A denevér, aki madár akart lenni

Tóth Krisztina Felhőmesék című új kötete az utóbbi kategóriába tartozik, történeteinek középpontjában olyan problémák állnak, mint az önazonosság és az önelfogadás, miközben mindvégig a gyerekek nyelvén mesél.

Az írónő legújabb gyerekkönyve öt történetből áll. Többek között arról ír a gyerekeknek, hogy mi lett a kis denevérrel, aki madár akart lenni, hogyan élnek a szappanbuborékok és hogyan gyógyult meg a halacska, akinek megsérült az uszonya. De szó esik egy majdnem százéves bácsiról és a vízisiklók királyáról is. A mesék főszereplője egy kislány, Lili, aki mindenre kíváncsi, tele van ötletekkel és helyén van a szíve is, ha arra van szükség. A mesekönyvhöz Timkó Bíbor készített színes és hangulatos illusztrációkat, amelyek nemcsak kreatívak, de a szövegek tartalmához is jól illeszkednek.

Bár Tóth Krisztinának – aki egyébként maga is édesanya – nem ez az első gyerekeknek szóló kötete, mindig öröm egy olyan mesekönyv megjelenése, amelynek a szerzője valódi író. A Felhőmesék történetein is érezhető, hogy mind tartalmilag, mind felépítésüket tekintve izgalmasan komponáltak. A kötet öt meséjében a hétköznapi problémák összeérnek a varázslatok és a csodák világával. A látszatra egyszerűnek tűnő szövegek követik a történetmesélés hagyományait, ugyanakkor kissé másfajta tanulságokat fogalmaznak meg, mint a megszokott mesék, elvontabb, mégis jelentős problémákat is magukba rejtenek.

A Felhőmesék egyik legfontosabb, központi kérdése ugyanis az identitás és az önazonosság, amely talán felnőttproblémának tűnik, mégis a gyerekeket is elemi szinten érinti. Már a könyv első története, a Mese a denevérről, aki madár akart lenni is ezt a kérdést feszegeti. A történetben egy kis denevér más szeretne lenni, mint ami valójában, mivel úgy véli, a külvilág a denevéreket nem tartja elég szépnek. A mese során azonban szembesül a saját értékeivel, és végül el tudja fogadni önmagát. Az önbecsülés kérdése egyébként a többi mesében is hangsúlyos, például A kis hal, aki elvesztette az uszonyát című szövegben is ez az egyik legfőbb tanulság.

Tóth Krisztina írásai abból indulnak ki, hogy egy mese is szólhat létkérdésekről, egy gyerekkönyv is segíthet önmagunk elfogadásában, a belső biztonságunk, önértékelésünk megteremtésében. Az író a történeteiben nem hazudik, nem mossa el és nem egyszerűsíti le a problémákat. Meséi szociális érzékenységre is nevelnek, a szövegekben megjelenik például egy gyerekkel kéregető anya, illetve egy kevés nyugdíjból élő, majdnem százéves bácsi is.

A kötet egy legérzékenyebb története a Buborékmese, amely a Bubor család megszületéséről és rövid életéről szól. A mese az életszeretet és az életöröm parabolája, amelyben Tóth Krisztina a lét szépségeiről, a világ nyújtotta lehetőségekről ír a gyerekeknek. „A Buborok nem élnek sokáig, de életük csupa tündöklés.” A szöveg jó példa arra, hogy milyen élvezetes és szép lehet egy olyan, gyerekeknek szóló mese, amely túlmutat az ismeretterjesztésen, és helyette valódi irodalmi értéke van.