A fiú, aki elhajózott a világ végére, majd férfiként ért haza

A tengerpart még sötét volt, amikor Robin eloldotta hajójának köteleit a kikötői mólótól. A hajója, egy mindössze 24 láb hosszú sloop volt, a Dove nevet kapta. Úgy ringott a kikötőben, mintha maga is bizonytalan lenne, mert nagyon kicsinek érezte magát, biztosan neki akar indulni az óceánnak? Robin viszont biztos volt benne. Vagy legalábbis úgy tett, mint aki nagyon magabiztos.

„Nem félsz?” – kérdezte egy idős halász a mólón, kezében kávésbögrével. „Csak attól, hogy nem érek vissza időben a vacsorára” – felelte a srác, és beugrott a fedélzetre. Azt persze egyikük sem tudta, hogy a „vacsoraidő” itt nem órákról, hanem évekről fog szólni.

Mi visz rá egy 16 éves fiút, hogy hátrahagyja a családját, a barátait, az iskolát és egy apró hajóval nekivágjon a világ legveszélyesebb vizeinek? Őrület? talán vakmerőség vagy valami sokkal mélyebb.

Robin Lee Graham számára a világ nem egy térkép volt, hanem egy kihívás. Nem egy sor biztonságos kikötő, hanem végtelen ismeretlen. Ő nem azért szállt hajóra, hogy elmeneküljön az élet elől, hanem azért, hogy szembenézzen vele. Ahogy később mondta:

„Nem akartam várni, amíg felnövök. Azt akartam, hogy a világ tanítson meg rá, mi az.”

És így történt, hogy egy kamasz fiú elindult, hogy a tenger legyen a tanára, a vihar a vizsgája, és a horizont az egyetlen határa.

1960-as évek közepén Amerikában a fiatalok között erős volt a függetlenség és önmegvalósítás iránti vágy, különösen a szörf- és vitorláskultúrával átitatott Kaliforniában és Hawaiin. Robin tengerészcsaládban nőtt fel, édesapja is hajós ember volt, így már kisgyerekként megtanult vitorlázni. Számára a tenger nem egzotikus kalandot, hanem természetes életteret jelentett.

A világkörüli út ötlete akkor született meg benne igazán, amikor 15–16 évesen úgy érezte, nem szeretne „klasszikus” életutat bejárni. Az iskolapad helyett az óceánon akarta megtalálni önmagát. Ahogy később egy interjúban mesélte:

„Nem volt menekülés. Ez volt az életem. Azt akartam, hogy a világ tanítson meg arra, hogyan legyek férfi.”

Volt benne egyfajta bizonyítási vágy is, megmutatni magának (és a világnak), hogy képes teljesen egyedül végig csinálni egy olyan utat, amit addig szinte csak tapasztalt tengerészek mertek bevállalni. Ráadásul akkoriban a National Geographic is felfigyelt rá, és támogatást, illetve nyilvánosságot kínált, ami extra motivációt adott.

Robin Lee Graham szülei, főleg az édesapja, nem tiltották el az úttól, de nem is engedték el teljesen könnyű szívvel.

Az édesapja pontosan tudta, milyen veszélyek leselkednek egy 16 éves fiúra az óceánon: viharok, műszaki hibák, magány, betegségek, navigációs hibák. Mégis, a család filozófiája az volt, hogy a gyereknek meg kell adni a lehetőséget, hogy próbára tegye magát, főleg, ha a szenvedélye is hajtja.

Az édesanya kezdetben sokkal jobban aggódott, és állítólag hetekig próbálta lebeszélni Robint. A történetek szerint az indulás előtti este még egyszer megkérdezte: „Biztos vagy benne, fiam? Ez nem csak egy hosszú nyaralás lesz.” Robin csak ennyit felelt: „Tudom. És ezért akarom megcsinálni.”

Végül a szülők úgy döntöttek, támogatják: segítettek előkészíteni a hajót, kapcsolatokat kerestek a kikötőkben, és vállalták, hogy postán és rádión keresztül tartják vele a kapcsolatot. Ugyanakkor megegyeztek abban, hogy ha Robin bármikor úgy érzi, túl nagy a teher, hazatérhet, és senki nem fogja kudarcként kezelni. Ez a háttértámogatás kulcsszerepet játszott abban, hogy végül öt év alatt teljesítse a világkörüli utat.

A szabadság ára tehát Robin esetében öt év vízen töltött időt eredményezett. Nem ő volt az első, aki ilyesmire vállalkozott, de ő volt közülük a legfiatalabb és ez akkoriban éppolyan meghökkentő volt, mintha ma egy tinédzser egyszer csak úgy gondolja, hogy elindul gyalog körbejárni a bolygót.

A hajója kicsi volt, a tapasztalata viszont óriási, gyerekkora óta vitorlázott, és a tenger volt az otthona. Útját a Csendes-óceán átszelésével kezdte, megállt Tahitin, majd Ausztrália partjainál, később átkelt az Indiai-óceánon, megkerülte Afrikát, és az Atlanti-óceánon át érkezett vissza az Egyesült Államokba.

Az út nem egy romantikus képeslapokat megihlető kaland volt, helyette szakadt vásznak és recsegő palánkok jutottak. Robin többször viharba került, elszakadtak a vitorlái, elromlott az iránytűje, és volt, hogy napokig nem látott szárazföldet. Egy alkalommal, amikor az Indiai-óceánon tombolt a szél, naplójába ezt írta: „A tenger ma megpróbált lenyelni. Én meg nem adom magam.”

Az útjának egyik legmeghatározóbb állomása nem a térképen volt, hanem az életében játszódott le. Útközben megismerkedett Patti Ratterree-vel, egy fiatal amerikai lánnyal, aki először csak egy-egy kikötőben csatlakozott hozzá, majd egyre hosszabb szakaszokat töltöttek együtt.

Volt, hogy egy görög kikötőben, miközben viharra vártak, Robin így szólt:„Ha túléljük ezt, hozzám jössz?” „Ha nem éljük túl, úgyis mindegy” – nevetett Patti, de a szemében ott volt az igenlő válasz.

A két fiatal végül összeházasodott, és együtt fejezték be a világkörüli utat. Így lett a Dove nemcsak egy hajó neve, hanem egy életre szóló történet jelképe.

Robin a teljes utat dokumentálta, naplót vezetett, fényképezett, és időnként jelentkezett a National Geographic hasábjain. Kalandozás utazásáról 1972-ben megjelent a könyve, Dove címmel, amely világszerte bestseller lett. A tengeri kalandok mellett arról is szólt, hogy milyen az, amikor egy kamaszfiú a hullámok között válik felnőtt férfivá.

A történetből 1974-ben film is készült. A romantikus szálra és a belső utazásra helyezve a hangsúlyt. Bár a kritikusok vegyesen fogadták, a közönség ennek ellenére imádta.

1970-ben, öt év és közel 33 000 tengeri mérföld után Robin Lee Graham hazatért. 21 éves volt, és úgy döntött, hogy nem él többé hajón. Montanába költözött, építész lett, és később íróként is dolgozott. Egy interjúban így fogalmazott: „Meg akartam tudni, mi az életem értelme. Aztán rájöttem: az, hogy valaki másért éljek.”

Ahogy Robin története lassan a kikötőbe ér, és a Dove végre megpihen a hullámok után, az ember óhatatlanul azon kapja magát, hogy még ezer apró kérdés kavarog a fejében. Mi történt vele a viharok között, amikor senki sem látta? Milyen volt egy tizenévesnek hónapokat tölteni magányosan a tengeren? És vajon mit tanulhatunk mi ebből, akik talán sosem fogunk egy vitorlásra lépni?

Hogy ezeket se vigye el a szél, álljunk meg egy pillanatra és válaszoljunk a legizgalmasabb, kérdésekre, hogy megjegyezzük. Összeszedtem azokat a kérdéseket, amelyek minden olvasó fejében megfogalmazódnak és rájuk a válaszokat, amelyek sokszor meglepőbbek, mint hinné.

Miért döntött úgy egy 16 éves fiú, hogy világkörüli útra indul? Mert kereste az élet értelmét – de nem a könyvtárban, hanem a tengeren. Robin mindig is vonzódott a szabadsághoz, a nyílt víz végtelenségéhez. Egyetlen kamaszkori nyár sem volt elég neki: ő a világ minden nyarát akarta megélni, egyszerre.

Mit szóltak a szülei ehhez az őrült tervhez?
Meglepő módon nem álltak az útjába. Támogatták, de feltétellel: készüljön fel a legrosszabbra is, és tanuljon meg túlélni bárhol. Tudták, hogy nem állíthatják meg – és talán titokban büszkék is voltak rá.

Találkozott-e veszélyes helyzetekkel?
Többször is. Volt, hogy iránytű nélkül sodródott a nyílt óceánon, máskor vihar tépte le a vitorláját. Minden alkalommal egyedül kellett megoldania – és talán ez tette igazán férfivá.

Hogyan talált rá élete szerelmére útközben?
Egy kikötőben, teljesen véletlenül. Patti Ratterree-vel először csak beszélgettek, aztán több helyen is összefutottak. Mire észbe kaptak, a tenger már nemcsak Robin útitársa volt – hanem ők egymásé is lettek.

Mi lett vele a nagy kaland után?
21 évesen tért haza, bejárva a világot és önmagát. Visszavonult a tengerről, Montanába költözött, és építészként, íróként folytatta