Művész páholy

Keresztes Dóra: „A lelki-szellemi munka összefonódik mint egy hajfonat” – Interjú

A Balázs Béla- és Prima-díjas festő- és grafikusművész, animációsfilm-rendező, a Magyar Művészeti Akadémia Millenniumi Pályázatának aranyérmese

„Egyik nap sem egyforma, nem ugyanazt látom minden nap. Mindig mást veszek észre. Nem a látvány inspirál, hanem az érzet. Az atmoszféra” – mondta el a Magyar Hírlapnak adott interjúban Keresztes Dóra Balázs Béla- és Prima-díjas festő- és grafikusművész, animációsfilm-rendező, a Magyar Művészeti Akadémia Millenniumi Pályázatának aranyérmese.


 

Keresztes Dóra: „A lelki-szellemi munka összefonódik mint egy hajfonat” – Interjú
Keresztes Dóra
Fotó: Wikipedia

– Népmeséken nőtt fel. Még mindig azzal a gyermeki szemmel tekint a papírra, amikor alkot?

– Jóhiszemű vagyok, mint minden gyermek. Az ősbizalom bennem is él, így a gyerekszem és az én szemem össze tud érni. Lelkem mélyén a jóban hiszek. Ez az őszinte hozzáállásom az élethez. Most különösen az unokáimon látom, hogy mennyire tiszták a gyerekek, akkor is, amikor huncutok. A feltétel nélküli szeretet él bennük.

– Mesél az unokáknak?

– Egyik egészen pici, a másik már ötéves, a fejből való mesélést nagyon is igényli. A fantáziájukat nem kell mindig kiszolgálni, kell hogy működjön a képzeletük. Hajszál pontosan emlékeznek mindenre, amit mesélek nekik, sokszor én másnapra már el is felejtettem, hogy hol tartottam, de ők tudják. Még a pályám elején gyerekfoglalkozásokat is tartottam, főleg alsósokkal foglalkoztam. Ráérez az ember, hogy csak egy picikét kell irányítani őket, maguktól sokkal kreatívabbak, mintha megmondanánk nekik, mit és hogyan csináljanak.

– Hol töltődik legszívesebben?

– A természetben. Minden reggel sétálni megyek. Egyik nap sem egyforma, nem ugyanazt látom minden nap. Mindig mást veszek észre. Nem a látvány inspirál, hanem az érzet. Az atmoszféra. Van egy kedvenc fám, legalább ötfelé ágazik, a közepén mintha ülőke lenne, várja a megfáradt utazót. Mindig üdvözlöm, köszön is nekem, én tényleg úgy látom, amikor rá nézek, hogy csak az ő leveleit mozgatja a szél. Itt a közeli erdőben az állatok szabadon élnek, nem vadasparkot látok, hanem valódi természetet. Egy gyerek mindig jelzi, hogy általában mi a jó neki, az unokám sem szeret a dinóparkba menni, mert ijesztő számára. Az állatkerti állatokat rettentően sajnálom, rabságban élnek. A közeli erdőben, ahova járok, ősszel rengeteg szarvascsordát lehet látni. Ilyenkor úgy érzem, a természet része vagyok. Vissza kell találnunk a növények és állatok szeretetéhez, tisztelnünk kell őket, hagyni a saját lényegük szerint élni.

A férje is grafikusművész, animációsfilm-rendező. Alkotnak közösen?

– A tipográfiához neki nincs elég türelme, de sokszor összedolgozunk. A pályám elején jó pár animációs filmet együtt készítettünk, ő volt a mentorom, a Pannónia Filmstúdióban dolgozott. Később már készültek egyéni filmjeim.

Amennyiben elutazna egy távoli kontinensre és ott egy filmjét bemutathatná egy egészen más kultúrának, melyik film lenne az?

– A Garabonciák. Az egész grafikai hitvallásom benne van, nem csak képben, de zenében is, amelyet a nép- és világzenét játszó Vízöntő együttes szerzett. Cserepes Karcsi nagyon ráérzett a grafikákra és a mágikus mozgásra. Ez a film igazán sikeres lett a világban, gyakran imázsfilmként használták. Ha csak azt az egy filmet készítettük volna, abból is kiderült volna minden az én gondolatvilágomról. Az a film valóban én vagyok. A másik, ami esetleg még lehetne, az a kétezres évek elején készült, a De profundis. Fekete-fehér, négy perces, és nagyon fontos nekem. A morfózis, egy animációs technika, amellyel készítettem. Miután elkészült, a MOME iparművészeti szakára külön tárgyként tették be ezt a technikát. A grafika elér a csúcspontra, majd visszaalakul a semmibe.

– Szeret csapatban dolgozni?

– Amikor egyedül dolgozom, tudok improvizálni, nem köt senki. Egyfajta szabadságot ad, ha önállóan dolgozhatom. Mindig csodáltam Reisenbüchler Sándort. Mindig egyedül dolgozott. Egyszer kért segítséget, amikor a szigetköz siratására készített egy filmet, és nagyon büszke voltam, hogy engem kért fel. Később értettem meg igazán én is, miért dolgozott ő egyedül. Ezzel együtt szeretem a közös munkát, mert inspirál, hozzátesz, ahhoz amit csak én gondolok, de alapvetően magányos farkasok vagyunk mi, alkalmazott grafikusok. Szerencsére nem nagyon kellett soha kompromisszumot kötnöm, de meg kellett tanulni gúzsba kötve táncolni. Néha a keretek és az idő képesek irányítani a fókuszt. Megfigyeltem magamon, amikor egy témát meg kell rágni, egy másik állapotba kerülök. Ilyenre jók a reggeli séták. A monoton mozgás hozza elő ezt az állapotot, ilyenkor a tudatos agy ki tud kapcsolni. Mikor ez az állapot lecseng, megtalálom a formát és a tartalmat. Onnantól már kőkemény munka ez, mint egy kőművesnek, akinek rakni kell a téglát. A lelki-szellemi munka összefonódik mint egy hajfonat.

 Minden művész részese ennek az állapotnak?

–  A férjem is sokszor mondja azt, amikor rajzol, néha úgy érzi, nem ő fogja a ceruzát. Legjobban költőket szeretek illusztrálni. A legtöbb költő próféta. A múltba is lát és a jövőbe is, legtöbben hiperérzékenyek. A lelkük ki tud röppenni és felülről látni a valóságot.

(Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával készült.)

Kapcsolódó írásaink