És akkor 135. – Csónakáztak

A második világháborúban megsérült épület romjait a népek széthordták, a kastélyból új családi házak épültek a faluban. Volt, akinek nem kellett ilyesmivel bíbelődnie, kapott szolgálati lakást, egészen pontosan egy szép házat a főutcán. Például Kulcsár Ödön, az iskolaigazgató. Kedves, kopasz, nagyfülű bácsira emlékszem, aki gyakran megjelent nálunk, mert akkortájt a falusi értelmiségiek legfőbb kikapcsolódási formája a tarokkozás volt. Hol egyiküknél, hol másikuknál folyt a játék, az orvos, a patikus, az iskolaigazgató és a tsz vezető agronómusa hetente jó néhány órát töltött így együtt.

Kulcsár Ödönt, azaz Ödi bácsit az apám nagyon kedvelte. Sokkal többször voltak együtt, mint a tarokkparti másik két tagjával. Évtizedekkel később, különös módon Nagy Gáspár költőtől hallottam újra Ödi bácsiról, meg az igazságügyminiszterré vált Kálmán fiáról. Nagy Gáspár is pannonhalmi diák volt.

A bárói család kápolnája, benne kriptája a falutól egészen távol, egy háború után kiépített széles öntözőcsatorna túlfelén állt a pusztaságban egyedül. Sokszor megnézhettem, a kezdetben még épnek tűnő, aztán egyre romosabb kis épületet. A csatornában volt ugyanis a falu gyerekeinek strandja. Térdig ért az egyébként kristálytiszta víz, a meder alja finom homok volt, semmiféle veszélyt nem jelentett ez a fürdőhely az ott lubickoló kisebb-nagyobb gyerekeknek. Egyszer volt veszélyes a helyzet, amikor néhány nagyobb fiú kihúzott egy koporsót a már düledező kriptából, rátették a vízre, beleültek, és állítólag a két lábszárcsonttal evezgettek a csatornában. Ezt én nem láttam, apámat ugrasztották a különös esethez, elvégre ott emberi maradványokról volt szó. Azt mondják, nagy kiabálással tett rendet, visszavitette a koporsót és a csontokat a kriptába. Néhány hét múlva az épületet elbontották, a benne lévőket pedig tisztességgel eltemették.

A szertartást Vincze Dezső, a falu plébánosa végezte el. Igen különös kötődése volt a családunknak ehhez a paphoz. Teljesen véletlenül helyezték őt éppen abba a faluba, ahol mi akkor éltünk. Dezső bácsi az anyám osztálytársa volt az elemi iskolában Kispesten. Akárcsak Bozsik József. A plébános úr, velünk, egykori iskolatársa családjával, kitűntető szívélyességgel bánt. Óriási vasútmodell gyűjteménye volt. Évente egyszer összeszerelte és kivitte az udvarra azt a hatalmas terepasztalt, amin aztán ott zakatoltak a csillogó-villogó mozdonyok, tehervagonok, tartálykocsik, királyi vasúti kocsik, villogtak a jelzőlámpák, a sorompók előtt kicsi autók sorakoztak, órákig lehetett bámészkodni mellettük. Dezső bácsi néhányszor a kedvünkért a megszokott alkalmakon kívül is összerakta ezt a csodavilágot. Álltak anyámmal egymás mellett az asztalnál, a pap ilyenkor közelebb húzódott anyámhoz, néha meg is fogta a kezét. Tudjátok, régen mi így mentünk iskolába Dezsővel, egy utcában laktunk, vigyáznunk kellett egymásra, mondta el később anyám.