„Nincs értelme” Marlon Brando titokzatos búcsúja

Állítólag ez volt az utolsó mondata: „It’s no use” – „Nincs értelme.” A mondat barátjával, Karl Maldennel történt telefonbeszélgetésben hangzott el. Rövid, egyszerű, mégis sokat mondó. Mit üzenhetett vele az a színész, aki a vásznon mindent elért, amit egy színész csak elérhetett, a magánéletében viszont gyakran bezárkózott?

Brando a XX. századi színjátszás legnagyobb ikonja volt, de a hétköznapokban menekült a reflektorok fénye elől. Három házasságában (Anna Kashfi, Movita Castaneda, Tarita Teriipaia) és számtalan párkapcsolatában próbálta ki a „normális” hétköznapi emberek életét, miközben Hollywood és a világ összes újságírója minden mozdulatát nagyítóval figyelte.

Gyerekei iránt egyszerre volt túlóvó és távolságtartó, óvta őket a sajtótól, mégis sokszor hiányzott mellőlük a munka, a rengeteg pereskedés és saját belső démonjai miatt.

A Brando-család története tele van mély tragédiával. Fia, Christian börtönbe került, lánya, Cheyenne tragikusan fiatalon halt meg. Ezek a traumák nemcsak a nyilvánosságot rázták meg, Brando is összeroppant alattuk. A Tahitin vásárolt szigete, Tetiaroa egy rövid ideig a menedéke lett, de ez a látszólagos harmónia rövid életűnek bizonyult.

Kapcsolata a gyerekeivel sokszor megszakadt, sértettség, szégyenkezés, félreértések jellemezték a kapcsolatukat. Nem egy nagy dráma, inkább sok apró kis tüske, amelyek idővel egyre jobban a lelke mélyébe hatoltak.

Idős korára Brando egészsége megromlott. Aki egykor életének minden percét és testének minden porcikáját kontrollálta, életének utolsó szakaszában megtapasztalta a tehetetlenséget: rájött, hogy a vitáknak, a magyarázkodásnak, a sajtóhadjáratoknak, a régi sebek újra nyitásának tényleg „nincs értelme”.

A kijelentése mögött a fáradtság is benne volt. Még egy újabb telefon, életének még egy újabb aktív mozzanata helyett inkább a csendet választotta. Időskorban már sokan átérezhették a beletörődést, ami Brando-nál talán nem a filmvászon hiánya miatt jelentkezett, hanem abban, hogy az életén már képtelen változtatni.

A vásznon kíméletlen őszinteséggel mutatta meg az emberi gyengeséget. Otthon viszont gyakran nem volt ereje ugyanahhoz az őszinteséghez. Védte a szeretteit, mégis megbántotta őket azzal, hogy szinte sosem volt otthon. A „nincs értelme” így egyszerre lehetett végszó és tanulság is, amíg van még időnk, van értelme beszélni is, bocsánatot kérni, jelen lenni.

Marlon Brando legendája ma is él. De a legenda mögött most talán világosabban látszik az ember, egy zseni, aki a halála előtti utolsó pillanatokban már nem szerepet mondott, csak egy őszinte, fáradt mondatot.