A világ legmérgezőbb növénye az „öngyilkos csalán”?

Ha a földön létezik növény, amely nemcsak megmarja a gyanútlan túrázót, hanem hónapokig „üldözi” az áldozatát, az az ausztrál Gympie-Gympie (Dendrocnide moroides és közeli rokonai). A helyiek a „suicide plant” becenevet ragasztották rá, nem véletlenül. Egyetlen óvatlan érintés, és mintha forró savval öntenék le a bőrt, miközben valaki belülről elektromos árammal rángatja az idegeket. A fájdalom nem múlik, hideg zuhanyra, szélfuvallatra is is rendkívül érzékenyen reagál a megsebzett bőrünk, akár hetekig-hónapokig. Nem horrorregény: dokumentált esetek sora meséli ugyanezt.

Hogyan „harap” egy növény levele? A mérgezés mechanizmusa közérthetően így néz ki. A Gympie-Gympie minden porcikája tűszőrökkel (mikroszkopikus üvegcsövecskék) borított felület. Ezek a szőrök hipodermikus tűként viselkednek, a bőr alá fúródnak és minifehérje-mérget juttatnak be testbe, ezeket hívják a kutatók gympietide-eknek. A gympietide a fájdalomérző idegvégződések ioncsatornáit „feltekeri”, ezért a szervezet folyamatos veszélyt jelez, akkor is, amikor már nincs valódi sérülés. Innen ered a lidérces, vissza-visszatérő, hónapokig tartó gyötrődés. A mechanizmust 2020-ban írták le részletesen. Meglepő módon ez a növény pók- és skorpiómérgekre emlékeztető peptidfegyvert használ

A tűszőrök ráadásul a bőrben bennmaradhatnak, és minden mozdulatra, hűvös vízre „újra-újra szúrnak”. Ezért hallani olyan beszámolókat, hogy a fájdalom évek múltán is fellángolhat, akár egy hideg zuhanytól is.

Az észak-queenslandi erdők már a 19. században arról suttogtak, hogy a Gympie-Gympie nem tréfál. Egy 1866-os útmérnök, A.C. Macmillan azt jelentette, hogy a lova „nekirohant a bokornak, amelytől megvadult és két órán belül el is pusztult”. A második világháború idején egy ausztrál katona — Cyril Bromley — három hétig volt kórházban, és azt állította, hogy a fájdalomtól „úgy megbolondult”, hogy azt az élményt élete végéig nem tudta elfelejteni.

Ernie Rider természetvédelmi őrt 1963-ban arcon és mellkason „találta” el a növény, „mintha óriás kezek szorították volna a mellkasomat”- állította, a fájdalom két évig vissza-visszatért még a hideg zuhany alatt is. Ezek ellenőrizetlen legendáknak tűnnek, de több történetet közülük írásban is rögzítettek.

Halálos-e az emberekre? Az emberi halálozás ritka, a szakirodalom mindössze egy, 1922-es új-guineai esetet említ stinging-fa, amely rokona az öngyilkos növénynek, kapcsolatban. A hírhedt „WC-papíros” sztori (valaki véletlenül a növény levelét használta WC papír helyett) ugyan népszerű, de hiteles dokumentációja nincs. A „világ legfájdalmasabb növénye” cím mindenesetre nem túlzás.

A „legmérgezőbb” jelző azonban nem egyedül erre a növényre igaz. Más a legfájdalmasabb érintés és a legpotensebb méreg, és megint más, ami terepen a legtöbb halálesetet okozza. Magban a legpotensebb a trópusi rosary pea (Abrus precatorius) abrinja. A legveszélyesebb növényi toxinalbuminok közé tartozik; Dél-Ázsiából csakúgy sorjáznak a súlyos esetek történetei (mérgezés, öngyilkossági kísérlet). A leggyorsabb görcsöket a terepen a vízi bürök (Cicuta spp.) okozza. Percek alatt görcsös rohamokat és légzésleállást okozhat, az észak-amerikai vadon egyik legveszélyesebbje. De folytathatjuk a sort az oleanderrel, az európai tiszafával vagy a ricinussal, amely a Guinness Rekordok Könyve szerint „a legmérgezőbb közönséges növény”. A nyers magja igen veszélyes ricint tartalmaz, amely bűnügyi méregként is ismert.

De a „mérgező társai” mellett, miért különösen „kegyetlen” a Gympie-Gympie? Mert nem „csak” mérgez: fájdalmat is programoz. A mérge nem lassan szívódó, szisztematikus méreg, hanem idegfelszíni kínkapcsoló.

A test, amely elvileg a gyógyulásra van huzalozva, itt önmaga ellen fordul, a nociceptorok (fájdalomérzékelők) újra és újra riasztást kapnak. Ez az idegtudomány számára is különlegesség, egy 2020-as kutatás szerint a gympietide-ek a gerinces fájdalomcsatornákat olyan módon aktiválják, ahogy addig növényi mérgeknél nem ismertünk, sokkal közelebb állnak az állati „fegyverrendszerekhez”.

És mindezt egy puha, bársonyos levél okozza. Ha a tűszőrök beágyazódtak, a legkisebb inger is beindítja a rendszert. A vadonban élők sokszor mesélik: „megfogtam, és onnantól ő fogott meg engem”. A Queensland-i erdészek még ma is védőfelszereléssel dolgoznak a stinging-fák között.

A Gympie-Gympie körül hemzsegnek a hajmeresztő történetek, köztük olyanok is, amelyek inkább tábori legendák, mint orvosi jegyzőkönyvek validált esetei. Az ausztrál sajtó és természetbúvár-irodalom ugyanakkor bőséggel dokumentál igaz, névvel-dátummal vállalt beszámolókat (Rider, Bromley, Macmillan). Józan zárójeles megjegyzés e sorok írójától, hogy a hátborzongató sztorik nem mind ellenőrizhetők, de a növény extrém fájdalmát a komoly tudomány is alátámasztja.

A „legmérgezőbb” cím több trónkövetelő között oszlik meg. De ha a fájdalom a mérce, a Gympie-Gympie vitán felül bajnok. Az embernek az a benyomása, hogy a trópusi erdő egy pillanatra megmar, és egyben közli velünk: itt én határozom meg a játékszabályokat.

Ha pedig az erdőben járunk, például Ausztrál esőerdőben, akkor ne nyúljunk ismeretlen „csalános” levelű bokorhoz, csak hosszú ruhában sétáljunk, és viseljünk kesztyűt. Ha pedig hozzáértünk, ne dörzsöljük, a tűszőröket viaszcsíkkal lehet a leginkább „kihúzni”, majd azonnali orvosi ellátásra van szükség. A világ más tájain a díszkertekben is akadhat gyilkos szépség (oleander, tiszafa, ricinus). Ne kóstoljunk meg semmit azonosítás nélkül, gyermek- és állatbarát kertben pedig ne ültessünk magas kockázatú fajokat.

A természet nem rosszindulatú csak óvatosságra int. A stinging-fa, az oleander, a bürök vagy a tiszafa mind ugyanazt üzenik: nézz, tanulj, tisztelj! És hagyjuk, hogy a kíváncsiságunkat mindig megelőzze az óvatosságunk.