Bestialitás és megtört narratíva

Péli Barna Sátánfarka című munkája a történetmentes képalkotás iskolapéldája (Fotó: Csudai Sándor)

Péli Barna talán a Műcsarnok 2003-as, Rosszcsontok című kiállításán állított ki először préselt szivacsból és purhabból megalkotott figurákat, amelyeket az évek során folyamatosan továbbfejlesztett és egyre komolyabb struktúrákba rendezett el, így jutott el tavalyi nagyszabású kompozíciójáig, a Fraktális tévedésig, amelyet most a Horizont Galériában kiállított, Sátánfarka című munka követ.

A művész a Horizont Galériába a tavalyi sokalakos szoborcsoport után most méretében visszafogottabb munkát hozott, azonban ez a mű gondolatiságában talán még erősebb, mint bármelyik korábbi alkotás. Három különböző méretű férfialak kapcsolódik egymásba: egy óriás, ormótlan figura bután vigyorogva üldögél egy zsámolyon, combján törölköző, a másik lábán pedig egy apró, szakállas figura foglal helyet. Párosukat egy álló alak egészíti ki, méretében ő a középső, aki a gólemszerű tag állát ujjával pöcköli.

Péli ebben a munkában is egy szituációt hoz létre, az alakokat komplex viszonyrendszerbe rendezi úgy, hogy azok identitása önmagukban nem, csak az egymáshoz való korrelációk fényében értelmezhető. Német Szilvi a kiállítás katalógusában ezt így fogalmazza meg: Péli most kiállított figurái is „közösségekben léteznek, magukat folyton a Másikhoz mérve találják fel.”

Az egymásra hatással Péli ellehetetleníti a klasszikus befogadási módokat, hiszen hiába a figuralitás és az alakok fizikai határainak pontossága, az egyes testek nem értelmezhetőek és nem szemlélhetőek önmagukban, csak mindig együttesen. Zavart okoz, hogy a három figura személyisége folyamatosan változik attól függően, hogy éppen melyik irányból vesszük szemügyre a szobrot. Körbehaladva ugyanis más és más részletek válnak fontossá, sőt még az alakok felületének színe is a haladásnak megfele­lően változik: hol a kékek, hol a sárgák válnak dominánssá.

A Sátánfarka a történetmentes képalkotás iskolapéldája: nincs egy elmesélhető sztori, amely értelmezné a befogadó számára a három figura egymáshoz való viszonyát és magát a szoborcsoportot, pusztán fragmentumok, töredékek vannak, amelyekből egy sokszorosan rétegzett, rendkívül komplex massza, egy látványfolyam jön létre, amely semmiképpen sem áll össze egyetlen narratívává. Emiatt a látogató folyamatos haladásra kényszerített, a szoboregyüttes csak egy linkszerű, folyamatosan ugráló szemlélés során értelmezhető.

Péli ebben a munkában is ötletesen használja a groteszk, a szürreális és abszurd elemeket, amelyektől a figurák erőteljesen bestiális karaktert vesznek fel. Ezekből a figurákból hiányzik minden angyaliság és ártatlanság, rosszcsontok ők, akikben a féktelen gyönyör és a szégyentelen brutalitás ölt testet. Azonban Péli ezt a kíméletlenséget a humor eszközével némiképpen feloldja: ezek a figurák végeredményben mégiscsak mulatságosnak hatnak.