A hős neve Ajax

A Tottenham ellen a londoni 1–0-s győzelem után az amszterdami visszavágót előnyből kezdő holland klub történelmi lehetőség előtt áll. Nem gyakori, hogy egy klub fél évszázados különbséggel BEK-, illetve BL-döntőt játszhat(na). Legalább ötvenéves különbséggel ez eddig csupán a Real Madridnak és a Barcelonának sikerült.

Az Ajax (amely nevét a görög mitológia híres harcosáról, Telamón fiá­ról kapta) a hatvanas években szinte a semmiből emelkedett Európa sztárklubjai közé. Hajdanán egy holland szerző azt állította, a hollandoknak a hatvanas években azt jelentette a futball, amit a briteknek a rockzene, a franciáknak a film és az olaszoknak talán mindkettő (noha esetükben a rock jelzőt inkább a táncdalra cserélhetjük), ez volt az a terület, amelyben megmutathatták Európának, hogy van, amiben kiemelkedők – esetenként a legjobbak.

Hollandia, amely a második világháború után bő másfél évtizeden keresztül, ahogyan az ott lakók mondták, egy szomorú, sivár és lelkiismeret-furdalással terhelt ország volt, a hatvanas években egyszerre kezdett büszke lenni önmagára, és mindezt a futballnak köszönhette. Elsősorban Johan Cruyffnak és annak a generációnak, amely 1969 májusában először jutott be a Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) döntőjébe. Ma már szinte hihetetlen, de igaz: a BEK első húsz évének történetében a spanyol klubokon kívül csak a hollandok adtak öt egymást követő év mindegyikében döntőst! (Négyszer az Ajax, egyszer pedig – akkor még így írták – a Feijenoord jutott el a végjátékba.)

Az 1969-es, egyébként a Milan ellen elveszített BEK-döntő előfutára volt a totális futball néven megismert holland (és részben Ajax-) stílus diadalútjának. A mai ötvenesek mindmáig gond nélkül és fejből sorolják a neveket: Stuy, Suurbier, Vaszovics, majd Blankenburg, Hulshoff, Haan, Krol, Mühren, Neeskens, Swart, majd Rep, Cruyff, Keizer – örökre beírták a nevüket a futball aranykönyvébe.

Johan Cruyff később két edzőnek volt különösen hálás: az angol Vic Buckinghamnek, aki fiatalon élvonalbeli játékost faragott belőle, és persze Rinus Michelsnek, akivel az Ajax az első nagy sikereket elérte. Amikor Michels elment a Barcelonához (elég gyakran gondolunk-e arra, hogy 1969 és 1971 között Buckingham dirigálta a katalán klubot, majd utána következett Rinus Michels, kettejük személye a magyarázat arra, persze a nagy Johan Cruyffén kívül, miért lelhető fel olyan sok hasonlóság a két csapat évtizedek óta ápolt stílusában) egy temesvári-kolozsvári magyar, Kovács István követte. Vele zárta az Ajax az első aranykorszakát.

A kilencvenes években következett a második, egy hajdanán, éppen Kovács István időszakában csak a második csapatig jutó középpályás, az edzőként sokkal magasabbra jutó Louis van Gaal irányításával. Ez a nagyjából az 1992-es UEFA-kupa-győzelemmel kezdődő periódus, amelynek az elején részese volt Dennis Bergkamp is, aztán 1995-ben az AC Milan elleni BL-győzelemben csúcsosodott ki. Mi, akik megéltük, borzongva gondolunk arra, mennyire rohan az idő: lassan negyedszázada lesz, hogy Van der Sar, Reiziger, Blind, Bogarde, a De Boer ikrek, Seedorf, Davids, Litmanen, Finidi, Kanu, Kluivert és Overmars meghódította a világot.

A hetvenes évekbeli „aranycsapatot” is szétkapkodták (Cruyff és Neeskens a Barcelonába, Haan az Anderlechtbe, Rep a Valenciába, Krol, Vancouverbe, majd a Napoliba ment), de a kilencvenes évekre még inkább jellemzővé vált, hogy a gazdagabb kérőknek nem tudott ellenállni még egy sikercsapat sem. A Bosman-szabály éppen az Ajax sikereinek csúcsán formálta át az európai klubfutballt, a fentebb említett névsorból mindenki talált magának kérőt egy európai topbajnokságban.

A veszteségeket nehezen heverte ki az Ajax, de a klub egyik titka, hogy mindig feléled a hamvaiból. A mostani, újabb nagy generáció erejét már jelezte a 2017-es Európa-liga döntő, ennek ellenére sem gondolta szinte senki, hogy a gárda két évvel később a BL-döntő kapujában áll majd. Most pedig vitathatatlanul ez a helyzet. Ötven évvel a nagy elődök első sikere, a Bernabéuban rendezett döntő után eljuthat egy újabb fináléba, Madrid új nagy stadionjába, a Wanda Metropolitanóba.