És akkor 129. – Szitakötőék

Az iskolában már az egészen kicsi gyerekek is ősszel nekiálltak a levélgyűjtemény összerakásának. Nyilván erős szülői segédlet kellett ehhez, rajzlap, ragasztó, nagy könyvek vagy súlyokkal megterhelt deszkalapok a nyomtatáshoz. Aztán amikor valahogy összerendeződtek a lapok, ha tudtunk már írni, rájuk rajzoltuk a nevük betűit. Ha komolyabban gondoltuk a levélgyűjtést, a Simon Tibor – Csapody Vera féle növényhatározóból kilestük, és felírtuk a latin nevüket is. Közülünk a komolyabbak két adagot is összeállítottak, az egyik volt az, amit az iskolában a tanár néni beszedett, a párja otthon maradt. Ezt aztán lehetett azokon a hideg, havas és füstös téli napokon az őszi levelek ezer színére rácsodálkozva, a tavaszt várva nézegetni. Valahogy sokkal közelebb álltunk akkortájt a természet világához. Tudtuk, hogy benne vagyunk, aztán meg rádöbbenhettünk, hogy a részei is vagyunk. Ma már ez máshogy van. Elszakadóban azok a szálak, amik a teljességhez kötnének.

Később, komolyabb korba érve már ráfordulhattunk a nehezebben összeszedhető bogarak összegyűjtésére. Ez már jelentős előmunkálatokat igényelt. Ki tudja, miért, én gyerekkoromban is komoly körülménykészítő voltam. Mit is jelent ez? Addig nem fogtam bele semmibe, amíg a későbbi helyzet általam megfelelőnek minősített körülményeit nem hoztam létre. Kevésbé bonyolultan, beszereztem célirányos tevékenységem eszközei közül az ehhez szükséges kellékek mindegyikét, kitaláltam a létrehozott tárgyak, tárgyegyüttesek, gyűjtemények elhelyezésének módját.

A bogárgyűjteményekhez szép fadobozok járnak – lestem el a múzeumban. Így hát nekiálltam vékony lécekből a doboz elkészítésének. Barnára festettem, azt ugyan bántam, hogy üveget nem tudok rászerelni, de így is megtette a fehér papírral kibélelt aljával, ahová majd a bogarak kerülnek. Bele lehetett kezdeni az érdemi munkába, a gyűjtésbe. Éteres üvegcsével, csipesszel, lepkehálóval, biztonságos dobozokkal. Irány az erdő, a fák között járkálva azt gondoltam, na, most olyan vagyok, mint a nagy vadászok, mint Széchenyi, Fekete István, Kittenberger, csak én éppen nem elefántra, rókára vagy oroszlánra vadászom, hanem bogarakra. Az erdő ugyanúgy szólt hozzám, ahogy hozzájuk. Az én szezonom nyár végén, ősszel volt. Mire az utolsó kapitális szarvasbogarat is összeszedtem, eljöhetett a zsákmány kiállításképessé tétele, azaz a preparálás.

Kartondarabkák és gombostűk kellettek a türelemjátékszerű művelethez. A gombostűvel átszúrt bogarat a papírhoz rögzítettem. A korábbi éteres kivégzés azért volt ezzel a szerrel fontos, mert, ha mindez benzinnel történik, megmerevedik a bogár, és nem rögzíthető az előírt formában. A csápok és a lábak tehát gombostűkkel a helyes helyzetben dermedtek bele új helyzetükbe, a gyűjteményi példányéba.

A munka utolsó fázisa a szépen kikészített darabok fadobozba rendezése, és a bogárhatározó segítségével kivitelezett azonosításuk után nevük – magyar és latin formában is – apró cédulákra rajzolása és melléjük ragasztása volt.

Így ragyoghattak ott, abban a régi dobozban barnán a szarvasbogarak, kéken a szitakötők, zölden a kőrisbogarak, feketén a tücskök és teljes színpompájukban a pillangók. Ezek a lepkék aztán úgy elröpítették a bogárgyűjtemény emlékét a mába, ahogyan engem visznek egyre gyakrabban vissza a múltba.