Művész páholy
Intelem a csöndről - INTERJÚ
Olasz Ferenc Fejfák című filmjéből részlet látható a Műcsarnok II. Nemzeti Szalon című kiállításán
- Milyen neveltetés, családi háttér, gyerekkori környezet van amögött, hogy ön a két kereszt közötti életet egyáltalán meglátta, érzékelte, választotta, és meg is tartotta?
- A neveltetésem, úgy gondolom, nagyjából megfelelt annak, ahogy a többi, a második világháborúban született falusi gyereket nevelték. Édesapám a Don-kanyarnál volt amikor a világra jöttem 1943. január elsején egy kis zalai faluban, Alsópáhokon. A hazatérésbe vetett hite és édesanyám imái hozták haza, gyalogosan, néhány környékbeli társával együtt másfél éves koromban. A háború utáni nagy szegénység a mi családunkat sem kímélte. Bár édesapám kőműves volt, akit tisztességéért, jó munkájáért megbecsültek, szerettek idős korában is, már nagyfiú voltam, amikor lassan elkészült a saját házunk is. Bizony, lassan gyűlt a rávaló. Anyám a háztartás és a kert művelése mellett nagy gondot fordított a nevelésemre, tanulásomra. Jó eszű leány volt, de legidősebb gyermek lévén egy sok gyerekes családban, szülei nem taníttathatták, s talán bennem látta azt, aki az ő álmait megvalósítja: nagyon szeretett volna tanítónő lenni.
- Hogy alapozódott meg az ön eleven, töretlen keresztény hite?
- A hitbe egyszerűen belenőttem. Minden felmenőm vallását gyakorló katolikus volt, természetes, hogy otthon imádkoztunk, anyám már kisgyermekként megtanította a reggeli és esti imát, a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, a Hiszekegyet, sőt a magyar Himnuszt is. Rendszeresen ministráltam, és a falunk papja, a több nyelven beszélő tudós, dr. Kovács István, mint jó eszű gyermekkel, gyakran külön is foglalkozott velem. Amikor tanári diplomámat megkaptam, megajándékozott egy csodás ritkasággal, Pázmány Péter magyar nyelvű prédikációit tartalmazó, 1768-ban Nagyszombatban kiadott könyvvel.
A neveltetésem ugyanazt a kettősséget hordozta, amit kortársaim is megéltek. A vallásos nevelés mellett és ellen ott volt az iskolába befurakodó új szellem, az istentelenséget piedesztálra emelő kommunizmus. Templomba jártunk, minden vasárnap szentmisén vettünk részt, ugyanakkor úttörő-zenekarunkkal – ahol harmonikáztam – a próbákat a mise előtt tartottuk. Ez volt a legésszerűbb megoldás, ugyanis misére minden gyerek járt, hát legfeljebb korábban mentünk. A könyvtár nyitvatartását a tanító úr pedig a vasárnapi litánia utánra időzítette, lévén a templom és az iskola egymás mellett voltak.
Sok évszázados szokás volt – nemcsak falun, de városon is – a keresztek előtt térdet hajtani, keresztet vetni. Így aztán szépen lassan megismerkedtem a falu és a hegy Krisztusaival, Máriáival. 14 éves koromig, amíg a keszthelyi Vajda János Gimnáziumba nem kerültem, szülőfalum határát alig léptem át. Ma is el tudom sorolni – bár azóta minden házat átépítettek vagy lebontottak –, hogy melyik házban ki lakott gyermekkoromban, melyik udvarban volt szép gesztenyefa, nagy szemű cseresznye… A keresztek pedig nemcsak szülőfalum határát, de egész életem útját is kijelölték.
- Kik és hogyan hatottak az életére ezen az úton? Kik azok az alkotók, akik leginkább inspirálták?
- Az a szeretetteli légkör, amely a családban körülvett, már eleve adott egy bizonyos tartást, nem beszélve apám példájáról, aki kemény munkával, pontos beosztással és nagyon tisztességesen élte életét. Fiatalon sem voltam lázadó, tanultam és rengeteget olvastam, azt gondolom, úgy éltem, ahogy a legtöbb korombéli. Nagyon szerettem tanítani, az a négy év, amit Zircen, Pápán és Hévízen tanárként töltöttem, minden nehézsége ellenére szép és meghatározó időszak volt. Rengeteget dolgoztam, és lassan érlelődött bennem valami, ami aztán – talán egyetlen lázadásként az életemben – oda vezetett, hogy elhagytam a tanári pályát, és Budapestre költöztem, hogy a Magyar Televíziónál először ügyelőként, majd szerkesztőként és néhány év múlva rendezőként dolgozhassak.
A pályamódosítást a bennem formálódó kifejezési vágy tette sürgetővé. A főiskolán, Egerben fotószakkörre jártam, ott tartottam először fényképezőgépet a kezemben. Ugyanakkor nagyon sokat jártam moziba is, nagy hatással voltak rám Fellini, Antonioni, Truffaut és a többiek munkái, majd később Huszárik Zoltán kisfilmjei. Gimnáziumi tanárként aztán magam is tartottam filmszakköröket, valamint rám testálták az irodalmi színpadot is.
Ebben az időben vettem a fényképezőgépemet. Első fotóimat a tavaszi szünetben a szülőfalumban készítettem. Legelső filmtekercsemről származnak azok a portrék, amelyeket falumbéli idős parasztemberekről készítettem, és amelyek azóta is a legjobb képeim közé tartoznak. Fényképeztem aztán alsópáhoki és környékbeli kereszteket, sírköveket, fákat és mindent, amit érdekesnek találtam.
Egyre inkább érlelődött bennem a filmkészítés vágya, és mivel más lehetőséget nem ismertem, egy újsághirdetés nyomán a televízióhoz kerültem.
- Az ön filmjeit nézve ez a bibliai idézet jutott eszembe: „ Az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű”. Mi teszi ilyenné az ön művészetét?
- Az, hogy filmjeim egyéni, és akkoriban csak rám jellemző jegyeket viseltek, annak a bennem kiérlelődő igénynek az eredménye, amely a műalkotások filmes bemutatására összpontosult. Az volt a szándékom, hogy a néző a kamerán át az én szememmel lássa a kép, a szobor, a művészeti alkotás lényegét. Ehhez nagyon erősen kapcsolódott a filmjeimben megszólaló zene válogatása is, amely kiszabadítja a képeket a mozdulatlanságukból és felemeli azokat az álmok, a látomások szférájába.
- A rendelt időt hogyan tudjuk felismerni a saját életünkben?
- Ha elfogadjuk, hogy ideje van az ég alatt minden akaratnak, jól kirajzolódik, hogy mely szakaszhoz érkeztünk el. Minek van éppen „rendelt ideje" az életünkben.
- Az egyik filmben, amely önről készült, Hamvas Bélát idézi, amikor azt mondja, hogy a kép is nézi az embert. Tudna mesélni arról, amikor érzi, hogy önt is nézi a kép, a rajta ábrázolt alak és az, amit kép megjelenít?
- Gyakran megesik… Képeim láttán felidéződik a hely, az idő és az a párbeszéd, amely a fotó készültekor zajlott le köztünk. És ahogy nézem, ő is néz rám, ismerősként pásztázza az arcom. Beszélgetünk.
- Fejfák című filmjéből látható egy 12 perces rész a július 6-ig nyitva tartó II. Nemzeti Szalon kiállításán a Műcsarnokban. Hogyan született ez az alkotás, és ma, ötven évvel később hogyan gondol a filmre és az alkotás folyamatára?
- Örülök, hogy a sok, filmre vonatkozó kérdés közben első könyvemről is szót ejthetek…
Miután megvettem első fényképezőgépemet, jártamban-keltemben egyre többet fényképeztem. Később már célirányosan is kerestem az út menti kereszteket, a temetők régi szobrait. Katolikus vagyok, a mi környékünkön kevés a protestáns, ezért is ért meglepetésként a monori református temető, a kopjafák formavilága, gazdag és jelentéssel bíró faragása. Ezután már tudatosan kerestem ezeket a helyeket is. Végül akkora anyag gyűlt össze, hogy Németh Lajos művészettörténész biztatására felkerestem a Helikon Kiadó vezetőjét. Így jelent meg első könyvem, a Fejfák 1975-ben, amelyhez Nagy László költő írt őrületes víziókban tobzódó bevezető verset. A hozzá kapcsolódó tanulmányt Kós Károly írta.
Már nagyobbrészt megvolt a könyv képanyaga, amikor 1973-ban a televízióban – koprodukcióban a filmgyárral – egy több részes sorozat készült magyar néprajzi témákat – bútorok, lakodalmak – feldolgozó filmekből. Miután a témába illett, megmutattam fejfákról készült fényképeimet a Képzőművészeti Osztály vezetőjének, aki engedélyezte a forgatást. Ez volt az első megbízásom önálló filmre.
Kiváló operatőrt sikerült megnyernem az ügynek Jankura Péter személyében. Hála Istennek, több évszakban forgathattunk.
A Fejfák bemutatója az Egyetemi Színpadon volt, sikere számomra azt jelentette, hogy leforgathattam Csontváry Mária kútja Názáretben című analitikus műelemzésemet és az esztergomi Keresztény Múzeum középkori képanyagát feldolgozó filmemet is. Ezután elmondhattam, hogy filmes pályám elindult.
A Fejfák 1977-ben Bilbaóban és 1978-ban a Melbourne-i Filmfesztiválon is díjat nyert. Itt, valamint egy év múlva Asolóban a Mária kútja is díjnyertes film volt.
- A fotózás lehet magányos munka, de a filmezéshez társak kellenek. Hogyan talált olyan alkotótársakat, akikkel együtt meg tudta mutatni a filmekben a lélek csendjét, a keresztáldozat elfogadásából fakadó békességet, szépséget?
- Kiváló kollégákkal dolgozhattam, évtizedekig szinte állandó stáb volt mellettem: Abonyi Antal, Lajos Tamás, Nemescsói Tamás, Németh Attila, Tréfás Imre. A felvételek minőségét a kiváló stábmunkának is köszönhettem, ennek részesei voltak a technikai dolgozók is, fahrtépítők, világosítók. Természetesen minden filmhez az irodalmi forgatókönyvön kívül technikai forgatókönyvet is kellett mellékelni, fahrt, plán… A filmek végső formája a vágóasztalon dőlt el, ahol az általam kiválasztott zene és a képanyag harmóniája kialakult. Zenei képzettségem és óriási lemeztáram nagy segítségemre volt a művek kiválasztásában.
- Tudna-e ajánlani Magyarországon vagy a Kárpát-medencében olyan, önnek különösen kedves templomokat, helyszíneket, ahol különlegesen átélhető az áhítat, a lélek csendje, a régmúltból származó szépség, és amelyek önre is nagy hatással voltak?
- Hosszú a sor. Vannak visszatérő helyszínek, amelyeket azóta is gyakran felkeresek. Ilyen Velemér és a többi, Aquila János középkori freskófestő munkáit bemutató templom: a Szlovéniába átkerült Mártonhely, Bántornya és Nagytótlak, illetve az őrségi Szentgyörgyvölgy vagy a felvidéki Karaszkó, Lőcse Szent Jakab temploma, az erdélyi Gelence vagy éppen a kis tákosi református templom. Az Őrséghez és Aquilához kapcsolódóan – bár ott nem forgattam, hanem kiállításom volt – még ajánlanék egy nagyszerű és számomra igen kedves helyszínt, a magyarföldi fatemplomot.
- Ha választhatna a könyvei közül, hogy valamelyiket újra kiadják, melyiket választaná, és miért? És melyik filmje, sorozata újravetítésének örülne a leginkább?
- Nagy kérdés… Két kiadást megélt Mindörökkön örökké című kétkötetes meditációs könyvem anyagát szerettem volna felajánlani arra – és titkon reménykedem abban, hogy ez egyszer megvalósul –, hogy minden születendő magyar gyermek családja asztalára odakerülhessen. Boldog lennék, ha ez az álmom beteljesedhetne.
Az elmélkedési könyvek új formája ez a könyv, az első, amely a naptári év minden napjára egy-egy rövid, tömör gondolat mellé egy-egy fényképet kínál. E könyvben kérések és intelmek szólnak hozzánk a csöndről, az imáról, az alázatról, az engedelmességről, a szolgálatról, a gyöngédségről, a szeretetről.
A szövegeket a hit és a szépség örök forrásaiból válogattam: a Szentírásból, az Apokalipszisekből, nyelvemlékeinkből, mítoszainkból, szentes énekekből, archaikus imádságokból és zsoltárokból, valamint Ady, Babits, Dsida, Wass Albert és mások verseiből.
A filmek közül talán az Ars Hungarica sorozat ismétlésének örülnék leginkább. A magyar kereszténység és az államalapítás ezredik évfordulóját az 52 részes Ars Hungarica sorozattal köszöntötte a Magyar Televízió. A millenniumi megemlékezést 2000. január 1-jén a Himnusz és a Szent Korona filmjeim vezették be, 2001. december 31-én a Te Deum zárta.
Időben és térben kereszténységünk ezer esztendejének szakrális emlékeit villantotta fel a filmsorozat, a legnyugatibb, kőbe faragott középkortól Veleméren, Mártonhelyen, Nagytótlakon a Felvidék, Selmecbánya, Lőcse, Kassa szárnyasoltárain át a legkeletibb reneszánszig, Csíkmenaság, Székelyderzs, Gelence templomaiig.
A sorozat a Kárpát-medence magyarságának művészetét, építészetet, ipar- és képzőművészetet, nyelvemlékeinket, mítoszainkat, mondáinkat, misztériumjátékainkat mutatta be az Árpádok korától M.S. Mesteren át Csontváryig, Munkácsytól Makoveczig.
