Művész páholy
A labirintus bennünk van
Interjú Kálmán László ötvösművésszel belső építészetről, színházi díszletekről, plasztikákról és a Kádár-kori hiánygazdaságról
– Úgy képzelek el egy ötvösművészt, hogy biztosan nagyon szereti a fémeket: a rezet, a rozsdamentes acélt vagy akár az alumíniumot, amelyekkel dolgozik, és bizonyára már gyermekként rácsodálkozott a természetben mindenhol előforduló geometrikus rendre…
– Engem felvettek tizennégy éves koromban a Képzőművészeti Gimnáziumba. Ott az ötvös szakot választottam, és utána az Iparművészeti Főiskolán is maradtam az ötvösségnél. A geometrikus formákhoz való vonzódásom később alakult ki.
– Az Iparművészeti Főiskola elvégzése után ön a Képzőművészeti Főiskola díszlet- és jelmeztervező szakán folytatta a tanulmányait. Egy 1984-es szolnoki színházi előadásról született kritikában az áll, hogy ön mandalaszerű díszletet tervezett a színpadra. Ez azért érdekes, mert 1984-ben viszonylag kevesen tudták, mi lehet az.
– A nyolcvanas években nagy volt a hiány friss szellemű díszlettervezőkben, A Képzőművészeti Főiskolán ezért indítottak posztgraduális, hároméves képzést. Szinte Gábor volt a tanszékvezető, itt tanított Jánoskuti Márta is. Egy olyan színművészetis osztállyal dolgoztunk együtt, amelyben ott volt többek közt Takács Kati, Egri Kati. Az Ódry Színpadon Szophoklész Oidipusz című tragédiáját velük együtt vittük színpadra Major Tamás rendezésében. A végzés után a Szolnoki Szigligeti Színház, később az egri Jókai Színház előadásaihoz terveztem jelmezeket és díszleteket. Az ön által említett előadás Artur Schnitzler Anatol és a nők című darabjából készült Paál István rendezésében. Bálint Andrást a rendező hívta meg a főszerepre, mivel úgy gondolta, hogy ide egy mesterszínész kell.
– A jelmezeket is ön tervezte?
– Igen. Volt logikája annak, hogy egy kézben összpontosuljon a jelmez– és a díszletterv, mivel így egységes látványvilág született. Idővel azért rájöttünk, hogy a női jelmeztervezők máshogy figyelnek a ruhákra, jobban csinálják. Körülbelül tíz évig terveztem díszleteket és ezt is párhuzamosan végeztem a belsőépítészeti terekhez kapcsolódó ötvösmunkákkal, végül abbahagytam, mert már nem tudtam a kettőt összeegyeztetni.
– Melyik volt a kedvenc színházi munkája?
– Schiller Ármány és szerelem című darabja, amit Éry Kovács András rendezett.
– Az ön belső képeiből született a díszlet, vagy a rendező elképzeléseit valósította meg?
– Közös munka révén alakult ki az előadások látványvilága, de például ez a díszletterv az én ötletem volt. Csizmadia Tibor rendezte 1982-ben Szolnokon F. T. Sternheim A kazetta című darabját, amelyhez minden szereplőnek külön kis lakódobozt rendeztünk be. Ez egy tipikus ajtócsapkodós bohózat volt eredetileg, de Csizmadia Tibor bevállalta ezt a színpadképet, pedig így nehezebb volt megrendeznie, de érdekesebb előadás született. Budapestről többen is jöttek, hogy megnézzék, és nekik is tetszett, elismerőn beszéltek róla. De például Nimwégai Márika csudálatos kalandjai egy kanördöggel címmel szintén Csizmadia Tibor rendezett egy szabadtéri előadást Mészöly Miklós művéből, és ott határozott elképzelései voltak a díszletről.
– Végül tíz év elteltével már nem volt ideje, energiája a színház számára?
– Az előadás előtti utolsó héten a díszlettervezőnek ott kell ülnie a rendező mellett, akinek akkor még mindenféle kérései vannak, szóval fizikailag is jelen kell lenni. Amikor már nehézségekbe ütköztem, akkor nem vállaltam több díszlettervezést.
– De egy interjúban azt nyilatkozta, hogy a színházi munkák segítették abban, hogy később a középületek nagyobb léptékű tereibe kerülő berendezési tárgyakat meg tudja tervezni.
– Ez így volt, és abban az értelemben nem lettem hűtlen a színházhoz sem, hogy például a Müpában és a Nemzeti Színházban is készítettem fémműves munkákat, például világítótesteket.
– De még mindig nem árulta el, hogyan ismerkedett meg a mandalákkal.
– A kör, mint alapforma foglalkoztatott már főiskolás korom óta, később a kezembe került Carl Gustav Jung tanulmánykötete, amelyben többek közt a személyes mandalákról ír. Tőle kölcsönöztem ezt a fogalmat.
– Beszéljünk a belsőépítészethez kapcsolódó munkákról, amelyek a Hiltonba, a Four Seasons Hotelbe, a Béke Hotel Radissonba készültek.
– A főiskola elvégzése után öt barátommal közösen létrehoztunk egy ötvösműhelyt. Egy ilyen műhely felszerelése sokba került, szegények voltunk, ezért kellett összefognunk. Ma már nehéz elképzelni, milyen lehetett a szocialista hiánygazdaság, amikor egyszerű tárgyakhoz, alkatrészekhez, szerszámokhoz sem lehetett hozzájutni Magyarországon. De éppen ezért nagyon nagy szükség volt az olyan műhelyekre, ahol nem csak tervezés, hanem kivitelezés is zajlott. Például a győri Rába Vagon- és Gépgyárat irányító „Vörös báró” építtetett egy modern vendégházat, ahol a külföldi megrendelői lakhattak. A vendégháznak reprezentációs funkciója is volt, ezért pazar belső berendezése készült. Ide tizenhárom féle egyedi világítótestet terveztünk és kiviteleztünk, a mélysugárzóktól a csillárokig.
– Melyik a kedvenc belsőépítészeti térhez kapcsolódó munkája?
– Egyet nehéz kiemelni, de talán a Hilton Hotelbe készült munkáimat említeném. A Hiltonból több mint harminc éven át kaptam megrendeléseket. Nagyrészt egyedi világítótesteket rendeltek. Ezek közül egy régebbi, még 1987-ben készített rácsos szerkezetű, szintelválasztó világítótestet emelnék ki. Az úgynevezett executive floor szintre került ez a nagyméretű 4×4 méteres alapterületű sárgaréz térforma. Harminc évig nem cserélték le, és 2018-ban, a legutolsó belső átalakításkor is tőlem rendelték meg az új világítótestet.
– Ennél gyakrabban szokták kicserélni ezeket a gyakran hatalmas, sok mázsás belsőépítészeti elemeket?
– Igen, az iparművészet mint alkalmazott művészet termékei trendekhez kötődnek, és ha kimennek a divatból, lecserélik őket.
– A Magyar Művészeti Akadémián elmondott székfoglaló beszédében szerepelt egy krómozott teáskészlet, amelyet főiskolás korában tervezett. Sikerült mű lehetett, mert a 15. Milánói Triennálén is kiállították. Mi lett ezzel a készlettel?
– Nem tudok erre a kérdésre válaszolni.. Ezek a tárgyak a főiskolán készültek, ottani alapanyagból, félév végi vizsgákra. Természetesnek számított, hogy ott maradnak. Valószínűleg elajándékozták.
– Nem sajnálta azt a teáskészletet?
– Fiatal voltam, és nem érdekelt, mi lesz a sorsa. Viszont a Maxim bárba készített domborművemet, amely a diplomamunkám volt, pozitív és negatív formák kontrasztjára épült, de nem tudtam teljesen befejezni, sajnáltam, mert szerettem volna továbbfejleszteni.
– Magánlakásokba is készített világítótesteket?
– Igen, ritkán kapok ilyen felkérést, de a jellemző a középületekbe kerülő munka.
– Még 2018–2019-ben is voltak belsőépítészethez kapcsolódó munkái, azóta inkább plasztikákat készít, és egyre másra látni a munkáit a kiállítótermek posztamensein és tárlóiban.
– A klasszikus iparművészethez sorolható beruházási munkák mellett korábban is készítettem autonóm plasztikákat, szobrász igénnyel. A plasztikáim több sorozatba rendezhetők. Ezek egyike a Labirintus sorozat, amelynek darabjai a stilizált síkbeli labirintus szimbólum térbe transzponálásából keletkeztek. A lézervágással perforált sík lapokat kockává alakítva hoztam létre plasztikus tárgyakat. Ezekben a az áttörtségből adódóan érdekes fényhatások jönnek létre, és izgalmas térélményt adnak.
A másik sorozatom a Személyes mandalák. A címet Carl Gustav Jungtól kölcsönöztem. A mandala szó jelentése: kör. Olyan alapformák, mint a kör és a négyzet párosításával létrejövő térforma. Ezeken a domborműveken kísérletet tettem a stilizált labirintus motívumok és az ősi mandala szimbólum térbeli összekapcsolására rétegszerkezetes kompozícióban. Rétegeket, áttört, sejtelmesnek ható felületeket alakítok ki, amelyekkel ki tudom fejezni azt, amit szavakban lehetetlen megfogalmazni.
– Elolvastam az egyik kiállítása katalógusát, és azt vettem észre, hogy a labirintus az, amiről mindenki tud, gondol vagy érez valamit. Mindenkire nagyon közvetlenül hat a látványa, és mindenkinek saját magáról mond valamit.
– Ez a tétjük ezeknek a műveknek, hogy bár geometrikus formákat lát a befogadó, mégis személyesen hasson rá.
– Én úgy éreztem, a labirintus hívogat, gyere beljebb, itt is nézd meg, mit találsz. Ön is befelé vágyik a labirintusba?
– Szerintem nem kell oda bemenni, mert a labirintus bennünk van.
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával jött létre.
