Művész páholy

„A régi világból vagyok”

Egy nehezen megteremtett új életből, a jólétből tért haza Magyarországra a nyolcvanas évek elején. Ekkor már tíz éve készítette máig bővülő fotósorozatát erdélyi muzsikusokról. Időközben távoli országokat járt be, mindenhol az ősi életformák még fellehető nyomait kereste. Fiatalon rockzenész is volt, ma a háromhúros kontrán játszik szívesen. Kása Béla fotográfussal, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagjával Erdélyről, a szocializmus éveiről, zenéről, barátságról beszélgettünk.

„A régi világból vagyok”
Kása Béla
Fotó: Vavrik Dóra

– Tulajdonképpen miért tért haza Nyugat-Németországból 1983-ban? Sikeres volt, a Sternnek dolgozott, a Geónak…

– A konkrét ok az volt, hogy beleszerettem abba a lányba, aki később a feleségem lett. Egyébként én el sem akartam menni. Ez a szüleim döntése volt 1965-ben. Akkor életbe lépett egy törvény, amely szerint aki igazolni tudja, hogy külföldön élő rokona van, és menni akar, az mehet. Apámat 1956 után koholt vádak alapján elítélték, amiért két év kőbánya járt, később rendes állást sem kaphatott. Így hát éltek a lehetőséggel. De ez nekem borzasztó volt, nem beszéltem a nyelvet, hiszen tizenkét éves voltam, el kellett szakadnom a barátaimtól, itt kellett hagynom a Szent István parkot, idegennek éreztem magam odakint, vágytam vissza.

Magyarpalatkai muzsikusok lavórral (1983)
Magyarpalatkai muzsikusok lavórral (1983)
Fotó: Kása Béla

– De megtalálta a helyét?

– Bizonyos értelemben. Sikeres lettem, de hiányzott Magyarország.

– Könnyű volt visszailleszkedni? Nem tartották önt gyanúsnak?

– Annyira azért nem volt könnyű. A visszatelepülésem úgy kezdődött, hogy be kellett mennem az Aradi utcába a rendőrségre, ahol hosszan faggattak, miért akarok hazatérni? Már amikor annak idején a Szent Koronát visszahozták Budapestre, és a Stern engem küldött tudósítani, már akkor minden lépésemet figyelték. Nem mehettem akárhová, a Hiltonban kellett laknom, ahová hivatalosa be kellett jelentkeznem. Az Aradi utcában a kihallgató elvette a noteszemet, és kérdezett: ki az a Halmos Albert? Mit csináltál ekkor és ekkor? Mondom, nem tudom. Mire ő: de én igen. Legalább egy éven keresztül hallgattak ki rendszeresen, és közben megpróbáltak beépíteni, jelentést kellett volna írnom azokról az emberekről, akiket ismertem. Emlékszem, nagyon belefáradtam, már-már azt gondoltam, inkább visszamegyek Németországba. A barátaim azt tanácsolták, húzzam az időt, és ne írjak alá semmit. Évek múlva hagytak végre békén.

A legismertebb fotó a Muzsikás együttesről
A Muzsikás együttes és Sebestyén Márta a Mai Manó napfény műtermében (‘90-s évek)
Fotó: Kása Béla

– Hogyan talált rá az erdélyi témára? Miért kezdett népzenészeket fotózni? Ha jól számolom, ön még a táncházmozgalom indulása előtt került Németországba.

– Ez igaz, és a téma felfedezését egy barátomnak köszönhetem, akivel 1973-ban lestoppoltunk Erdélybe. Géza barátomat a német középiskolából ismertem, ahová az áttelepülésünk után kerültem. Ő 1972-ben Münchenben meglátta a Maros Táncegyüttes plakátját. Az előadás után összeismerkedett a táncosokkal, akik invitálták Erdélybe. Egy évre rá fogtuk magunkat, és hátizsákkal kiáltunk az út szélére, egészen Marosvásárhelyig stoppoltunk, ahol megkerestük Lőrincz Bélát és feleségét, Marikát, illetve Orzán Jenőt és Bözsit, akikkel Géza korábban összebarátkozott. Mindent megmutattak Vásárhelyen, aztán betettek bennünket a buszba, és egy hetet utaztuk az együttessel Erdély gyönyörű falvaiban. Ezután Béla a saját autóján felvitt bennünket Gyergyóba. Ott mesélt nekünk egy pesti fiúról, aki gyakran csavarog Erdélyben, és most is a közelben van, később derült ki, hogy ő ifjabb Csoóri Sándor. Elmondta, merre szokott járni, említette, hogy Széken is. Kérdeztük, mi az a Szék,  mondta, hogy egy falu. Kerestük, merre találjuk a falut, gondoltuk, talán ott rábukkantunk Sándorra. Megérkeztünk Székre, és egy olyan világba csöppentünk, ami teljesen ismeretlen volt számunkra, ráadásul épp lakodalom volt, az egésznek azonnal a hatása alá kerültünk. Csoórit akkor nem találtuk a faluban, Mérában volt gyűjtőúton, de néhány nap múlva megérkezett, és összebarátkoztunk. Ő mondta, hogy látogassunk el Budapestre is, ahol aztán később a Bartók Táncegyüttessel hozott össze bennünket, ott láttuk, hogy ezek a fiatalok mit tudnak, összeismerkedtünk a Muzsikás Együttessel is. Fantasztikus volt.

Bonchidai muzsikusok
Bonchidai zenészek: Pusztai Endre "Szilaj" és Kalló János “Muncili”  (1976)
Fotó: Kása Béla

– Amikor elkezdte az erdélyi muzsikusokat fényképezni, volt terve a készülő anyaggal?

– Nem volt. Rácsodálkoztam egy ismeretlen világra, és úgy éreztem, ezt meg kell örökítenem. Gondolja el, Magyarország és Erdély is távol volt egymástól életmódban, Nyugat-Németországból minden még különösebbnek tűnt. Viseletben jártak az emberek. A fiúkon priccses nadrág, lajbi és kalap volt, úgy fociztak. Jött a labda, a srác lekapta a fejéről a kalapot, fejelt egyet, aztán visszatette. Meg mezítláb durr, bele a lasztiba! Ami nekünk felfoghatatlan volt, hogy a falu teljesen önellátóan működött, mindent maguk állítottak elő. Termesztették a kendert, feldolgozták, szőttek, varrtak az asszonyok, maguk készítették a ruházatukat a kalaptól a csizmáig. A legnagyobb élmény egyébként nem is a látvány volt, hanem az emberi kapcsolatok erejének megtapasztalása. Bennünket faggattak a mi életünkről, mi pedig őket az övékről, tiltott könyvek kerültek elő a szalmazsákok alól, beszélgettünk, rengeteg időt töltöttünk együtt. Egy konzumvilágból érkezve ez sokkolóan jó volt, az én viszonyulásomat az emberekhez és úgy általában az élethez a mai napig ez határozza meg. A régi világból vagyok.

Magyarszováti zenészek munka közben (1981)
Magyarszováti zenészek munka közben (1981)
Fotó: Kása Béla

– A zene nagyon fontos az ön életében. Most is aktívan muzsikál…

– Most nincs zenekarom, de szívesen muzsikálok bárkivel, ha hívnak. Kamaszkoromban a rock – vagy ahogy akkor hívták, a beat – érdekelt, aztán ahogy kapcsolatba kerültem a népzenével, én is kézbe vettem a széki kontrát, de dobolok is, gardonon játszom, tekerőn. Amikor hazatértem, hívtak Martonvásárra, tíz évig zenéltem a Százszorszép együttessel, népzenét azóta is rendszeresen játszom, közben két CD-t megjelentettünk a középkori zenét játszó Igricekkel.

Egy kép az indiai sorozatból
Ravanettás Bhopa a sivatagban, Pushkar, Rajastan (2012)
Fotó: Kása Béla

– Nem csak Erdélyt fotózta, ír közösséget, bajor gazdálkodó családot, járt Indiában, ki tudja, hány helyen. Az ősi kultúrákat kereste?

– Igen. Németországban az ilyesminek már nyoma sem volt, ha nem jutok el Erdélybe, talán eszembe sem jut, hogy létezhet még ilyen archaikus világ. Most már ott is eltűnt. Amikor meghívtak Indiába kiállítani, ott döbbentem rá, hogy létezik még annál is régebbi közösség, mint amit Erdélyben találtam.

– A nyugati kényelméből, a tutiból kezdett el visszatekingetni az archaikus kultúrák felé. Miért?

– Azt, hogy fotós akarok lenni, Kastlban, a magyar gimnáziumban döntöttem el, ahová az áttelepülésünk után kerültem. Ott sok Amerikából érkező magyar srác is volt, hozták a magazinokat, például a Life magazint, néztük azt a fantasztikus világot, az inspirált engem. De végül is Németországban én inkább a reklám világában dolgoztam. Amikor az ember nyolc hónapot tölt Nizzában, és azt látja, hogy minden jó, finomak az ételek, csinosak a modellek, és még a WC lehúzója is aranyból van, de nem barátok veszik körbe, akkor elgondolkodik. Ebben a lelkiállapotban találkoztam Erdéllyel és a népzenével.

Csikós
Csikós peckes zablás lovával, Bugac-puszta (1984)
Fotó: Kása Béla

– Amikor 1978-ban a Szent Korona visszatérhetett Magyarországra, a Stern önt küldte tudósítani. Ez rutinmunka volt?

– Nem igazán. Az esemény jelentőségével tisztában voltam, egyébként meg én nem fotóriporter vagyok, ezért nekem elég sokat kellett készülnöm erre a feladatra.

– Sokat utazott. Tervez ilyesmit? Min dolgozik?

– Engem egy kicsit leültetett ez a világ. Amikor a járvány kezdetén a Kolta Galériában megnyílt a kiállításom, az négy napig lehetett nyitva, utána bezárt minden, utazni sem lehetett. Maradt egy csomó befejezetlen munkám: az indiai sorozat is félbemaradt, ezekkel majd foglalkozni kell. De dolgozom. Tavaly jelent meg az erdélyi zenészekről egy albumom, azt nagyon jó volt csinálni, és megint lehet kiállításom, szerencsére elég sok helyen tudom megmutatni a képeimet, legutóbb a Fonóban. De azért nézelődöm, hátha mégis tudok utazni tavasszal. Marokkóban, az Atlasz-hegységben élnek olyan muzsikusok, töröksíposok és dobosok, akik különleges zenét játszanak, őket szívesen megkeresném.

Kapcsolódó írásaink