Az olasz kidobóember és a fekete zongorista története

Egyesek szerint a rendező, Peter Farrelly egyenesen kedvezőtlen színben tünteti fel a fekete főszereplőt, Don Shirley-t, mások szerint a film meg sem érdemelte az Oscart, megint mások szerint ha már díjazták valamelyik szereplőt is, miért nem a Tony Lipet játszó Viggo Mortensen lett az, ahelyett, hogy megválasztották a legjobb férfi mellékszereplőnek a Don Shirley-t játszó Mahershala Alit.

Mivel a sztori igaz történeten alapul, a meccsbe beszállt az igazi Don Shirley családja is – maga a művész már elhunyt –, kifogásolva, hogy a figura egyoldalúan jelenik meg a vásznon, és számtalan vonásában nem hasonlít az igazira, ráadásul az egész Zöld könyv sztereotip és a fehér ember szemszögéből láttat mindent.

A Zöld könyv körüli – politikai és magánéleti – felhajtásban mintha csak a filmről nem esne szó. Pedig az – és ez az igazi meglepetés – a maga műfajában nagyon jó. Ha igazán gonosz európaiak akarnánk lenni, azt írnánk, sokkal jobb annál, mint hogy Oscar-díjat kapjon.

Először is: a főszereplő mintájául szolgáló Tony Vallelonga fia, Nick Vallelonga, valamint Brian Currie és a rendező, Peter Farrelly által írt történetben a fekete–fehér viszony annyira szofisztikáltan jelenik meg, hogy az eleve szokatlan egy amerikai filmben.

Míg a „Hantás” Tony egy igazi amerikás olasz, aki a családi asztalnál még olaszul beszél a nagypapával, amúgy kidobóember egy bárban, csak „fekete” zenét hallgat, és meglehetősen bunkó, a férfi, Don, akihez sofőrként elszegődik, fekete, de mindenben rácáfol a sztereotip képre: a leningrádi konzervatóriumban végzett zongora tanszakon, számtalan nyelven beszél, és szinte perverz módon kulturált és művelt.

Azonban amikor úgy dönt, hogy délre megy koncertezni – 1962-t írunk –, szembesülnie kell azzal, hogy Amerikában ekkor még középkor van: nemcsak hogy a mosdókat nem használhatja, vagy egy ruhát nem próbálhat fel a boltban, pusztán mert fekete, de lépten-nyomon megalázzák váratlan – megjósolhatatlan – szituációkban is.

Farrelly, noha a filmben az Oscar-díjhoz kötelező összes giccselemet beveti – hát, nem igaza volt? –, egyetlen dologból nem enged: végtelenül érzékenyen és szépen ábrázolja a külváros legaljáról érkezett, társadalmi osztályát illetően „fekete” Tony és a lelkileg az európai arisztokráciát idéző Don Shirley kapcsolatát. Mindkettő fekete, és mindkettő fehér, csak épp nem a „saját” bőrükben vannak a sztereotip szabályok szerint, amiből a helyzetkomikumon kívül számtalan tragédia is következik, legalábbis Don életében, aki végtelenül magányos zseni ilyen társadalmi feltételek mellett. A feketék már nem, a fehérek még nem fogadják be – de hogy szórakoztassa őket, azt elvárják.

A képmutató társadalom egy dologgal győzhető le: ha megvalósul az átjárás lélektől lélekig. Ha a Donban élő „fehér” kiegyezik a Tonyban élő „feketével”, hogy végül kiegyezzenek önmagukkal, megtörtént a legnagyobb csoda, ami emberrel történhet: eltalált egy másik emberig.

A filmben megtörténik, mindegy, mennyire giccsesen és mennyi közepes poénon át.

Ha másért nem, azért is megérdemelte Farrelly az Oscart, hogy az ellentétekből adódó poénok és helyzetek helyett ezt a lelki folyamatot állítja a középpontba.

Ami a színészi alakításokat illeti, Viggo Mortensen elviszi a filmet: egyszerűen zseniális. Úgy adja a nagyszívű olasz bunkót, hogy ebben a karaktertípusban évtizedek óta nem láttunk ilyet. Mahershala Alit, ahogy említettük, a zsűri már elismerte – akárhogy is, sajnos Mortensen mellett elhalványul.

A film körüli polémia, ahogy akad érdekesebb eset, elül majd. A film viszont gyaníthatóan emlékezetes marad.

Zöld könyv – Útmutató az élethez (Green Book)
Amerikai dráma, 130 perc, 2018.
Rendezte: Peter Farrelly
10/9