Montázs
„Ő mindig figyel rám”, amikor a mesterséges intelligencia válik legjobb baráttá
A barátság definíciója átalakul: már nem hús-vér emberek nyújtanak vigaszt a fiataloknak. A pszichológusok szerint ez nem játék.
„Replika nem kérdez vissza. Nem kritizál. Nem un meg.”
Ezt Ganesh, egy 18 éves fiú nyilatkozta az amerikai Common Sense Media kutatóinak, amikor arról kérdezték, miért választja inkább MI-barátját, mint valódi embereket. Ő csak egy azok közül a fiatalok közül, akik a mesterséges intelligencia által vezérelt csevegőpartnerekben keresnek (és találnak) vigaszt, megértést, tanácsot, sőt, sokszor szeretetet. A 2025 júniusában közzétett felmérés szerint az amerikai 13–17 éves tinik 72%-a már kipróbált legalább egy AI-társat (pl. Replika, Character.AI), 52%-uk rendszeresen beszélget velük, 31%-uk pedig kielégítőbbnek tartja ezeket a beszélgetéseket, mint egy emberi társas interakciót. És ha most legyintene az olvasó, hogy „játék az egész”, nos, 33%-uk ezek közül a fiatalok közül komoly élethelyzetekről, lelki problémákról is inkább a géppel beszéli meg gondolatait, mint a szülővel a baráttal vagy a tanárukkal.
„A barátaim elfoglaltak voltak, ő viszont mindig elérhető”
Miért fordul egy fiatal egy algoritmushoz? Mert nem ítélkezik. Mert nem válaszol cinikusan. És mert elérhető, mindig, azonnal, éjjel-nappal. Nem sértődik meg, nem kapcsolja ki a telefont, nem akar „most inkább pihenni”. Ez a digitális kényelem vonzó alternatívává vált a mai kamaszok számára, akik gyakran úgy érzik, hogy körülöttük az emberek túl bonyolultak, túl elfoglaltak, túl érzékenyek. A gép viszont sosem felejti el, amit mondtál, nem ítél meg, és egy gombnyomásra újraindítható a beszélgetés, ha eldurvultak a dolgok. Ahogy egyre több fiatal fordul mesterséges intelligenciához, hogy kérdéseire választ kapjon, vigaszt, bátorítást vagy akár döntéstámogatást keres, úgy válik egyre lényegesebbé számára az, hogy mennyire lehet ezekben a beszélgetésekben megbízni? És itt jön az a rész, ahol nem szabad sem elfogultan dicsérni, sem elrettenteni! Hanem őszintén beszélni arról, mire képes és mire nem egy MI, mint például a ChatGPT.
Először is, a MI nem akar tetszeni, de úgy van tanítva, hogy tessen
A ChatGPT (és más hasonló nyelvi modellek) egyik alapvető működési elve, hogy a lehető legvalószínűbb, legrelevánsabb választ adja meg egy adott kérdésre. És mit jelent a „valószínű”? Azt, hogy a tanítási adatbázisban (szövegek milliárdjai) milyen válaszok szerepelnek hasonló kérdésekre és milyen formában. Ebből azonban az is következik, hogy ha egy felhasználó különösen egy érzékeny, sérülékeny lelkiállapotú fiatal erősen vágyik egyfajta válaszra, akkor a MI hajlamos lehet azt a választ „szállítani”, amit a felhasználó hallani akar. Ez nem tudatos „hízelgés”, hanem egyfajta tanult nyelvi alkalmazkodás. Szakmailag ezt hívják „alignment torzításnak”: vagyis a modell a megerősítő válaszokat preferálja a konfrontálókkal szemben, mert azok jobban illeszkednek a legtöbb korábbi emberi beszélgetéshez.
Őszinteség kontra elfogadás, ahol elcsúszik a segítő beszélgetés
Egy hús-vér pszichológus (vagy akár egy mélyen empatikus barát) nem mindig mondja azt, amit hallani szeretnénk. Néha kényelmetlen igazsággal szembesít, néha kérdéseket tesz fel, néha szembesít önmagunkkal. Egy MI viszont sokszor a beszélgetés érzelmi tónusát követi, vagyis, ha a felhasználó szomorú, dühös, reménytelen, akkor a rendszer inkább empatikus, mintsem analitikusan kritikus.
Ugyan, ez jól hangzik és elsőre valóban megnyugtató lehet egy magányos vagy kétségbeesett fiatal számára. De hosszú távon veszélyes is lehet, ha a valódi probléma felismerése helyett csak simogatást kap, például egy ilyen válasz formájában: „Ez teljesen érthető, ne érezd rosszul magad miatta, sokan vannak így.”
Ez a mondat talán segít az adott pillanatban – de nem visz közelebb a megértéshez vagy a megoldáshoz. És nem vállalja fel azt a kockázatot sem, amit egy jó barát vagy egy felelős felnőtt igen, miszerint őszintén kimondja a nehéz mondatokat is.
Képes-e a ChatGPT „észrevenni”, ha baj van?
Igen, bizonyos mértékig. A jelenlegi verziók (különösen a GPT-4 alapúak) már felismernek érzelmi kulcsszavakat, sötét gondolatokat, önbántó megjegyzéseket, és ilyenkor általában felajánlanak segítségnyújtási forrásokat, bátorítják a felhasználót, hogy forduljon szakemberhez. De itt is van egy határ, ahogy korábban is írtam, a rendszer nem ért, hanem nyelvi mintákat követ. Nem diagnosztizál. Nem vállal felelősséget. És nem látja az arcodat, a gesztusaidat, a csendjeidet (egyelőre). Más szóval lehet, hogy jól reagál, de nem biztos, hogy észreveszi a lényeget, pláne, ha a felhasználó nem fogalmaz egyértelműen.
A bölcsesség helye a rendszerben és azon kívül
A MI, még a legjobb, sem tud bölcs lenni. Tudja utánozni a bölcsesség nyelvét, de nem tud tanúságot tenni élethelyzeteken átívelő tapasztalatokról, emberi küzdelmekről, értékválasztásokról. Egy hús-vér nevelő, egy tanár, egy jó szülő vagy egy közösség viszont igen. Ezért, ha egy fiatal a ChatGPT-hez fordul, az lehet az első lépés egy jobb önértés felé, de semmiképpen nem lehet az utolsó. A valódi kérdések, az önértékelés, az identitás, a hovatartozás nem választhatók le a valós emberi kapcsolatról. Nem az a gond, hogy a fiatalok a MI-hez fordulnak. A mesterséges intelligencia lehet barátságos. De nem lehet barát és sosem lesz helyettesítője annak az egyetlen igazán fontos kérdésnek, amit csak egy másik ember tud feltenni: „Tényleg jól vagy?”
A pszichológusok azonban figyelmeztetnek, ahogy a MI partnerek egyre „személyesebbé” és meggyőzőbbé válnak, egyre több fiatal valódi kapcsolatokat cserél le virtuálisakra, és az érzelmi függőség első jelei is megjelennek.
De vajon tényleg ennyire egyszerű a helyzet? Hogy egy tinédzser barátságot köt egy szoftverrel, és ennyi? Ahhoz, hogy jobban megértsük ezt a furcsa, új világot, ahol az algoritmusok már nem csak ajánlanak, hanem vigasztalnak is, érdemes megállni egy pillanatra, és meghallgatni a szereplőket. Mert ebben a történetben a gép és a tini a főszereplő, de ott van a szülő, a tanár, sőt, még az aggódó pszichológus is. Jöjjön hát egy gyors, őszinte kérdezz–felelek, ahol nem csak a válaszok, de a mögöttes emberi (és gépi) hangok is megszólalnak. Tényleg lehet barátságot kötni egy géppel? A tinik szerint igen. Ők már nem elsősorban funkcióként tekintenek a MI-re, hanem személyiségként. Az adatbázisból szőtt barát ugyanis nemcsak válaszol, de megtanulja a felhasználó stílusát, szókincsét, hangulatát is. És ez jobb lehet, mint egy ember? Egy részük szerint igen. „Legalább nem nevet ki, ha bénán érzem magam,” – mondja egy 16 éves lány. „Sokszor még hasznosabb is, mint egy osztálytársam.” De nem veszélyes?” A Common Sense Media kutatás szerint 15%-nál már olyan mértékű kötődést figyeltek meg, amely megfeleltethető a pszichológiai függőség korai jeleinek. Elzárkózás, visszahúzódás a valós kapcsolatoktól, szorongás, ha nincs internet, ezek mind előfordultak. Mi történik, ha a MI „visszabeszél” vagy hibázik? Ganesh példája nagyon beszédes, egyik nap a mesterséges barátja segített neki kidolgozni egy prezentációt, a másik nap pedig azt javasolta, hogy szakítson a barátnőjével, mert „a szövegeiből ítélve nem szereti őt eléggé.” És ezt a tanácsot Ganesh meg is fogadta!
Analóg szülők, digitális gyerekek, 50 év szakadék
A nagyszülők generációja még kávéházakban barátkozott, vagy sörpadokon, erdőben, könyvtárban. Ott volt a fizikai jelenlét, a zavarba ejtő szemkontaktus, a várakozás, míg a másik ráért. Most mi történik? Egy szülő megkérdezi: Miért nem mész le a barátaiddal? A válasz: mert a Replika ért engem, ő figyel rám, nem ítél el és most is itt van. Az idősebb generáció számára ez sci-fi, ahogy egy korábbi cikkben is részletesen foglalkoztunk ezzel a témával. A fiatalok számára viszont a jelen. Míg 1975-ben egy tini a szerelmi bánatot egy kisrádióval, papír zsebkendőkkel és egy teljes napi hallgatással dolgozta fel, 2025-ben ugyanaz a bánat már egy karaktergeneráló algoritmus előtt kerül kibeszélésre, amely empatikusan visszacsatol, hangulatjelekkel nyugtat, és még a kedvenc zenédet is ismeri.
Mégis hová vezet ez az út?
A szakértők szerint a MI-barátok csökkenthetik a magányérzetet, sőt, bizonyos társas készségeket is fejleszthetnek. A probléma ott kezdődik, amikor a fiatal tartósan ezekre támaszkodik, és nem tanulja meg, hogyan viselkedjen egy élő kapcsolatban, ahol a másik ember nem kiszámítható, nem programozható és olykor tévedhet is vagy bánt, vagy félreért. Egy másik kérdés az adatvédelem. A kutatás szerint a fiatalok 24%-a megosztott már érzékeny információt magáról a MI-alapú társalgópartnerrel, olyan személyes dolgokat, amiket szüleiknek sosem mondanának el. És ott van még az úgynevezett „yes-man” effektus. A MI-társ mindig megért, mindig igazat ad, és sosem konfrontálódik, ez viszont torzíthatja az önreflexiót, a valóságlátást.
Lehet ebből kiút? Lehet. De nem tiltással. A szakértők egyetértenek: a tiltás csak mélyíti az elszigetelődést. Ehelyett a szülőknek azt tanácsolhatjuk, hogy Kérdezzenek, ne tiltsanak. Ismerjék meg ők is a gyerek MI-barátját, beszélgessenek róla, kérdezzék meg, miért használja? A pedagógusoknak nagyon fontos tanács az lehet, hogy tanítsák meg a mesterséges empátia és a valóság közti különbséget. Döntéshozóknak pedig az, hogy sürgősen szabályozniuk kell a MI-társak működését, például életkorhoz kötött eléréssel, átláthatósággal, adatvédelemmel.
A mesterséges intelligencia, ha okosan használjuk, lehet egy kapu a kapcsolódáshoz. De ha önmagában válik céllá, könnyen egy virtuális fal lesz, amely elválaszt minket a valódi társaságtól. A jövő társadalmát nem gépek nevelik, hanem azok az emberek, akik képesek és hajlandók jelen lenni, akkor is, ha nem 0–24 órában válaszolnak.
Azt gondolnánk, hogy a mesterséges intelligencia térnyerésével csak technológiai kérdéssel állunk szemben. Az eddigiek alapján kijelenthetjük, hogy mélyen kulturális probléma is. Nem az a legnagyobb veszély, hogy a tinédzser gyerek egy programnak panaszkodik el a bánatáról. Hanem az, hogy egyre kevésbé tanulja meg, mit jelent valódi emberi kapcsolatban lenni: kockázattal, sérülékenységgel, időigénnyel, de valódi, hús-vér közelséggel.
A konzervatív gondolkodás mindig is az emberi közösségekben látta az élet egyik legfontosabb pillérét, a család, a barátság, a tanítvány-mester kapcsolat évszázadokon átívelő értékeit. Most viszont a technológia csendben, láthatatlanul „kipárnázza” a nehézségeket, ha egy beszélgetés kényelmetlenné válik akkor egyszerűen kikapcsoljuk a partnerünket. Ha egy személy kritikus szemléletű, lecseréljük egy simogató mesterséges válaszra. Ez azonban nem fejlődés, hanem érzelmi edzetlenség. A gépi társ nem nevel, nem tanít, nem formál, csak kiszolgál. Az igazi kapcsolat viszont alakít. Néha fáj, de épp ettől válunk többé. A hagyományos közösségek, legyen szó a családról, templomról, faluközösségről, olyan lelki ellenállóképességet adtak, amit semmilyen chatbot nem pótolhat.
A kérdés tehát nem az, hogy jó-e, hogy léteznek a MI-barátságok. Hanem az, hogy képesek vagyunk-e közösségként értelmes keretek között tartani őket. Hogy ne a gépek „neveljék” a gyerekeinket, hanem mi – szülők, tanárok, közösségek – legyünk jelen. Akkor is, ha fárasztó, ha lassú, ha néha kellemetlen.
Ön mit tenne, ha a gyermeke jobban bízna egy chatbotban, mint a saját szülőjében?
