Kultúra
A Menedékkő története
Rejtőzködő Magyarország 767.
Az akkor kelt levélben szereplő Lethon (Kiss Lajos akadémiai földrajzi névszótára szerint) szláv személynévből származik. A tatárjárást követően a Szepességbe behívott német ajkú telepesek Lethensdorfnak hívták, a magyarított „Letonfalwa” egy 1550. évi összeírásban bukkant fel először.
A latin Lapis Refugii – azaz Menedékkő – névvel 1290-ben találkozni először, 1307-ben Lapis Leton, 1319-ben „Locus Refugii sub Letenkew” alakban olvashatunk írott forrásban a településről, amely 1259-től a Szepesi prépostság, 1279-től a káptalan birtoka volt. A kétórányi járásra fekvő, 1259-től ismert Igló (Iglau) község helyén már korábban is laktak szászországi hospesek, a tatárjárás idején sokan a közeli Hernád-völgy fölé magasodó, sziklás-őserdős hegyre menekült Jordán szepesi comes – a Görgey-nemzetség őse – vezetésével. Visszatérve a magukat – vélhetően a Lőrinc névből – lőcseinek nevezett túlélők egy másik, biztonságosabb helyre költöztek – ez lett Lőcse –, ám a város hálából és tapasztalatból megőrizte a magashegyi menedékhelyet, újabb veszedelem esetére.
Létánfalvát 1299-ben Jakab szepesi prépost a karthauzi szerzetesrendnek adományozta, az általa abban az évben alapított kolostorral együtt. Az építkezés 1305-ben kezdődött el, a „néma barátok” első kis csoportja 1307-ben költözött be a rendházba Konrád prior vezetésével, 1330-ban pedig már ki is bővítették. Erős kőfal vette körül az erdei tisztáson meggyökerezett, Keresztelő Szent János tiszteletére felszentelt barátkolostort.
A huszita háborúk korában, 1433-ban felperzselték a rendházat a fanatikus kelyhesek, ám a szerzetesek néhány év alatt rendbe hozták. Ezután élte virágkorát a Menedékkövi klastrom, ám csak addig, amíg a hírhedt rablólovag, Basó Mátyás 1531-ban be nem fészkelte magát a falai közé. Hosszú éveken át rémisztgette a Hernád völgyében utazókat, mígnem Salm Miklós országos főkapitány elfogta és felakaszttatta. Ez időben már elterjedt a lutheri reformáció Felső-Magyarországon. Az 1553. évi országgyűlés vallási törvénycikke miatt felzaklatott öt felvidéki város – közöttük Lőcse – ellenszegült a bécsi hatalomnak, békétlenség lett úrrá a vidéken, az erőszakos protestáns lőcseiek feldúlták a klastromot. A szerzetesek szétszéledtek, Szent Brúnó rendjének priorja, Báthory Bonaventúra lerombolta az épületeket, hogy ne válhassanak rablók tanyájává. A zord téli időjárás lassanként felőrölte a rendház maradványait, az 1800-as években így már csak az elgazosodott, bokrokkal benőtt romjai látszottak.
A Létánfalvától délre magasodó hegy a romterülettel jelenleg is a közigazgatási határhoz tartozik, szlovákul Klástoriskónak írják a nevét, olykor Cerveny klástornak is mondják – ami megtévesztő a Dunajec partján meglévő Vörös kolostor miatt (amelyről sorozatunk 651. részében írtunk). A községből jelzett turistaúton lehet feljutni a kolostorhoz, amely a Kárpátok övezte történelmi Magyarország legmagasabban fekvő, középkori szakrális építménye. A harminc-negyven méter magasságot is elérő fenyőerdő irtásszélén könnyen megtaláljuk a keresett maradványokat azoknak az embereknek köszönhetően, akik három évtized óta szorgoskodnak a szakrális műemlék feltárásán és láthatóvá tételén.
A fentebb leírt 14. századi kolostor feltárt romterületének csak kis hányadát fedi le a 27 méter hosszú, 6 méter széles szerzetesi templom, a tőle északra lévő – szintén keletelt apszisú – priori kápolna és a szűkös quadrum (belső négyezet) a hozzá csatlakozó kicsiny cellákkal. A „clastrum minor” mellett ugyanis az ásatások nyomán többszörösére nőtt az objektum, a „galilea maior”.
Látványosságként csak a szűkebb rendház szolgál, a kevés megmaradt kőfaragvány, továbbá az ásatások során felszínre került kályhaszemek, csempe- és cseréptöredékek, edények és szerszámok múzeumokba kerültek.