Művész páholy

„Gyáva ember költő nem lehet” – INTERJÚ

Bármilyen tudást át lehet adni a fiataloknak, az irodalmat is meg lehet szerettetni, ha az ember megtalálja hozzá a megfelelő eszközöket – vallja Orbán János Dénes költő, aki a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Noprofit Kft. alapítójaként az ifjabbak felkarolásának szenteli ideje jelentős részét. A közéleti kérdésekben is gyakran megnyilvánuló költő, aki a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) Irodalmi Tagozatának levelező tagja is, úgy véli, egy irodalmár írja le a véleményét, és vállalja a következményeket!

„Gyáva ember költő nem lehet” – INTERJÚ
Úgy neveltek, hogy tenni kell a közösségért – mondta Orbán János Dénes
Fotó: Orbán János Dénes

Már a kilencvenes évek budapesti irodalmi köreiben forgolódva és a kolozsvári fiatal írók, költők munkáival ismerkedve is kiugrott az ön neve a többieké közül. Eleve szervező alkat?

Brassóban, szórványvidéken nőttem föl, úgy neveltek, hogy tenni kell a közösségért, a magyarságért. De nem csak én voltam ilyen, a mi nemzedékünkben sokkal több szervező alkat volt, mint manapság. A kor is olyan volt: a rendszerváltozás utáni eufória. Hittünk az irodalomban, hittünk abban, hogy jobb világ lesz. Akartunk tenni ennek érdekében. Talán azért én tűntem ki leginkább a süldő vezéregyéniségek közül, mert gyakorlatiasabb voltam a többi bölcsésznél és művésznél, félárva gyerekként megedzett az élet, matematika–fizika szakon érettségiztem, így a számok és a logika világában is otthonosabban mozogtam, azaz könnyebben elsajátítottam a szervezéshez, később az intézményvezetéshez szükséges adminisztratív, számviteli és jogi ismereteket.

Ránk, fiatalokra annak idején a reveláció erejével hatott, hogy Erdélyben a Nyírő–Tamási–Sütő-vonalon túl is van élet, hogy velünk egykorú emberek ugyanazt hallgatják, nézik, mint mi Pesten, és ugyanazokról a nemzetközi példaképekről beszélgetünk. Ki kellett verekedniük a helyüket, vagy egyszerűen az új hang megtalálta a közönségét?

Ajjaj, de még mennyire meg kellett verekednünk! A korai költészetünk csupa harciasság, a tetteink nemkülönben. Hamar megtaláltuk a közönségünket, leginkább a diákság körében, de meg kellett vívnunk a maradi erőkkel, a provinciális ízléssel, a prüdériával és bizony a politikummal is. Komplex kultúrharcot kellett vívnunk, amelyben szerencsére nemcsak nekünk, fiataloknak kellett harcolnunk, hanem a nagy öregek is mellénk álltak. De győztünk, megtörtént a paradigmaváltás, és egy rendkívül jó, termékeny irodalmi periódus kezdődött Erdélyben, amelynek köszönhetően kiépült az irodalmi intézményrendszer, és számos tehetség tudott érvényesülni, megoldódott az utánpótlás problémája.

Meddig jutott a transzközép irodalmi mozgalom?

Mindközönségesen a csúcsig. Az egykori ifjak jelenleg a magyar irodalom derékhadának oszlopos tagjai, és az idő bebizonyította, mennyire brutálisan erős, életképes nemzedék ez. Szerintem az is önmagáért beszél, hogy az egykori kolozsvári műhely napjainkra a magyar állami íróakadémiává – a Kárpát-medencei Tehetséggondozó keretén belül működő Előretolt Helyőrség Íróakadémiává – avanzsált. Azért bízták ránk a magyar irodalmi utánpótlásról való gondoskodást, mert két évtized alatt bebizonyítottuk, mennyire eredményesek a módszereink.

Az egész munkásságán tükröződik, hogy munkál önben valami akarat az irodalom tekintélyének helyreállítására. Lehet olyan szerepe az irodalomnak, mint például a Nyugat korában? Vagy nem is ez a cél?

Mi már a ’90-es évek elején tiltakoztunk az irodalmi elitizmus ellen, és fölhívtuk a figyelmet arra, hogy a régi időkkel ellentétben az irodalomnak meg kell küzdenie a médiával és az egyre dagadó kultúrszennyel is, és ez csak akkor lehetséges, ha megfelelőképpen izgalmas, nem a szakmának, hanem a közönségnek íródik, persze a szakmai követelményeknek eleget téve. Sajnos az elitizmus elriasztotta a közönséget. Klasszikusaink az ékes példák arra, milyen egy igazi író, Jókai vagy Mikszáth közönségsikernek örvendett. Az elitista irodalmat azonban csak egy szűk kör fogadja el, az űrt pedig a lektűrirodalom meg a kultúrszenny töltötte be. A cél ezek visszaszorítása lenne, de ez most már szürreális feladatnak tűnik.

Az ön által alapított és vezetett íróakadémia komoly lehetőséget kapott. Milyen korú fiatalokat szólít meg, és mit tud nyújtani nekik?

Így van, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia paradigmaváltást jelentett a magyar állami kultúrfinanszírozásban, ez volt az első irodalmi megaprojekt a rendszerváltozás óta. Az irodalom volt a szegény gyerek, elképzelhetetlen volt a milliárdos lépték, de még a százmilliós is. Volt is ribillió, mint mindig, amikor paradigmaváltás történik. Sokan nem értették, hogy ez a megaprojekt egyúttal azt is jelzi, Magyarország szintet lépett, meggazdagodott, most már ilyen innovációkat is megengedhet magának. Hiába támadt miatta évekig tartó politikai botrány, kultúrharc, hisztéria, ez a mai napig egyedülálló a világban: egy intézmény, ahol öt esztendőn keresztül tanulhatsz szépírást. Az íróakadémia 2015-ös fennállása óta bebizonyította eredményességét, számos tanítvánnyal büszkélkedhetünk, akik közül bizony a jövő nagyjai, majd pedig klasszikusai is kikeveredhetnek. 18−25 év közötti ifjú tehetségek nyerhetnek ide felvételt, nemcsak tanulhatnak a szakma kiválóságaitól, hanem kiadjuk a könyveiket, és menedzseljük is őket.

A tapasztalat szerint a fiatalok trendi műfajokat olvasnak. Hogy állnak a szépirodalomhoz?

A fiatalok mindig mindenre nyitottak, csak tudni kell tálalni nekik. Mindig Janus Pannoniussal szoktam példálózni. Első magyar poétánk Veronai Guarino ferrarai iskolájában tanult, ő és kamaszkollégái – 13–17 éves kölykök – latinul verseltek bármilyen klasszikus vagy újlatin poéta modorában, és ógörög szövegeket interpretáltak − latinul. Manapság pedig azzal szembesülünk, hogy az érettségi vizsgákon 19 éves ifjaink képtelenek szöveget értelmezni a saját anyanyelvükön. Mint kiderült, a pajzán és pornográf verseket is szakmai gyakorlatként faragták a 15. század közepén Janus és kollégái. El lehet hát gondolkodni, hogy mit tudott Guarino magiszter, és mit nem tudnak 21. századi kollégái. Soha nem az ifjak a hibásak, hanem azok, akik a fiatalok nyitott és korlátlan elméjébe ocsút szórnak tiszta búza helyett. Így van ez a szépirodalommal is. Az újidióták ki akarják iktatni Jókai Mórt vagy Berzsenyi Dánielt a tanrendből, azzal érvelve, hogy a gyermekeink nem értik meg azt a régi nyelvet. Pedig – akárcsak mi – könnyedén megtanulnák, ha motiválnánk őket.

Az ön költészetében fontos szerepet kap a szerelem, sőt az erotika. Egyszer azt nyilatkozta, hogy a fiatalok már nem nagyon írnak ilyesmit. Nem trendi a téma? Vagy nem érdekli őket?

Már hogy a viharba ne érdekelné őket. Csak nem merik leírni. Tisztelet az örökös kivételnek. De legtöbbjük retteg, mert egy olyan korban, ahol a múzsa szót a szexuális tárgy fogalma helyettesíti, kevesen mernek nyíltan beszélni a vágyaikról. Nemcsak az erotikát kerülik a megfélemlített fiatalok, hanem a humort is, hiszen nem tudhatod, éppen milyen érzékenységet sértesz meg egy-egy ártatlannak vélt poénnal. Egy rossz kiszólás, egy spontán reakció a közösségi médiában – és máris oda a karriered. Nem sokan mernek kockáztatni.

A legkülönbözőbb fórumokon nagyon határozottan fogalmazza meg a véleményét. Ez feladata egy irodalmárnak, vagy egyszerűen ilyen alkat?

Janus Pannonius azt írja Galeotto Marziónak, hogy hívő ember költő nem lehet. Ebben nem értek egyet vele, én úgy fogalmaznék: gyáva ember költő nem lehet. Írd le, amit gondolsz, és vállald a következményeit. Lásd József Attila és a Tiszta szívvel című vers esetét. József Attila helyében én is ugyanúgy vállaltam volna a következményeket. Horger Antal helyében pedig ugyanúgy kirúgtam volna a vállalhatatlan anarchista eszmét hirdető csókát az egyetemről. Aki nem érti meg ezt a dialektikát, az ne erőltesse a bölcseletet. Az én pedagógiai eszményem Veronai Guarino, aki együtt járt kocsmába és bordélyba a tanítványaival, aki tudta, hogy a pajzán versekkel megfogja őket a költészetnek, aztán ezen a tölcséren keresztül szépen betöltötte az igazi tudást a tanítványai fejébe, és még a legtehetségtelenebb – az a bizonyos sokszor kigúnyolt Gryllus − is vitte valamire: udvari költő lett egy gróf udvarában, ami akkoriban igencsak kényelmes, úri állást jelentett. A költői példaképeim pedig a rettenthetetlen megmondóemberek, élükön Petőfi Sándorral.

Sok elismerést kapott. Ezek sorában mit jelent az MMA-tagság?

Roppant izgalmas, hogy irodalmi fenegyerekként – és viszonylag fiatalon − beválasztottak egy ilyen szolid, magasztos intézmény tagjai közé. Én igyekeztem úgy írni mindig, hogy azt a pad alatt olvassák. Olvasták, de aztán tananyag is lett, én pedig akadémikus. De hát lázadó vagyok én bocskai öltönyben is. Ha jól belegondolok, legtöbb idősebb kollégám ugyancsak nyugtalan lázadóként vonult be az irodalomba. És van nekünk példaképünk – Petőfi Sándor személyében – az ifjú lázadóra, és van példaképünk az öreg rebellisre: Faludy György 91 évesen húsz olyannyira pajzán limericket rittyentett, amilyet egy huszonéves sem merészelt volna. Úgyhogy jól érzem magam az akadémián, az egyéniségemmel párhuzamos, mégis érintkező státuszban.

Kapcsolódó írásaink

A Duna összeköt

ĀA Duna csaknem háromezer kilométeres útja során összetartja a hegyeket, a völgyeket, népeket és kultúrákat