Kultúra

Raszkolnyikov lélek nélkül

A ház, amit Jack épített: Lars von Trier nagy visszatérése talán az életmű eddigi legjobb filmje lett, ez a horror a rendező önhittsége ellenére művészetfilozófiai jellegű

Lars von Trier ominózus 2011-es nyilatkozatával, amelyben azzal viccelődött, hogy „megérti Hitlert”, és „némileg szimpatizál is vele”, magára haragította a világ nagy részét, a cannes-i filmfesztiválon hosszú évekig ideiglenes embargó alá is helyezték a dán rendező alkotásait. Legújabb műve, a magyar mozikban most csütörtöktől látható A ház, amit Jack épített című film most erre az ügyre reagál, méghozzá sajátos, provokatív stílusában.

Raszkolnyikov lélek nélkül
Matt Dillon Jack szerepében
Fotó: MH

Mielőtt bármit is mondanék, le kell szögeznem: meggyőződésem, hogy Lars Von Trier korszakos zseni. Az olyan alkotásai, mint az Európa, A főfőnök, a Táncos a sötétben, a Dogville vagy A birodalom című sorozat a filmtörténeti kánon csodálatos és kiemelkedő művei, amelyeket nézve az embernek az a benyomása, mintha szépirodalmat olvasna.

Lars Von Trier azonban az a fajta zseni, aki karrierjének bizonyos pontján ráérzett arra, hogy saját zsenialitásánál fogva bármit megtehet a mozivásznakon, így lételemévé vált a provokáció, a kedélyek felborzolása. Csakhogy – ellenben a legtöbb polgárpukkasztóval – a dán csodagyerek művei mögött átgondolt és tudatos ars poetica lakozott, amelyet most egy pszichotriller formájában nyilvánított ki.

Nem is olyan régen jött ki a hír: Lars Von Trier új filmje olyan brutális és öncélúan erőszakos, hogy a Cannes-i vetítésén több százan kivonultak a történet felénél. Csakhogy ez így nem igaz, pontosabban: valóban brutális, erőszakos, provokatív és tabudöntögető, de nem öncélúan. Ez csak a forma, nem a tartalom. A Matt Dillon által alakított Jack a filmtörténelem legkegyetlenebb, halmozottan hátrányos pszichopatája.

Nárcisztikus, kényszerbeteg, istenkomplexusos, szuperintelligens őrült, aki a legelemibb emberi érzelmeket is a tükör előtt gyakorolja el, hogy áldozatait mesterkélt mosolyával magához édesgethesse. A gyilkolás számára kényszer, szűnni nem akaró, fojtogató és mégis édes kényszer. Jack ugyanis a tökéletes, művészi oldalát keresi a gyilkolásnak, s ehhez újabb és újabb módszereket, áldozatokat kénytelen találni. Mindeközben – Raszkolnyikov amolyan modern kori, lelketlen átirataként – arra is keresi a választ, vajon megúszhatja-e büntetlenül mindezt.

A történet azonban nem szabad, hogy eltántorítson minket. Néhány valóban megrázó és sötét jelenete mellett ez ugyanis Lars Von Trier egyik legviccesebb alkotása. Jack kényszerbetegsége, maximalizmusa, illetve nemtörődömsége ugyanis legalább annyira nevetséges, mint amennyire hátborzongató. Már ez az esztétikai minőség is, amelyet a film segítségül hív, önmagában remek koncepció, de korántsem a legfontosabb érdeme.

Hiszen túl a zseniális kamerahasználaton és azokon a képeken, amelyekkel a mű illusztrálja a cselekmény vázaként szolgáló, művészi hitvallásokat ütköztető párbeszédet Jack és a rejtélyes Verge között; túl azon a vitathatatlan tényen, hogy Matt Dillon világraszóló színészi teljesítményben valósítja meg egy nagyon sok rétegből álló, komplett pszichopata karakterét; túl az összességében kiváló rendezésen – és túl minden technikai stílusbravúron, Lars Von Trier művészetről vallott súlyos nézetei több mint elgondolkodtatóak.

Hiszen ki mondta, hogy a pusztulásban, a rombolásban nem lehet megtalálni ugyanazt a gyönyört, amit a teremtésben? Miért ne kellene megismerni a legborúsabb gondolatokat, a történelem legkegyetlenebb embereinek az elméit? Miért ne volna szabad megmutatni a filmvásznon olyasmit, ami egyébiránt rendszeresen megtörténik a hétköznapokban? Csak azért mert kényelmetlen, felkavaró vagy mert morálisan nehezen igazolható? Lars Von Trier azt mondja, az igazi művészet holisztikus: teljesben akarja láttatni a dolgokat, az egészet veszi szemügyre, nem szelektál. S ez bizony azzal jár, hogy alá kell merülni az élet legkevésbé gyönyörű bugyraiba is.

Egyetérteni persze nem muszáj mindezzel, megérteni azonban rettentő fontos. A fenti tények és a rendező korábbi munkáinak ismerete nélkül a cselekmény helyenként logikátlannak, valóban öncélúnak hathat. Ez persze Lars Von Triert érdekli a legkevésbé, aki volt annyira önhitt, hogy a film egy pontján saját, korábbi alkotásaiból vágott be jeleneteket, miközben a művészetről vallott nézeteit Jacken keresztül ismerteti. Ez a fajta attitűd pedig több mint elégséges ahhoz, hogy ne szimpatizáljunk a rendezővel. Gondolatait azonban érzésem szerint, nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ha engem kérdeznek, Lars Von Trier egyik legszebb filmje A ház, amit Jack épített, minden borzalmával együtt. Megrendítő ars poetica a világ egyik legkülönösebb és legfigyelemreméltóbb rendezőjétől.

Objektum doboz

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom