Szőcs Miklós TUI: A művészet aranyfedezete a kiküzdött emberi minőség

– Volt-e olyan pont és mikor, amikor először érezte, hogy a szobrászművészet az, ami az életében meghatározó lesz?

– Fiatal voltam, kialakulatlan, keresgéltem a lehetőségeimet; úgyhogy nem pontról; inkább valami lassan érlelődő, lassan tudatosuló folyamatról lehetett szó, ahol sokáig az elemi anyagszeretet vitte a prímet. Hogy miért pont a fa vált ennyire meghatározóvá és törekvéseim katalizátorává, azt nehéz lenne definiálni, mert sokkal mélyebbről tört a felszínre; innen, a mából visszatekintve erős, megfellebbezhetetlen ösztönkésztetésnek tűnik; nem volt választásom.

De „művészetről” még sokáig nem lehetett szó; tanultam az anyagot, a formát, azt a kifejezésmódot, ami ehhez az anyaghoz adaptálható és azt, ami nem – tájékozódni igyekeztem. Hosszú, keserves tanulóévek voltak, sok veszteséggel; magam kísérleteztem, vezető nélkül. Eleinte egyszerű használati tárgyak, később bútorok, játékok, hintalovak, marionettbábok; egyre bonyolultabb és összetettebb formációk – igyekeztem lépésről lépésre haladni, nehogy kimaradjon valami. Ha technikai problémák merültek fel, mindig megkérdeztem valakit, aki tudhatta, így araszoltam lassacskán a végkifejlet felé, ami csak évtizedek múlva kezdett felsejleni, mert a szellemi alapú, „öncélú” szobrászatot azért még jó ideig nem tudtam és talán nem is akartam megközelíteni.

Volt egy korszak, amikor annak dacára, hogy már megfelelő szellemi megalapozottságú, méltó plasztikai problémák foglalkoztattak, még mindig késztetést éreztem, hogy a munkáimat legalább egyfajta kvázi-használati funkcióval ruházzam fel, hogy létezésük megbocsájtható legyen. Később ez a kínos kényszer aztán elenyészett, úgyhogy büszkén jelenthetem; munkáim jó ideje már úgymond „nem jók semmire…”

– Az életrajzában az áll, hogy technikai perfekcióra törekszik. A tökéletességre való törekvés mennyire határozza meg az életét, művészetét?

– Meglehet, hogy a múltban tettem olykor fellengzős kijelentéseket; ma már jóval szerényebb vagyok. A technikai perfekció nem azonos az arra való törekvéssel, a tökéletességgel meg pláne nem; mérőeszköz csupán.

De – ne mondjunk tökéletességet, a hibátlanság bőven megteszi – a magasabb szintre való folytonos törekvés ösztönzőereje nélkül az effajta tevékenység létalapját veszítheti el, mert mindig van tovább; úgy technikailag, mint szellemileg. Hogy ebből a sokszor már bornírtnak tűnő eltökéltségből, amivel a munkáimat a végsőkig tökéletesítgetem – addig a nullpontig, amikor már egyszerűen nincs mit csinálni rajtuk – mennyi az alkatom eredendő sajátja és mennyi az, amit maga a feladat követel meg, amihez fel kell nőni; ezt szintén nehéz meghatározni. Az adottságok és a késztetések megfelelő mértékű egybeesése szerencsésnek, talán rendkívülinek mondható; én – érzésem szerint – ebben jó közepesre állok, de még van egy kis idő javítani az egyenlegen, hátha…

A szobrászathoz amellett komoly fizikai kondíció is szükségeltetik; e tekintetben az idő ellenem dolgozik, de egyelőre még nem járt le teljesen a szavatosságom. Ami a magán-, civil életet illeti; ott ez a fajta bornírt, ellentmondást nem tűrő „tökéletesség”-mánia sokszor inkább egyfajta szeszély sajátos megnyilvánulásaként jelenik meg azáltal, hogy ezt a rigorózus törekvést nem tudom és nem is vagyok hajlandó az élet lazább, megengedőbb szövetébe plántálni. De ha szeretnénk erről a dimenzióról tisztább képet kapni, nem ártana megkérdezni a művészfeleségeket…

– Korábban azt mondta, hogy a művészetében az egyetemesség az irányadó a szubjektívval szemben; az alkotásait tekintve mégis az egyediség a legszembetűnőbb. Miből merít ihletet? Vannak/voltak, amik/akik inspirálják?

– Nem vagy-vagy; is – is a befutó. Nagyfokú alázatot táplálok a múlt nagyjai iránt és – talán nem alaptalanul – úgy vélem, hogy az egyetemes múlt évezredeken átívelő, kollektív bölcsessége értelemszerűen hasonlíthatatlanul több, mint amire én egymagam, mint egyszeri, elszigetelt, árva individuum valaha is képes lehetek. Ez elég világos.

Ezt az egyetemes impulzust először észlelni kell, oda is el kell jutni. Én úgy próbálom felhasználni, mint valamiféle felettes ént, mint egyfajta sorvezetőt, ami „irányban tart”; személyes teljesítményemet mintegy „megmérem” a múlt kifogyhatatlan bőségéből lepárolható igazsággal, minőséggel és hitelességgel, amelyek, ha jó az egyenleg, egyszersmind munkáim szellemi tőkesúlyát képezhetik, ami nélkül szélbe szórt pelyva lesz minden kiejtett szavam. Mert a puszta individuum remek fűszer, de a főfogást nem váltja ki. Ez a mozzanat a „modern”, „progresszív” művészeket ritkán szokta zavarni, olykor még büszkék is rá. A múltat végképp eltörölni… Az „egyediség” pedig inkább abból adódik, hogy engem a magányos út üvegharangja alatt sosem érdekeltek az irányzatok, trendek, divatok; fel sem merült bennem, hogy bármilyen művészeti csoportosuláshoz szegődjek és ellentétben a Hagyománnyal, sosem éreztem késztetést arra, hogy kortárs művészeti impulzusokkal fermentáljam saját munkásságom szellemi altalaját.

Ami pedig az „ihletet” illeti; én abban nemigen hiszek: nem zárom ki, hogy létezik ilyesmi olyan fogalmibb, az anyagnak kevésbé alávetett és ezáltal jóval árnyaltabb műfajokban, mint a zene, vagy a költészet, de egy szobrász sokkal inkább konstruktőr, mint bármi más. Minden mozzanatot előre gondosan meg kell tervezni, az alkotórészek egymáshoz viszonyított harmóniáját ki kell egyensúlyozni, mérlegelni, hogy az anyag mit bír el, stb. – rengeteg szempontot kell górcső alá venni, mert minden tévedés visszavonhatatlan, a nyersanyag meg pokoli drága, ha itthon egyáltalán beszerezhető – úgyhogy tévedni nem előnyös. Gondolati szinten persze mindig minden megtörténhet, de amint valami elindul a megvalósulás rögös útján, az efféle illékony entitások helyét egészen mások veszik át: egzakt arányok, szimmetria, egyensúly, formai- és tartalmi – összefüggések egész hálózata.

Ebből adódóan minden munka egy rakás konzekvenciát generál, ami egyszersmind lehetőség is; előfordulhat, hogy ezeknek egy része egy következő munka kiindulási alapját képezheti. Ez az egymásból való levezethetőség sokat segíthet a munkák „körüljárásában”; így olykor több darabos munkák, néha sorozatok képződnek. Olyan alkotó ember pedig nincs, akit nem érnek hatások garmadával; én sem vagyok kivétel. De ezeknek a kifejtése hosszabb történet, ezúttal aligha van mód erre; talán majd a memoáromban kitérek erre…

– Úgy fogalmazott, hogy a „szattvikus energiát” igyekszik keresni. Közel áll önhöz a keleti kultúra/vallás?

– Szinkretikus vagyok – mélyebb értelemben, mint ahogy ez a kifejezés általában használatos. Nem teszek különbséget – mert bár felekezeti értelemben nem vagyok vallásos – valójában minden szellemi alapú kultúra és vallás egyaránt vonz; éppen ezekből igyekszem lepárolni azt a közös, egységes alapot, ahonnan kiindulnak és tiszta, világos, formailag megfogalmazható (és szép!) képletekbe rendezni.

Nem feltétel, de nem árt, ha eközben érthető marad. Amellett arisztokratikus is vagyok: meggyőződésem, hogy művészettel csak legalább valamelyest „haladott” embereknek volna szabad foglalkozni, különben csak rossz szuggesztiók, kártékonyság, vagy ízléstelenség sül ki belőle. Látjuk lépten – nyomon: valósággal hemzsegnek körülöttünk az efféle „művészeti termékek”. És itt nem a kézügyesség a vízválasztó; az emberi fedezet az, ami többnyire hiányzik. Persze – ami azt illeti, a polaritás jegyében ősidők óta van kultusza Dionüszosznak éppúgy, mint Apollónak és ez többé-kevésbé leképeződik a művészetben ma is; úgy tűnik, egyre felszabadultabban torz formában.

Nagyon nem mindegy, ki hol tart emberileg és milyen indíttatásból dolgozik: feltehetőleg a „szabadság” zászlaja alatt a közelmúltban egészen perverz és sátáni tendenciák uralkodtak el a művészetben, mint valami vírus; úgyhogy nem annyira kortárs, inkább kórtárs művészetről beszélhetünk. Tekintettel arra, hogy ma már az internet jótékony segítségével bármikor bárki megmártózhat a világ összes létező mocskában, a népes kompániából legyen szabad ezúttal inkább csak egyvalakit, a jó nevű kortárs osztrák „művészt”, Herman Nitscht említeni: „dionüszoszi” akcióin lemészárolt állatok hekatombája közepette a vértől iszamos padlaton vérrel bőségesen lelocsolt emberek ugrándoznak euforikusan; felteszem, alkalomról alkalomra a helyi, kifinomult intellektuális elit krémje részesült ezekben a megtiszteltetésekben, akik „megértették az üzenetet”.

Ha valaki azonnali, heves vágyat érez, bármikor rákereshet. De – jut eszembe – Damien Hirst nagy üvegkalitkákban kiállított, hosszában félbevágott, szakszerűen tartósított állatai se „kutyák”…! Vagy Leonardo remekműve, az Utolsó Vacsora ábrázolása, mint csoportos koprofágia – briliáns…! Ezek, gondolom, mind megjárták minimum a Velencei Biennálét. És sorolható a végtelenségig; jó tudni, hogy ennyi nagy művész él és alkot a világban. Korunk egyik nagy ceyloni tradicionális gondolkodója, Ananda Coomaraswamy nem véletlenül fogalmazott így: „Tudomásul kell vennünk, hogy – akárcsak az erkölcs területén – a művészetben is létezik bűn.”

Itt nyer fontosságot a „szattvikus energia”, ami a három gúna egyike; felfelé irányuló, vertikális, ragyogó, megtisztított energia, ellentétben a másik, szennyezettebb kettővel, a radzsasszal és a tamasszal; az egyik a horizontális, profán létezés ösztönzője, a másik kifejezetten alvilági kondíciókkal rendelkezik; ha színekre bontjuk, fehér, piros, fekete. Ez a fogalom szintén remek mérce (lenne), szerves összefüggésben a művészi „szabadság” helyett a művészi felelősséggel és – elnézést az obszcén kifejezésért – pozitív elkötelezettséggel.

Ezúttal indiai fogalomról van szó; de nagyon fontos lenne az európai – legalábbis a művészeti – dimenzióba beemelni, mert érzésem szerint manapság, különösen Európában, amióta Nietzschének köszönhetően tudjuk már, hogy „Isten halott”, ez a modern világ és művészet (egyik) durva vakfoltja és egyre nő feltartóztathatatlanul. Pedig tetszik, nem tetszik: a művészet aranyfedezete a kiküzdött emberi minőség (lenne); a technikai/szakmai rátermettség csak hab a tortán.

Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült