Olaszos monumentalitás a budai Vízivárosban

Az árkádsor, a hosszú zárt erkély és a hangsúlyos zárópárkány a klasszikus tagolás újraértelmezése (Fotó: Bodnár Patrícia)

Buda török visszafoglalása után, a Várhegy alatti Duna-parton földszintes-egyemeletes városnegyed alakult ki a 18–19. században. A Víziváros sem kerülhette el azonban az egyesített főváros nagyívű fejlődésének szelét, néhány kivételtől eltekintve itt is eltűntek a klasszicista és barokk házak, ahogy sajnálatos módon az egész pesti belvárost is eltüntette a rendezési lendület. A mai Nagy Imre téren és szomszédságában egy szinte az egész tömböt elfoglaló épületegyüttes volt, több kisebb ház összeépítésével itt működött a Forgách laktanyaként is ismert kaszárnya. Viszonylag sokáig megúszta a városrendezést, csak 1939-ben bontották le a házakat, hogy helyet adjon a királyi anyag- és árhivatalnak.

Az intézmény székházának tervezésére idősebb Janáky István kapott megbízást. Az 1901-ben Hódmezővásárhelyen született és 1966-ban a fővárosban elhunyt építész – amint az Építészfórum portálon Vámos Dominika egyik történelmi áttekintésében olvasható – itt az olaszos modernizmus hatása alatt alkotott. A jellemzően nagyobb középületeknél jól használható monumentális, egyúttal tömbszerű, zömök jelleg itt is visszaköszön – akár a szintén Janáky által tervezett Palatinus fürdőnél, ahol pedig az egy fokkal törékenyebb, klasszicizáló itáliai építészet hatása is kimutatható. Ugyanakkor Janákyra hatott a dán, a finn, a német kortárs építészet is – emlékeztetett több mint tíz éve az építész életművéről az Ernst Múzeumban rendezett tárlat megnyitóján Ferkai András építészettörténész, ahogy az szintén az Építészfórumon olvasható. A szakember arra is rámutatott: különleges sajátosság a tervező életművében, hogy több stílusban is alkotott – az art decótól a regionalista-népi hatású épületektől a nemzetközi modernizmusig –, ám mindig koherens és rendkívül jó arányú alkotásokat hozott létre.

Pályáját az első világháború után, a szűkös gazdasági lehetőségek miatt Tőry Emil és Pogány Móric irodájában kezdte, majd a Palatinus fürdőre kiírt pályázat megnyerése után alapíthatott saját stúdiót. Főbb művei közé tartozik ezen és az árhivatali irodaházon kívül a második világháború utáni időszakból a Miskolci Egyetem első épületei, a budai volt királyi palota első helyreállítási tervei – amelyeket végül eldobtak az ötvenes évek végén –, a kecskeméti Aranyhomok Szálló – amely a szocreál után visszatérő modernizmus gyakran méltatott, bár nem túl dekoratív képviselője –, majd pedig halála előtt a Miskolci Egyetem kiépítésének folytatása. A már említett Ferkai-beszédben is elhangzott, hogy lassan dolgozó, tépelődő, a határidőket gyakran lekéső tervező volt, mert mindig a tökéletes megoldást kereste.

Az anyag- és árhivatali irodaház, amint a 111 év – 111 híres ház című Szegő György–Haba Péter-kötetből is kiderül, külsejében merőben eltérő volt a harmincas-negyvenes évek hasonló középületeitől. A második emelet hosszan húzódó, zárterkély-szerű hangsúlyozása, a stilizáltan klasszicizáló díszítőelemek, a földszinti árkád mind-mind az előírásokból fakadó tömbszerű egyhangúságot, a tégla- és kőburkolatos homlokzatok ablaksorainak monotonitását oldják. A korlátozott magasságot pedig a légies, vékonyodó zárópárkány teszi optikailag nagyobbá. Mint a szerzők felhívják a figyelmet, a főhomlokzat voltaképp a klasszikus tagolás és a modern komponálás ötvözete: a lábazat az oszlopsoros árkád képében jelenik meg, a piano nobile, azaz a kiemelt főemelet a hosszú zárt erkély formájában, és az egészet a hangsúlyos zárópárkány koronázza meg. Az építtető által képviselt iparágak és a mezőgazdaság allegorikus figuráit ábrázoló domborművek a homlokzatokon Borbereki-Kovács Zoltán munkái, elkoszolódva, de máig a helyükön vannak.