Kultúra

Filippovna bonyolult sorsa érdekelt

Terápiának tartja a színjátszást Radnay Csilla, a Székesfehérvári Színház művésze, aki dosztojevszkij félkegyelműjére készül

Nekem a színház egyfajta terápia, sok mindent kiadhatok magamból színpadon, amit a hétköznapokban magamba zárok.

Radnay Csilla 20141008
„Nagyon jó érzés építő dolgot adni az embereknek” (Fotó: Kövesdi Andrea)

Nekem a színház egyfajta terápia, sok mindent kiadhatok magamból színpadon, amit a hétköznapokban magamba zárok, emellett csodálatos dolog adni – állítja a Székesfehérvári Vörösmarty Színház színésznője, Radnay Csilla. A fia-tal művész hamarosan A félkegyelmű Nasztaszja Filippovnáját, egyik vágyott szerepét formálja meg.

– Az egyik legközkedveltebb musicalnek, a My Fair Ladynek a főszerepét, Eliza karakterét játssza. Megnehezítette a sok- sok elvárás, hogy felépítse saját figuráját?

– Nagyon sok sztereotípia és talán még annál is több elvárás kapcsolódik ehhez a darabhoz. Én is megdöbbenve tapasztaltam, hogy ezért a történetért és nőért mindenféle ízlésű és érdeklődésű ismerőseim rajonganak. Meglepő volt, hogy pont ez az a karakter, akivel kapcsolatban mindenki vár valamit. Én viszont mindig úgy szoktam dolgozni, hogy tudatosan kizárom ezeket a dolgokat, hiszen különben az elvárás befolyásolna engem a szerep felépítésében. Azt szeretem, ha üresen, prekoncepciók nélkül tudom elkezdeni.

– Volt érzelmi kötődése a My Fair Ladyhez korábban? Mivel tudott azonosulni Eliza karakterében?

– Talán csak arról van szó, hogy a nagypapámmal láttam régen, és ő rajongott érte. Tizenhárom évesen, jó korban talált el a történet, mégis leginkább arra emlékszem, hogy a nagypapám mennyire imádta. Ami távolabb áll tőlem, az Eliza felemelkedése. Számomra ismeretlen, ha valaki nagyon mélyről, nyomorból jön és kemény munkával küzdi fel magát, mivel én rendezett családi hátteret kaptam. A szerelmi birkózás, ami elkezdődik Higgins és Eliza között, sokkal kézzel foghatóbb volt számomra, az ösztöneim vezettek, nem kellett sokat agyalni rajta.

– Egyik vágyott szerepe Nasztaszja Filippovna figurája a Félkegyelműből. Hamarosan a bőrébe bújhat, október 17-én mutatják be Székesfehérváron. Mi érdekli ebben a figurában?

– Már gimnazistaként nagy hatással volt rám, hogy milyen „súlyos” karakter. Izgatott, hogy miként működhet. Azt egyelőre nem állíthatom, hogy sikerült száz százalékig megfejtenem, de épp most tartok ott, hogy úgy gondolom, sok mindent nem ésszel kell megérteni. Komoly intellektusú, s közben sérült és érzékeny, sérelmeibe belekövült, ellentmondásos nő. Bonyolult személyiség, bonyolult sors. A puszta megértését a próbafolyamat jelenlegi szakaszában zsákutcának érzem, de legalábbis kevésnek. Erre a figurára is valamiképp rá kell „eresztenem” saját magamat, az ösztöneimet, a tapasztalatokat, és akkor az lesz az aktuális megoldás.

– Kívülről úgy tűnik, a civil életében inkább befelé forduló ember vagy, nem sok látszik a színpadra jellemző magamutogatásból.

– Tény, hogy hatalmasra nőtt egók mozognak a színházi világban, kell is, hogy így legyen, hiszen folyamatos élveboncolást élünk át. Engem viszont nem ez érdekel a színházban. A munka és a történetek izgatnak, sok esetben minden más, ami körülveszi ezt a munkát, ha nincs is a terhemre, de idegen tőlem. Nem szeretnék folyamatosan szem előtt lenni, vagyis kizárólag a munka révén kívánok a reflektorfényben állni. Zárkózott vagyok, jobban szeretek magam figyelni másokat, mintsem hogy mindig rólam legyen szó.

– Még a főiskolán sem volt biztos abban, hogy a színpadon szeretne dolgozni…

– Nagy szerencsém volt, mert gyakorlatilag még az érettségi előtt felvettek, előbb megvolt a felvételi eredményem, mint az érettségi vizsgám. Nekem azokat a köröket sem kellett megjárnom, hogy negyedszerre vagy ötödszörre vesznek csak fel. Aztán később a főiskolán megküzdöttem magammal, hogy akarom-e én ezt valójában vagy sem. Mindenesetre annyiban könnyű a helyzetem, hogy az újabb és újabb sziklákat nem ilyen formában görgette elém az élet.

– Második évadját kezdi Székesfehérváron, és egy nagyon jó társulattól, a Nemzeti Színházból jött ide. Milyennek látja az alakuló csapatot?

– A tavalyi évadban ledöbbentem a szerencsémen. Megtörténhet az emberrel, hogy eljön egy kivételes csapatból és egyszer csak belecsöppen egy másik fantasztikus társulatba. Sokat beszéltünk arról Székesfehérváron, hogy nem elég egy névsor, csapattá, alkotóközösséggé kell válni. Az már az elmúlt évadban kiderült, hogy szeretünk együtt lenni, dolgozni. Az „idősebb” kollégák, Cserhalmi György, Gáspár Sándor, Derzsi János katalizátorai a fehérvári társulati életnek. Közvetlen viszonyban, folyamatos diskurzusban vagyunk. Ez egyébként a Nemzetiben is ugyanígy volt Hollósi Frigyessel, Törőcsik Marival vagy Garas Dezső bácsival. Óriási ajándéka az életemnek, hogy nagyon sok kiemelkedő tehetségű és emberségű színésszel találkozhattam, találkozhatok.

– A színházi vonalon nagyon jól indult a pályája, a filmezésről ez nem mondható el. Vágyik arra, hogy filmen szerepeljen?

– Persze. Eddig nem forgattam sokat, bár éppen ezen a nyáron Madarász Istvánnal Rejtő Jenő egy kevésbé ismert kisregénye alapján tévéfilmet készítettük A fekete múmia átka címmel, ami nagyon nagy élmény volt számomra. Önéletrajzi ihletésű és Rejtő világát is megteremti. Én egy Evelin nevű pincérlányt alakítok benne. Amikor filmen visszanézem magam, sokkal nagyobb bennem az elégedetlenség, mintha színházi felvételt nézek, mert itt nagyon másként kell bánni az embernek magával. A film nagyon nagy százalékban az arcról szól, máshogy kell használni, mint a színházban. Nyilván valaki ezt ösztönösen tudja, én nagyon élénk mimikájú ember vagyok, és rájöttem, hogy ez filmen „veszélyes” tud lenni.

– Hogyan érinti a negatív kritika? Egyáltalán el szokta olvasni a darabok kritikáit?

– Ha elém kerül, elolvasom, de nem keresem őket. Kezdem ezt a részét elengedni, sokkal inkább érdekel az a kritika, amit szemtől szembe kapok. Fontosnak tartom, hogy az ember a negatív véleményt is elviselje és helyén kezelje. Nekem ez néha könnyebben megy, mint a dicséretet elfogadni. Ért egyszer egy olyan kritika a János vitéz kapcsán, hogy Radnay Csillának majdnem megvan a hangmagassága… Ezt például butaságnak éreztem, mert vagy megvan vagy nincs meg, ez nem szubjektív. Szóval vannak nem kifejezetten szakmai kritikák is.

– Még nagyon az elején van a pályának, de tudja már mit jelent, mit ad önnek ez a hivatás?

– A színház számomra egyfajta terápia: kiegyensúlyoz, talán, ha nem csinálnám, bezárkóznék. Egy sor olyan dologban segít a munkám, amit enélkül nehezen dolgoznék fel. Másrészt nagyon szeretek építő dolgot adni a közönségnek.