Tizenhat évesen Auschwitzban

Róth nem is tesz kísérletet másra, minthogy közölje saját és társai történetét. Szemmel láthatóan nem transzformálja a szöveget még csak általános holokauszt-történetbe sem: saját, személyes megfigyeléseit és élményeit osztja meg az olvasóval szűkszavú, pontos mondatokban. Ettől válik sűrűvé és hitelessé a szöveg, hiszen régi igazság, hogy az áldozatokról számokban, adatokban beszélni nem lehet. Ami történt, azt csak úgy lehet átélhetővé tenni mások számára – az utódok és az utókor számára -, ha megmutatjuk az áldozatok arcát. Hatszázezer ember arcát nem lehet látni. Hatét igen. És általuk talán már hatszázezerét is.

Az emlékirat a negyvenes évek elejétől az 1946-os évig tart, a szerző pedig, amellett, hogy belülről, egy kamaszgyerek szemszögéből rögzíti a történteket, számtalan precíz adatot, megfigyelést is közöl a vészkorszak kezdeteitől deportálásukon át megmeneküléséig.

Olyan apróságokat, mozzanatokat mutat meg, amelyekre eddig nem irányult figyelem, vagy nem elég. Aprólékosan mutatja be a debreceni városi közeget, amelyben a zsidóság kezdetben még nemhogy nem jogfosztott, de teljesen természetes egységben él a református magyar lakókkal. Róth édesapja a város szabója, műhelyébe még a pár várossal arrébb helyezett tanító is visszajár, ugyanígy a többi zsidó kismester is megbecsülésnek örvend, a zsidó iskolából (!) pedig kitiltják a cionizmus felé forduló idősebb testvért, mondván, hogy „tevékenysége összeegyeztethetetlen egy magyar iskola szellemiségével”. (A cionizmussal szemben hasonló ellenérzéssel viseltetett a hazafias magyar zsidóság nem egy illusztris képviselője is, köztük például a Goldberger gyár vezetője, Goldberger Leó is, aki magát Horthyt is igyekezett biztosítani arról, hogy nem szimpatizál ezzel az eszmével.)

Róth ugyanakkor, érzékeny kamaszként figyel a szaporodó vészjelekre is. Nemcsak arra, hogy időnként azért mégiscsak menekülniük kell a zsidó tanulóknak a suhancok, főleg az egyetemisták elől, akik ütik őket, de az időközben a fasiszta bábkormány alá kerülő Szlovákiából és Romániából érkező ijesztő hírekre is. Felidézi, hogy az elcsatolt területek zsidósága magyar volt, magyar nemzeti öntudattal, ugyanakkor érzékelteti, hogy miként tolódik el apránként a békés közhangulat, hiszen a területek visszacsatolása a köz szemében a náci Németországnak köszönhető. Ugyanígy, lassan átszínezi a mindennapokat a szélsőjobb és a szélsőjobb sajtó mindennapos uszítása, amelyet a kormány nem kíván vagy nem tud megfékezni. Az egyre durvább zsidótörvények miatt pedig egyre jogfosztottabbak a magyar zsidó polgárok, míg eljön a német megszállás és a deportálás órája. Róth emlékirataiban felteszi a legfontosabb kérdést: „e derék polgárok közül vajon kinek jutott eszébe, hogy mi lett a sorsa ennek a rendkívül ügyes, őket harminc éven át öltöztető szabómesternek és a város 9500 zsidó lakosának?”

A többség közönye megdöbbentő és ijesztő. A szomszédot viszik, de az ajtók becsukódnak, senki nem vesz észre semmit. Róth tényszerűen írja le a vonatutat, a megérkezést a táborba és az első élményeket.

Aprólékosan rögzít mindent a rabruha színétől a nyelvi elszigeteltségen át – a magyar rabok közül akik nem beszéltek jiddisül, csak magyarul, nem tudtak kommunikálni a többiekkel – az éhségig vagy a lágerhierarchiáig, a német őrök kegyetlenségéig. Róth nemcsak azt közli, hogy ütlegelték őket, de azt is, hogy a fejüket és a vállukat ütötték, és hogy miként. Leírja a társak arcát, mondatait, azt, amit a sorsukról megtudott, úgy, hogy közben észrevétlenül azonosulunk a nézőpontjával. Még ha akarnánk, se sikerülne a távolságtartás – ahogy leírja, miként tépi és marja a 39 kilósra fogyott kamaszgyerek testét az éhség vagy hogy milyen a sorakozó alatt állni a fagyos udvaron, átélhetővé teszi a történetét. Személyessé. Aligha lehet olvasó, aki képes maradna a szöveg olvastán megtartani külső nézőpontját. Nem lehet. A szöveg bevon, a tizenhat, majd tizenhét éves fiúval és az emlékező idős emberrel együtt kell átélnünk, milyen a barakk levegője és milyen a tudat, hogy édesanyja, édesapja és testvére „a kéményen át távozott”. Betekinthetünk vele a tábor rejtett zugaiba és úgy meséli el a felszabadulás pillanatának abszurd iszonyatát és boldogságát is, ahogy még senki nem mesélte el – talán tényleg csak Kertész Imre.

A holokausztirodalomban vannak művek, amelyek a kiszabadulás utánt, a szabadság első pillanatait, éveit is megmutatják – mind között is igen jelentős Rudnóy Teréz Szabaduló asszonyok című munkája, amely sajnos még mindig nem volt képes bekerülni a magyar irodalmi kánonba, ami szégyen és gyalázat –, de Róth Miklós könyve ebben mond újat, hiszen az ő története sem ér véget 1945 tavaszán azzal, hogy az időközben Dachauba szállított magyar rabokat kiengedik. Követhetjük útjukat 1946-ig, Olaszországig, ahová egy olyan szervezet teherautóin indulnak el, amelynek képviselői azt ígérik, hogy Palesztinába viszik őket. Róth leírja a háború utáni Rómát, a cinecittai táborban összezsúfolódó, vízumra várók csoportját, amelyben továbbra is elkülönítve kezelik a lágerből szabadultakat, majd utolsó útját, amely Palesztina helyett végül nővéréhez, Párizsba vezet. Magyarországra a legtöbb elhurcolt nem akar visszajönni. Nem tudják és nem akarják elfelejteni, hogy senki nem látott semmit, amikor vitték őket.

Meggyőződésünk, hogy a holokausztot nem lehet máshogy feldolgozni, mint azonosulással. Addig, amíg a többségi társadalom nem érti meg és nem éli át és nem mondja ki, hogy velünk történt, mindannyiunkkal, addig nincs esély még a normális beszédhelyzet megteremtésére sem.

Minden egyes ilyen típusú megemlékezés ehhez segít hozzá.