Kultúra
Fókuszban a határon túli magyar alkotók
„A kortárs művészeti válaszok általában túlélési módok is a kisebbségben”
– A kétezres évek elején sok vállalat gyűjteményét állította össze, majd számos nagyszabású tárlatot rendezett a Teréz körúti Forrás Galériában. Aztán történt egy nagy váltás, együttműködés indult a Nemzetstratégiai Kutatóintézettel. Hogyan kezdődött?
– A szervezet vezetőjével, Szász Jenő elnök úrral már jó ideje ismerjük egymást, 2011-ben például együtt dolgoztunk a kortárs magyar képzőművészetet Pekingben bemutató tárlat kapcsán is. És sokat beszélgettünk arról, hogy az elmúlt hetven esztendőben rendkívül mostoha módon bánt a honi művészettörténet a külhoni magyar alkotókkal, holott hatalmas életművek jöttek létre. A Magyar Művészeti Akadémia ugyan tett kezdeményezéseket ennek pótlására, de egységes, áttekintő gondolkodás és megjelenítés, méltó kanonizáció a Kárpát-haza Galéria kiállítás sorozatával indult útjára 2013 októberében. Már a harminchetedik kiállításnál tartunk. A Forrás Galéria szakmai háttérmunkákat végez, ilyen értelemben nem is fontos ebben a történetben.
– Milyen alapkoncepciót határoztak meg?
– A kiindulópont az, hogy a nemzetrészek sajátos gazdagságának megismerésével kaphatunk csak teljes képet a magyar kultúráról, és csak ennek ismeretében lehet sikeres a magyar jövő. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy például Kuti Dénesnek, aki az legelső kiállítónk volt, hamarabb volt nemzetközi reputációja, mint hogy kiállítása lett volna a magyar fővárosban. Miközben a román képzőművészetnek ő nagyon is magyar volt. De megemlíthetem Bokotej Andrást is, akinek üvegművészete New Yorktól Tokióig ismert, de Budapesten szintén most volt az első bemutatkozása. Persze vannak korábbi mesterek, akiknek volt itthon kiállításuk, de ismertségük és elismertségük nem biztos, hogy megfelelően beágyazott.
– Mi a Kárpát-medencei kiállítások szervezésének gyakorlata?
– Több mint háromszáz kortárs kiállításnak voltam a kurátora, és tizenegy ország kiemelt helyszínein mutattuk be a kortárs magyar képzőművészetet korábban. Jelenleg a Székely Nemzeti Múzeumnak és a Boksay József Kárpátaljai Megyei Szépművészeti Múzeumnak vagyok a kortárs művészeti tanácsadója. Ennyi év és ennyi közös munka után már tudja az ember, ki a fontos az adott közösségben, ki az, aki a művészi kvalitásában, életművében is példamutató. Speciális helyzet a külhoni lét, igényli, hogy mindezek egyszerre legyenek jelen. Ezek alapján minden évben tizenkét művészt javaslok bemutatásra.
– A Felvidék mintha kevésbé lenne reprezentált a sorozatban, ennek mi az oka?
– Kassán és Dunaszerdahelyen jól működő kapcsolataink vannak, de a Felvidéken rejtőzködőbb a magyar identitás kifejeződése és ez a művészetben is tetten érhető. Ennek oka a kettős állampolgársághoz kapcsolódó retorziók, napi félelmek. Sokkal jobb a helyzet viszont az elmúlt időszakban Délvidéken. A kortárs művészeti válaszok általában túlélési módok is a kisebbségi létben, közösségi és egyéni szempontból egyaránt. Az eltérő helyszínek más válaszokat kívánnak, a Muravidéken például az európai modernizmus felé nyitás tűnt megoldásnak, Kárpátalján pedig pont a hagyomány megőrzése és újrafogalmazása volt a megtartó erő.
– Például Nagybánya hatása.
– Igen, ez ott nagyon erős, erősebb, mint Észak-Erdélyben. Fontos még, hogy két tárlat erejéig kiléptünk a Kárpát-medencéből is. A Normandiában élő Szabó Ákos a francia fővárosban működő „budapesti iskola” ikonikus művésze, Jánváry Zoltán pedig Nevadában élt, és a kiállítás hatására döntötte el, hogy az egyetemi katedrát hátrahagyva végleg hazatér.
– Az nem merült még fel, hogy egyszerre az összes határon túli művészt meg kellene mutatni, mondjuk a Műcsarnokban?
– Még nem gondoltunk erre, megtisztelő a gondolat, és valóban, előbb-utóbb szükséges is ennek a megvalósítása. Méltó is lenne ezekhez a kiváló művészekhez, akik sok esetben kortárs művészetükkel úgy váltak nemzetközileg elismerté, hogy alkotásaikban hordozzák és hirdetik a magyar kultúrát és annak sokszínűségét.