadában. A kínaiak már nem jöttek el, de kint még jó körülmények között, jó szervezéssel zajlott a verseny. Ám mire hazaértünk, jött a zárlat, és nagyon hamar kiderült, az augusztusi multisportversenyünket a Szervátültetettek és Művesekezeltek Európa-bajnokságát Dublinban már nem lehet megtartani. Ennél is nagyobb sokként ért minket júniusban a hír, hogy az idei houstoni világjátékokat is lemondták… Nekem ebben nem a saját szereplési lehetőségem elmaradása fáj, a Magyar Szervátültetettek Szövetsége elnökeként mindenkiért vérzik a szívem, hiszen a sport és a sportsiker sokak számára fontos cél a mi közegünkben.
- Megnéztem a szervátültetettek szövetsége közösségi oldalán a szilveszteri üzenetét. Konfettik és szerpentinek közt mindenkit arra biztat, hogy hozza ki a lehetőségeiből a lehető legtöbbet. Mintha ez élete vezérfonala is lenne…
- A transzplantációm nem volt sima eset, volt négy akut kilökődésem, meghaltak mellettem betegek a kórházban, az immunrendszeremet élethosszra le kellett gyengíteni, lázam lett, prednizolonterápiát kaptam, utána kiderült, hogy policisztás a petefészkem, a citológiai vizsgálati eredményem pedig sajnos nem volt jó, és az orvos választás elé állított: vagy megőrzöm a vesét és kockáztatom a rákbetegséget, vagy visszamegyek dialízisre és akkor küzdhetünk a rák ellen. Úgy döntöttem, inkább élek ezzel a vesével addig, amíg tudok. Amikor az orvosom az otthonomba bocsátott, azt mondta, hogy ő nem tudja, meddig tart ez az addig, de amíg lehet, használjam ki. No, ezt akkor nagyon megtanultam. És ezért is szoktam mindenkinek azt tanácsolni, hogy éljen a lehetőségeivel. Engem amúgy Isten a tenyerén hordoz, nem haltam meg, és azóta eltelt huszonöt csodálatos év!
- Nem zavarja, hogy a betegségéről kell beszélnie? És hogy került a fogyatékos élsportba felnőtt fejjel?
- Megszoktam már, és szívesen megosztom a tapasztalataimat. Nagyon mély gödörben voltam, és a veseátültetés után műtéti sokként pluszban depressziós is lettem. De most már tudom, hogy a gyógyszereknek is van ilyen mellékhatásuk. Azzal, hogy beszélek róla, másokon tudok segíteni. Ezen alapul a Képzett Beteg Programunk is, amit mi, szenior transzplantáltak találtunk ki hat évvel ezelőtt azért, hogy tudjunk meg mindent a betegségünkről. Ez egy olyan edukációs program, amellyel nemzetközi díjat is nyertünk, és amelynek egy része a sportolás hasznosságáról szól. Kutatások szerint ugyanis harminc százalékkal jobb a szervtúlélése a rendszeresen sportoló pácienseknek. No de vissza a kérdésre, a sport pedig úgy jött, hogy még a kórházban találkoztam egy lánnyal, aki akkor jött haza Manchesterből a Szervátültetettek Világjátékáról ’95-ben. Elkezdett mesélni, én meg csak hallgattam: úristen, ilyen van? És amint lehetett, beléptem az akkoriban egyetlen ilyen egyesületbe, a Magyar Transzplantáltak Kulturális és Sportegyesületébe. Ez decemberben volt, a következő márciusban Sopronban – ahová hóesésben utaztunk a férjemmel – pedig láttam, milyen vidáman sportolnak a sorstársaim. Azonnal én is mindent akartam. Nem emelhettem két kilónál többet, ezért csináltattam két egykilós súlyzót, edzettem, amit lehetett, de futni egy évig nem bírtam. Akkor még nem voltak sportági edzőink, kerestem szakembert magamnak, és egymásnak is adtunk tanácsokat, éreztem, hogy a sport iránti kielégítetlen vágyammal itt, ha keményen dolgozom, labdába tudok rúgni.
- Hm, amikor készültem a beszélgetésünkre, többen mondták, hogy Judit kemény nő. Tényleg?
- Sok mindenen keresztülmentem, tizenhat operációm volt, gyerekkoromtól napi negyven grammos fehérjediétán voltam, többnyire csak zöldségeket ehettem, hogy a vesémet ne terheljem, s ez nyilván nagyon tudatossá, határozottá tett, de remélem, keménnyé nem, legalábbis, ha úgy értjük, hogy másokkal szigorú. Inkább azt mondanám, hogy következetes és határozott. Itt a szövetségben szinte mindnyájan érintettek vagyunk, és nagyon lelkesen, lelkiismeretesen dolgozunk egymásért, a transzplantáltak ötezernél is nagyobb hazai közösségéért.
- Az év fogyatékos sportolója lett, amihez őszintén gratulálok. Hogyan tovább?
- Holnap reggel is lemegyek úszni. Sportolok, ahogy lehet. A sport ugyanis receptre felírt gyógyszer. A díjtól nem változik meg az életem, de persze jólesik az elismerés és további munkára inspirál. Ha a példámmal másoknak utat tudok mutatni, azt örömmel teszem. Sok tervünk van a szövetségben.