Művész páholy
Ugyanazt éneklik, mint amit faragnak
Gyermekkatalógussal, interaktív foglalkozásokkal, tárlatvezetéssel, vetítéssel várják a látogatókat július 16-ig a II. Népművészeti Nemzeti Szalon kiállításán
A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) 2014 óta biztosítja a feltételeket a Nemzeti Szalon elnevezésű kiállítássorozat évenkénti megrendezéséhez. A tárlatok célja a vizuális művészeti ágak hazai kortárs trendjeinek és eredményeinek bemutatása.
Az öt éves ciklusokban egymást követik az építőművészeti, képzőművészeti, fotóművészeti, ipar- és tervezőművészeti valamint a népművészeti szalonok, és alkalmanként több száz művész mutatkozik be a szakma és a nagyközönség előtt.
A nemzeti szalonok első ciklusában a retrospektív jellegű hiánypótlás, a nagyobb távlatú visszatekintés volt a fő szempont, a második ciklusban már az előző időszakban készült friss alkotásokra lehet irányítani a figyelmet – írja Richly Gábor, az MMA titkára a tárlat katalógusának köszöntőjében.
A tárlat három fő egységből áll. Az első teremben Örökítés címmel a nemzedékeken át, évszázadok óta átörökített mintakincset, munkamódszereket őrző és éltető kézműves dinasztiákat mutatja be a kiállítás a Kárpát-medence egészéből. A falusi mesterségeket apákon, nagyapákon keresztül átörökítő családok – kékfestő-, kalapos-, faragó-, fazekas-, kovács-, csizmadiamesterek – mutatkoznak be hagyományőrző tárgyaikkal.
Kolozsvári István kurátor lapunk kérdésére elmondta, hogy a tudásátadás különféle módozatait szerették volna bemutatni az Örökítés című teremben. A természetes hagyományozódás, amikor apáról fiúra, anyáról lányára szállt a tudás, addig működött, amíg a huszadik században fel nem borultak a hagyományos faluközösségek, az egymásra épülő, több generációs nagycsaládok.
Ahogy átalakultak az életkörülmények és a kényelemmel kapcsolatos elvárások, nagyon sok tudás feledésbe merült, mert úgy gondolták, nincs már rá szükség. –fejtette ki a kurátor. A régi időkben mindig voltak hivatásos mesterek, iparosok, akik a közösségnek készítettek használati tárgyakat. Ebből a körből két nagy csoportot emeltünk ki: az egyik csoporthoz tartoznak azok a családok, akik nemzedékek óta szinte dinasztiaként örökítenek tovább egy-egy mesterséget, mint például a fazekas, a kalapos vagy a szíjgyártó mesterség.
A másik csoportban azok vannak, akik egy-egy iskolateremtő mester köré gyűlve közösségként, tanítványokként visznek tovább mesterségeket, motívumokat, mintákat.
Arra kérdésre, hogy mit üzen a jövőnek a kézzel készített tárgyakkal teljes múlt, Kolozsvári István azt válaszolta: „Soha nem volt öncélú egyetlen népművészeti tárgy sem, vagy használati vagy szakrális funkciója volt. A minták, amelyeket megformáltak a mesterek a tárgyakon, nem puszta díszítések voltak, hanem üzenetrendszerek, szimbólumrendszerek. Egy mai lakásba is lehet készíteni használati tárgyakat hagyományos technikával. A hagyományra épülő, de mégis komfortos tárgyi környezetet lehet ily módon kialakítani.”
Az is fontos, hogy fennmaradjanak a hagyományos darabok, amelyeket az érdeklődő meg tudjon nézni, hogy ne felejtődjenek el a hagyományaink, hiszen már így is elég sok menthetetlenül elveszett belőle – fogalmazott a kurátor, aki arról is biztosított minket, hogy a kiállítás ideje alatt lesz olyan alkalom, amikor az alkotók személyesen mutatják be az általuk készített tárgyakat.
A„Gyönggyel leveledzik című terem anyagában a népművészetből kisarjadó társművészetek alkotásai kaptak helyet. Olyan festőművészek, szobrászok, textilművészek munkái láthatók a falakon és a posztamensként szolgáló almásládákon, aki vállaltan a magyar lelket fogalmazzák anyagba.
Mint a Műcsarnok művészeti igazgatója, Szegő György a kiállítás katalógusában megjegyezte, Papp Gábor néprajzkutató előadásaival régebben csak hivatalos intézményből kilépve találkozhatott az érdeklődő, de a sokáig tudományos apokrifnek minősített gondolataiból jött most létre a hetvenes évek egyik legendás kiállítását idéző tér.
Vetró Mihály főkurátor szerint sokan megtapasztalták a hetvenes években, hogy a magyar népművészet turisztikai látványossággá üresedett. Szinte mindenki a városi modernség felé tört Magyarországon, és igyekezett elfelejteni az avíttnak, ósdinak gondolt tárgyakat, amelyeket még nagyszülei használtak és éltettek.
Nem értették meg, hogy egy olyan tudás veszett el csaknem, amelyet később szinte lehetetlen visszahozni. Felnőtt egy újabb nemzedék, és a Fiatalok Népművészeti Stúdiója elkezdte felfedezni azt a csodát, amit népművészetnek neveznek. Mint a kiállítás főkurátora kifejtette, nemcsak technikai tudásról van szó, hanem egy olyan szellemi és lelki munícióról, ami a világot modellezi.
„Lehetőséget ad pici gyerekkortól a világ megértésére és továbbműködtetésére, hiszen valamennyien azt valljuk, hogy az Isten saját képmására teremtett bennünket, tehát magunk is teremtők kell, hogy legyünk, és aki ezzel a képességével nem él, az Isten ellen vét" – hangsúlyozta.
A magyar népművészetben mindenki alkotó és teremtő, mert vagy hímez vagy farag vagy kosarat köt egy normális falusi környezetben, de mindenképpen énekel, táncol, mesét mond a gyermekeinek, unokáinak. Ezeket a tevékenységeket ma kezdjük újra felfedezni.
Már a 19. század végén elkezdődött az érdeklődés a népművészet, a -viselet, a tárgyi kultúra iránt, de 20. század hatvanas éveiben, amikor a nomád nemzedék elindult, már a szemétre dobott értékekből guberálták ki a kincseket, és ők voltak azok, akik elindították a magyar kézműves és népművészeti iskolákat, amelyek közül még ma is működik egy-kettő. Rájöttek arra, hogy nagyon hamar meg fog szűnni a természetes örökítés.
Nagyon kevés az a család, ahol ezt otthon meg lehet tanulni. Most egyre többen fordulnak vissza a természetes életformák felé, mert rájönnek, hogy így lehet alkotó és boldog életet élni. Aki egyszer kipróbálja, utána nagyon nehezen tagozódik be a sorozatgyártott világunkba – állapította meg Vetró Mihály.
Mint mondta, ebben a teremben Papp Gábort kérték meg, hogy szakértőként közreműködjön, mert az elmúlt évtizedeknek azokat az alkotóit: festőket, szobrászokat, iparművészeket hívták meg a nemzeti szalonba, akik vállaltan a magyar népművészetből építkeznek, abból nőnek ki.
Itt egy bartóki minőségű képalkotói művészet jelenik meg. – hangsúlyozta a főkurátor. - Semmi újat nem kellene kitalálni, mert a népi kultúra minden olyat használt, amire a most ránk dőlő világ rákényszerít minket. Nem évtizedekig, hanem talán már évekig sem lehet folytatni azt az embertelen pazarlást, ami körülöttünk folyik.
A népi kultúra lényege pont az, hogy anyagtakarékos, újrahasznosító, nincs sorozatgyártás, hanem csak azok a tárgyak készülnek el, amelyek egyénnek, vagy a közösségnek fontosak. Mindig lélektől lélekig hat. Nem eldobható. Újra és újra használható, használandó tárgyak világa ez. – emelte ki Vetró Mihály.
Amikor a megbízást megkaptuk, rögtön Lükő Gábor gondolatai jutottak az eszembe. – idézte fel Vetró Mihály. - Nagyjából száz éve megfogalmazta A lélek formái című művében, hogy egységként kell ,kezeljük a népi kultúrát, mert nincs külön tárgyi népművészet és folklór: ugyanazt éneklik, amit faragnak.
Arra kérdésre, hogy a terem címe honnan való, azt a választ kaptuk, hogy mikor várjalak vissza? – kérdezi a moldvai népdalban az éneklő a kedvesét, aki azt feleli, majd amikor kapud gyönggyel leveledzik, vagyis megtörténik a csoda, kisarjad és élővé változik a halott anyag.
Harminchárom krisztusi korú fiatal alkotó mutatkozik be a tárlaton a 33 című teremben a népművészet megannyi rétegét képviselve. Ők a jövő népművészei. Az általuk készített tárgyak mellett a kivetítőn egy perces filmekben elmondják ars poeticájukat, meg tudjuk, milyen a viszonyuk az anyaghoz, a természethez, a mesterséghez.
Igyártó Gabriellának, a kiállítás kurátorának azt a kérdést szegeztük neki, hogy a fiatal alkotók munkái, filmes portréi láttán elmondhatjuk-e, hogy a népi kultúra, a népi kézművesség megmenekült.
A kurátor szerint még korai fellélegezni, bár a fiatal alkotók és műveik láttán elgyönyörködhetünk szakmai tudásukban, és abban, ahogy viszonyulnak a hagyományhoz, a természethez, az anyaghoz, és nagyon megtisztelő számukra, hogy a 33 című terem kiállítói között lehetnek. De még csak most kezdik felismerni a mai emberek, hogy a hagyományos technikával készült tárgyak szebbek, jobbak, tartósak, kímélik a környezetet.
Mint mondta, az itt szereplő fiatal népművészek közt többen már maguk is oktatják a mesterséget. Az általuk készített tárgyakon azt láthatjuk, hogy ismerik és őrzik a hagyományt, de a fiatalok friss látásmódjai is megjelenik a formákban.
Igyártó Gabriella hangsúlyozta azt is, fontosnak tartották, az installáció olyan anyagból legyen, hogy ne a raktárba kerüljön a kiállítás elbontása után, és ne kelljen kidobni, hanem újra lehessen hasznosítani. Ezért választották az almásládákat, amelyeket a tárlat zárása után visszavesz tőlük az almás cég, és újra almákkal rakják meg őket. A ládákra fektetett agyagból és szalmából készült lapok szintén újrahasznosíthatók.
Arra is kíváncsiak voltunk, hogy a kiállítás mivel szólítja meg a gyermekeket. Igyártó Gabriella elmondta, hogy gyermekkatalógust adtak ki, játékokkal, kisfestőkkel, nekik szóló magyarázatokkal. Gyermekjátszót alakítanak ki a kiállítási térben, ahol lesznek megfogható kész tárgyak is.
Egy nagy nemez szőnyegen, nemez ülőkéken ismerkedhetnek a legkisebbek a népi kultúrával. A múzeumshopban pedig rengeteg hagyományos népi játék lesz megvásárolható. Lesznek élő programok, mesemondókkal, előadókkal, ezekre lehet majd regisztrálni.
Szerényi Béla kurátort szintén arról kérdeztük, mit adhat a kiállítás a gyermekeknek. Mint mondta: Ha az a kifejezési mód, amely megjelenik táncainkban, énekeinkben, az építőkockája a gyerek személyiségének, akkor egészséges ember lehet belőle. Nagyon érezzük ennek a hiányát.
A gyerekek rengeteg nevelési problémával és tanulási zavarokkal küzdenek, nem tudnak olvasni, számolni. Mindennek az oka, hogy mind azok a képességek, amelyeket a közösségben másolással, mintakövetéssel kell megszerezni a legkisebb korban, nem szerzik meg. Nekünk tulajdonképpen itt annyi a dolgunk, hogy ezeken a csodálatos tárgyakon keresztül felhívjuk a figyelmet az értékekre, és és hogy lehetővé tesszük, hogy az ideérkezők részesei legyenek a közös alkotó munkának.
Mert a népművészet közösségi alkotás. Amikor egy gyermek nemezlabdát készít, a természetes anyaggal kerül kapcsolatba és a finom motorikus mozgása fejlődik, és miközben egy olyan közösségben van, ahol mindenféle információkat gyűjt a világról.
Arra a kérdésre, hogyan lehet javítani azon, hogy ma sok iskoláskorú gyermek vagy nem tud magyar népdalokat énekelni, vagy nem az autentikus változatot ismeri, Szerényi Béla elmondta, hogy az egyik nagy probléma, hogy ma nagyon sok ember egyáltalán nem énekel, a másik, hogy olyan szegregáció jellemzi a mai magyar társadalmat, amelyben a gyermek csak a saját korcsoportjával találkozik. Így nem láthatnak mintákat.
A kurátor kiemelte: Ezért mondjuk, hogy a közösségeket kell erősíteni. A legtöbb tevékenységet különböző életkorú és tudásszintű közösségben kell végezni, és akkor elindul a természetes tudásátadás.
A Pergő képek –Válogatás magyar néprajzi filmekben címmel a Nemzeti Szalonkísérő kiállításaként tisztelegnek tíz néprajzi filmrészlettel, amelyek folyamatosan megtekinthetők, a közel száz éves magyar néprajzi filmezés előtt.
Rockenbauer Zoltán, a filmes kiállítási anyag kurátora lapunknak elmondta, az itt látható filmek döntő része a Néprajzi Múzeumból érkezett, ahol alaposan, követhetően rendszerezve vannak néprajzi témájú filmjeink. Minden, a fesztiválon szereplő alkotást meg lehet nézni a Néprajzi Múzeumban és az interneten is.
Sajnos – mint a kurátor megállapította - Gönyei Sándor 1926-ban készült első filmjei megsemmisültek. A harmincas években készített alkotásai között vannak, amik fennmaradtak. Ezek feliratos szinkronizált némafilmek.
Ezek közül is vetítenek a kiállításon. Elizabeth Rearick 1932-ben készített 16 milliméteres kézikamerával egy hosszú dokumentumfilmet a magyar néptáncról, népszokásokról. Gönyei Sándor kísérte a helyszíneken, és segítette a filmezést. Ez a film az interneten megnézhető, de sajnos nem tudták megszerezni a kiállításra. – jegyezte meg Rockenbauer Zoltán.
A hatvanas-hetvenes években számos néprajzi témájú ismeretterjesztő film készült a Magyar Televízió finanszírozásával, ezek közül is válogattak be a tíz filmrészlet közé, amelyek kiállításon láthatók. Olasz Ferenc Fejfák című filmje néprajzi témájú, de művészfilm, egy részlet ebből az alkotásból is megtekinthető. – foglalta össze.
A kurátor szerint még bármikor kerülhetnek elő lappangó néprajzi filmek, amelyről talán nem gondolják, akiknél van, hogy mekkora értéket képvisel, és milyen fontos.
Rockenbauer Zoltán lapunknak elárulta, hogy kedvencei Gönyei Sándor filmjei, amelyek közül sokat megnézett. Ezek némafilmek, táncolnak a felvételen, de nincs hozzá zene, mégis többet mond, amit látunk, mint amikor leutánozzák a néptáncot – fejtette ki.
Ez még bizonyos szempontból élő kultúra, fantasztikus, ahogy a 30-as években táncoltak, és nem kulturális otthonban vagy színpadon, hanem kint a mezőn – állapította meg a kurátor.
A világ tudatosítása címmel fotókiállítás is kapcsolódik a tárgyi anyaghoz. Három fiatal fotográfus : Mohos Zsófia, Nagy Botond és Szász-Bányász Anna sorozataiból készült válogatás, melynek kurátora Tulipán Zsuzsanna. A budapesti Mohos Zsófia két településen, Rimócon és Kupuszinán készített fotókat a palócok népművészetéről, viseleteikről, szokásaikról, életérzésükről.
A marosvásárhelyi Nagy Botond idős mestereket keresett fel Székelyföldön. Portréi messze túllépik a néprajzi dokumentáció kereteit. A gyergyó-szentmiklósi Szász-Bányász Anna saját családja gazdaságának mindennapjait örökítette meg.
A tárlathoz, amelyen 199 alkotó munkáit láthatjuk, kísérő programok kapcsolódnak: április 22-én 15 órától Vetró Mihály , Tulipán Zsuzsanna és Rockenbauer Zoltán tart tárlatvezetést, május 4-én A jó pásztorok hagyatéka – Gondolatok a magyar népművészetről címmel Pap Gábor tart vetítéses előadást, és Vetró Mihály tárlatvezetésén vehetnek részt az érdeklődők.
A cikk a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.
