Kultúra
Frankenstein teremtménye ezúttal inkább matyóhímzés, mint fércmunka
Filmkritika + VIDEÓ az Oscar-díjas Guillermo del Toro Frankenstein-filmjéről
Hogy nem annyira horror, az persze jó hír mindazoknak, akik egyébként is jobban szeretik az olyan filmeket, amelyben a tengernyi vér, temérdek halott ésvéres húscafat mellett vagy helyett kérdések és gondolatok meg persze érzelmek is vannak.
Igen, tudjuk, Frankenstein doktor dacolva még a Teremtővel is, a halálból akar életet létrehozni, de valahogy arra nem készült fel, hogy felelősséget is kellene vállalnia a teremtményéért. Örök szorongás ez a folytonosan és rohamosan újító modern ember életében, hogy mi van, ha elszabadul az a valami, amit ugyan ő hozott létre, de erősebb és kiszámíthatatlanabb nála?
De vajon mivel akarta mindezt megfejelni Guillermo del Toro, aki már 2007 óta készült egy új Frankenstein rendezésre?
A film első felében Frankenstein (Oscar Isaac) mesélni el Andersonnak, az Északi sark felé menet jégbe fagyott Horizon nevű hajó kapitányának a történetét, majd utána átveszi a szót a doktort üldöző Teremtmény (Jacob Elordi), és ő is elmondja a magáét.
Del Toro Frankensteinje egy olyan gazdag családba születik, amelyben az előkelő származású orvos apa (Charles Dance) csupán a vagyonáért veszi el Caroline-t (Mia Goth), az ifjú Frankenstein (Christian Convery) anyját, a fiút érzelmileg elhanyagolja, de az orvostudományra buzgón tanítja. Az ifjú Frankenstein anyja révén szeretetteljes és megengedő, apja révén rideg, agresszív, bántalmazó, rivalizáló környezetben nő fel.
Anyja és apja halála után már nem csak az apját akarja túlszárnyalni a tudományok terén, hanem a halállal is dacol: elhatározza, hogy halott emberek testéből hoz létre egy élő embert. Kísérletei ismeretében az orvosi kamara kitiltja tagjai közül.
Harlender (Christoph Waltz) személyében bőkezű támogatót talál terveihez, csak éppen nem sejti, mire ez a feltétlen lojalitás a mecénás részéről, és mi lenne az ára.
Egy pazar torony tágas belső tereiben, a kor legmodernebb technikai eszközeivel láthat neki a munkának. Harlender abban is segíti, hogy kivégzettek és harctéren meghalt katonák tetemeiből válogathasson teremtménye létrehozásához különféle testrészeket.
Harlendernek van egy gyönyörű és a tudományok iránt fogékony unokahúga is: Elizabeth. (Mia Goth) Mary Shelley regényében ő Frankenstein doktor mostohatestvére és menyasszonya. Ebben a változatban azonban a doktor szelíd természetű öccse, William (Felix Kammerer) a vőlegénye a különleges lánynak.
Elizabeth érdeklődik a doktor iránt is. Talán maga sem tudja eldönteni eleinte, hogy vonzódik hozzá, vagy megveti és szánja megszállottsága miatt.
Guillermo del Toro filmében gyönyörű monumentális enteriőröket és szintén gyönyörű természeti képsorokat láthatunk, ugyanakkor sok elem emlékeztet a régi idők filmjeire. A zene olykor a néma filmek alá játszott dallamokra emlékeztet, máskor egészen színpadias beállításokat látunk, de persze rengeteg közeli képpel, rengeteg gyönyörű félárnyékos portréval, különleges látószögekkel. Újra meg újra ugyanazokat az arcokat nézzük, de mindig mást veszünk észre rajtuk.
Régi filmes elem az is, amikor egy nő figura kiemelkedik a történetben, ő lesz „A Lány”, és mindenkinek nagyon fontos lesz az, hogy ő mit érez, mit tesz, kit választ, és miért. Ebben a filmben Elizabeth ez a figura, aki William menyasszonya, mégis, mintha választhatná akár a doktort is, és aztán végül nagy meglepetés, hogy kit mond az igaz szerelmének és miért.
A teremtmény (Jacob Elodi) ebben a filmben nem olyan reménytelenül összetákolt bizarr csúfság, mint a korábbi filmekben, hanem egy magas, arányos atlétikus testű férfi. Teljesen logikus, ha már alkotunk, akkor nézzen ki a lehető legjobban, legyen szimmetrikus arca, csodás izomzata, hosszú combja, lábszára. A nárcisztikus zseniben ez a jó, hogy nem ad ki a kezéből fércmunkát. Viszont az a rossz, hogy irreálisak az elvárásai a környezetével szemben.
Szegény szörnyeteg, épp csak életre kelt, és máris valami szellemi tökélyt várna tőle a teremtője. De ő csak a teremtője keresztnevét visszhangozza, és mást nem tud mondani. Vagyis dehogynem. Csakhogy azzal az a szóval végképp alá is írja a halálos ítéletét…
De tudjuk, hogy nem tud meghalni, mert halhatatlannak született, és a sebei is folyton begyógyulnak.
Egy családnál bujdokolva pallérozódik az elméje, komoly műveltséget szed magára az erdei házban található könyvekből, és közben szép hosszú haja és egy olyan elvadultabb angyalféléhez illő bokáig érő katonai köpenye, majd fekete borzas subája is lesz. Kívülről figyeli, hogy milyenek vagyunk mi, emberek, és milyenek a teremtmények úgy egyáltalán. Senkit sem talál, aki hozzá hasonló, és ez legalább annyira bántja, mint a sok golyó, késszúrás, amit még azelőtt kap rendszerint, hogy bárki megvizsgálná, valójában ki ő, és mik a szándékai.
A meglepő, de teljességgel elfogadható újdonságok láttán kénytelenek vagyunk elgondolkozni, miről is szól ez a vadonatúj Frankenstein-történet ?
Hogy a tudós a halott emberekből, illetve azok tudásából, sorsából, áldozathozatalából, merészségéből meg a maga nyomorúságából megalkotott egy új lényt, egy új embert, aki jobb és erősebb nála, és aki valójában az ő saját felsőbb énje (is)? Csak nem akarja elismerni? Csak nem akarja neki átadni a színpadot végre, hanem hadakozik vele, pedig tudja, hogy hiába? És ez zajlik ma szellemi és lelki síkon a kollektívben?
Guillermo del Toro korábbi filmjeiben (például A víz érintése) is szimpátiával nyúlt azokhoz a lényekhez, akiktől borzongunk nem emberi voltuk miatt. Hajlamos őket filmjeiben jóknak és ártatlanoknak ábrázolni, és inkább az őket el nem fogadó, a status quo-hoz ragaszkodó embereket tekinteni gonosznak, gyilkosnak.
Kár, hogy ezt a filmet nem láthatjuk hatalmas vásznon, csodás hangminőségben, mert a mű nem csak, hogy megérdemelné, hanem igényelné is, és annyiból nem lomboznak le minket a CGI-bárányok és farkasok sem, hogy legalább biztosak lehetünk, hogy egyetlen állatot sem bántottak a film miatt.
Frankenstein 2025
Mexikói-amerikai filmdráma, sci-fi, fantasy -149’
Rendezte: Guillermo del Toro
9/10
