A végállomás csak maga a halál lehet

„A tér mint minden létezés helye a szem számára csak a benne megjelenő jelenségek által érzékelhető, így természetét azokon keresztül közelíthetjük meg, mégis van egy tulajdonsága, amelyet a felismerhető dolgoktól függetlenül is tudunk, a végtelenség, amely a tudatunk számára felfoghatatlan, így önkéntes alázattal viseltetünk iránta – magyarázza lapunknak friss sorozatának koncepcióját Vizsolyi János. – Így van ez akkor is, amikor önkényesen elhatárolunk egy darabot a térből, hiszen a legalapvetőbb jellegbe avatkozunk bele, és tudomásul kell vennünk, hogy gesztusainkkal magát a befogadó közeget is változtatjuk, miközben az is visszahat ránk, és ez a viszony elkerülhetetlen, mint ahogy az is, hogy a szobrász folyamatosan a tér valódi szerkezetét próbálja felismerni, és egy határozott jelrendszerbe foglalni. A létrejövő tárgyak e próbálkozás egyes fázisait jelenítik meg” – teszi hozzá az alkotó, aki már egy korábbi televíziós interjúban is egy Oscar Wilde-idézettel foglalta össze az alkotó ember legfontosabb hajtóerejét. „Amikor elkészülök a munkával, akkor elégedett vagyok, de amikor eltelik egy kis idő, akkor mindig feléled bennem a vágy, hogy jobbat csináljak. Az Oscar Wilde-idézet, miszerint egy művész számára az lenne az igazi tragédia, ha tetszene neki másnap is az, amit előző nap alkotott, azért fontos számomra, mert ez esetben nem lenne hajtóerő az alkotó számára, hogy jobbat csináljon, mint korábban, meg lenne elégedve magával és megragadna egy szinten. Az alkotás lényege, hogy nagyon relatív, egy adott esetben mi a jó megoldás, mert az ember mindig másként akar formálni és ezt a késztetést nagyon nehéz visszafogni” – mondja el a szobrászművész, majd mint kifejti, annak ellenére, hogy az Erlin Galéria kiállítása egységes formavilágot képvisel, szó sincs arról, hogy véget érne egy korszak az életművében. „Soha nem zárok le egyetlen folyamatot sem, ez a fajta kísérletezés, amit most csinálok, egészen más, mint amivel korábban foglalkoztam: az ívek, a hajlatok, a különböző spirálisan hajló formák érdekelnek, de ez csak egy állomás, ahogyan minden más szakasza is a pályámnak, de a végállomás csak a halállal következhet be.”

Vizsolyi Jánosnak egyébként már több munkája is látható köztereken, mint például a pesterzsébeti, Tátra téri piacon álló kőfaragásai. Az alkotó szerint elsősorban a más lépték jelenti a döntő különbséget egy galéria kiállítására készülő és egy városrészt díszítő mű megformálása között „A köztéri szobroknál nagyon fontos, hogy külső környezetben vannak, és teljesen mások az arányok, illetve az anyag is. A kisplasztikák a belső térre készülnek. A köztéri munkák monumentálisak és a külső tér arányait magukba kell szívniuk” – teszi hozzá a művész, aki szerint hazánkban az a legnagyobb probléma a köztéri szobrászattal, hogy túlzottan dominálnak benne az emlékművek, míg például Angliában Henry Moore nagyon is „civil”, az élet egyszerű formáihoz, fogalmaihoz kötődő munkáiba futhatunk bele a köztereken.

Mint Vizsolyi János elmondta, arra a jövőben sem számíthatunk, hogy emberalakokat fog faragni, ez a téma egyszerűen nem érdekli. „A főiskolán megtanultam ezt a műfajt, nagyon fontos elsajátítani minden szobrász számára, már csupán az arányrendszer miatt is. De olyan ez, mint ahogyan egy színésznek is el kell felejtenie mindent, amit korábban megtanult, hogy utána új dolgokat tudjon megálmodni. Egyébként sem vagyok egocentrikus, nem gondolom, hogy az ember a legfontosabb élmény a térben megjelenítve. Vannak alkotók, akik nagyon jól csinálják mindezt, engem azért vonz jobban a nonfiguratív ábrázolásmód, mert a lehetőségek végtelenét látom benne, míg a figura nagyon megköti az arányokat és a léptéket” – fejti ki Vizsolyi János.