A háború döntötte el, hogy szobrász lett

- Milyen emlékeket hoz magával Ivan Mestrovicról a főiskolai évekből?

- Mestrovic az életem óriási periódusa volt, a főiskolai éveimet jelentette, legszebb időszakként emlékszem vissza arra az időre. Elsősorban a Mestar miatt, mert így hívták Mestrovicot az akadémián, de Frano Krsinic is tanított bennünket, ő is kiváló szobrász volt. Noha Mestrovic akkoriban már a világot járta, akadémiai éveim alatt mindig visszatért közénk, nagyon jószívű ember volt, és büszke volt a diákjaira, amolyan második apánk volt abban az időben. Amikor hazajött, általában Belgrádban vagy Zágrábban tartózkodott, és rendszeresen korrigálta a munkáinkat.

- Emlékszik még arra, hogy milyen instrukciókat adott?

- Nagyon keveset beszélt, de a kezeinek mozdulatai megmaradtak a fejemben: mindig zárva tartott ujjakkal mintázott, a keze síkban volt. Emlékszem, ahogyan belénk verte, hogy a fül az állkapocsnál kezdődik és a szemöldökig tart. Az arányokat, a szerkezetet és a síkokat ő tanította meg nekünk, például azt, hogy hiába kerek a fej, az konstrukcióban síkokkal van tele, egy kockából is megformálható. Ragaszkodott ahhoz is, hogy ha új munka kezdődött, akkor az egész agyagot ládába kell dobni, és újra felpakolni az anyagot a forgóállványra. Nagyon szerette a tanítványait, de mindig Mestar volt, szóval a három lépés távolság megmaradt köztünk. Heten voltunk az osztályban, én voltam az egyedüli lány, sőt négy éven át, amíg ott tanultam, nem volt nő rajtam kívül a diákok között. Ez alatt az időszak alatt kivívtam az egyenjogúságomat a férfiak között.

- Miközben párhuzamosan a zágrábi zeneakadémiát is elvégezte…

- A szüleim nem akarták, hogy zongoristaként a világot járjam, attól is féltettek, hogy Párizsban tanuljak tovább. Először oda akartam jelentkezni, de édesanyám romlott városnak tartotta. Anyám úgy gondolta, hogy nagyon szép dolog az, ha valaki egy zongoratanári diplomát szerez, erre is biztatott. Már elkezdtem a zeneakadémiát, amikor kapcsolatba kerültem festőművész-növendékekkel, de engem akkor már nagyon érdekelt a szobrászkodás is, jól rajzoltam.
A képzőművész barátaim mondogatták nekem, hogy „ha ennyire érdekel, akkor jelentkezzél!” Bizonyos dolgokról nem akartam lemaradni egyik akadémián sem, de nehéz volt a két iskolát egyszerre végezni, a zeneakadémián pedig nem tudták, hogy szobrászkodom is. Emlékszem, az egyik vizsgán magam mondtam, hogy Schumannról szívesen beszélek, őt már korábban elismerték, oly gazdag képességekkel rendelkezett, hihetetlen modulációs tehetsége volt. Az első évben el voltak ragadtatva tőlem a zeneakadémián, de a negyedik évfolyamon már kezdtem lemondani erről a pályáról, mert olyan nehéz volt a tananyag a képzőművészeti mellett, hogy nem tudtam maximálisan teljesíteni. Legalább négy órát kellett gyakorolnom zongorázni naponta.

- A férjével, Szilvássy Pál festőművésszel évekig élt Nagybányán, a művésztelepen. Milyen emlékei vannak innen?

- Tulajdonképpen muszájból indultunk el Nagybányára, mert a férjem katonaszökevény volt, és úgy határoztunk, hogy a művésztelepre megyünk, ott biztonságban leszünk. Ha megtalálták volna itthon, menten lelövik, hiszen statárium volt. Nyolc hónapos volt az első kislányunk, Szilvi, amikor zsákokkal, a vonatok tetején utaztunk Nagybányára. Elsőként apám legkisebb húgához mentünk, Albinka nénihez. Második gyermekem Nagybányán született. Így aztán a három lányom három különböző helyen jött világra: Budapesten, Nagybányán és Zágrábban. Nem is lehet elképzelni, hogy ebben a háborús helyzetben zongoráztam volna, hiszen majd négy évig nem is láttam zongorát. Úgyhogy a háború végképp eldöntötte, hogy szobrász lettem.

- A szobrai gyakran a női szerepről, az anyaságról adnak képet. Ez a téma foglalkoztatja leginkább?

- Nőpárti vagyok, mert azt a szerepet ismerem és érzem a legjobban, és tudom, hogy a nőnek mennyire nehéz az élete. A családban minden nehézséget ő visel a vállán. A családot én mindig nagyon tiszteltem, újra és újra elővettem az anya–gyerek kapcsolatot, de általában az anyai erőt helyeztem a központba. Emellett a mozdulat érdekel, éppen ezért is formázok grafikában és szoborban egyaránt táncosnőket, állandóan figyelem az emberi mozgást, és mindig újakat fedezek fel benne. Most fogom leöntetni egy régi gipszemet: egy gerendaszerű padon, amely egy hajlított vas, két idegen alak ül, nagyon hasonló, merengő tekintettel, és másfelé tekintve, laza tartással, és semmi közük nincs egymáshoz. A Közömbösök címet adtam neki. Plasztikailag nagyon érdekes ez a kompozíció. Sokszor nem pszichézek, hanem egyszerűen plasztikát csinálok. Néha gejlnek tartom az érzelmek túlhangsúlyozását.

- Közelebb állnak önhöz a kisplasztikái, mint a nagyméretű, köztéri alkotásai?

- Talán azért szerettem jobban azokkal foglalkozni, mert az életnagyságú szobor esetén féltem attól, hogy kimegy belőlem a vágy és az akarat, hogy végigcsináljam. Nagy szoborral nem tudok gyorsan dolgozni, hatalmas fizikai munkát jelent. Egyébként mi a főiskolán csak nagy szobrot készíthettünk, Mestrovic nem engedett kisebbet formázni, hiszen kisplasztikában nem lehet a formákat elsajátítani. Mindig kétméteres vagy kettőhúszas alakokat kellett készíteni. Egy idő után megfogadtam, hogy nem adom el a kisplasztikáimat.

- A rendszerváltás előtt nem jelentett megalkuvást önnek, hogy köztéri szobrot készítsen?

- Ha valaki politikai indíttatású szobrot vállalt, annak igen. De sem én, sem pedig a férjem festőművészként nem vállaltunk ilyesmit. Érdekes, hogy a háború előtt nem is mertek volna beleszólni egy Pátzay Pál munkájába. Én még emlékszem arra, hogy micsoda istenként tiszteltek akkor egy ilyen kaliberű szobrászt. Örültek, ha elvállal valamit. Ami engem illet, rám volt bízva, hogy mit készítek el. Történelmi alakokat formáztam, például Nyúzó Mihály mellszobrát, aki Rákóczi Ferenc legnagyobb parancsnoka volt, és Vaján látható a munka. Nagyon kemény ember volt, ezért hívták így, mert nyúzta a katonákat. Nem volt róla sem egy rajz, semmi, ezért nekem kellett kitalálnom, hogy is nézhetett ki. De elkészítettem Petőfi Sándor portréját is kőből. Szóval, nem volt olyan megbízásom, amely politikailag megalkuvásra kényszerített volna.
- A kilencvenkilencedik évéhez közeledve alkot még?

- Egy félkész flamencoszobrot őrzök a kertben, Tihanyban, kettőhúszas méretű nőalak, legyezővel. Ő még várja a sorsát.

- Mi a titka annak a hihetetlen energiának és szűnni nem tudó alkotási kedvnek, ahogyan ön él?

- Nincs semmiféle életfilozófiám. Mindig várakozási állapotban vagyok, érdekel, hogy vajon mi történik még majd velem. Mindig ahhoz alkalmazkodom, amit hoz az élet. Gondjaim nincsenek már, mert hál’ istennek a családom egyben van, és a gyerekekbe neveltük, hogy becsületesek legyenek. Én most már csak azt várom, hogy mit élhetek még meg. Merthogy valamit még tartogat nekem az élet, abban biztos vagyok.