És akkor 117. – Mozdonyfüst

Azért éppen oda állítottam magam, mert gyerekkorom jónéhány évét Kakucs községben éltem le. Hogyan máshogy, mint szülői kísérettel, legtöbbször az anyám vitt magával az utazásokra. A Lajosmizse felől bepöfögő vonat mindig zsúfolt volt. Budapest közelsége már akkoriban tömegeket mozgósított a bejárással is együtt járó munkahelyekre. Félórányira volt például a kispesti Vörös Csillag Traktorgyár, a falu férfinépének talán a fele is itt dolgozott. Lakatosok, gépszerelők, karosszériások, meg még mindenki más szakmabéli, akinek köze lehetett a traktorokhoz. Az egykori üzem tört betört üvegű, üres csarnokai ma is ott magasodnak a kispesti temető és a Bozsik Stadion fölött. Nagyon közel vannak egymáshoz ezek a létesítmények – már ha a temető például ezekhez sorolható – két sínpárnyi távolság választja el az üzemet tőlük. Ott fut a lajosmizsei vonat.

A vasútállomásokon tehát bárki láthatta a nagy füttyel és gőzfelhőket eregetve begördülő szerelvényeket. A nyitott vezetőfülkék vasajtaján ott könyökölt a masiniszta. Szénportól fekete kezeslábasban, a másik oldalon ugyanilyen küllemmel integetett kifelé a fűtő. Nyáron mindkettejük csupasz felsőteste fénylett az izzadságtól. Kitanulmányozhattam, ahogy a sínek fölé magasodó csőkampókból feltöltik vízzel a kazánt, néhány olyan alkalom is volt, amikor szenet lapátoltak a mozdonyfülke mögötti kiskocsikba. A mozdonyvezetők igen barátságos emberek voltak, ezt azért gondoltam így, mert a szomszédunkban ott lakott Szélessy József, a kedves masiniszta. Sohasem szólt ránk, ha valami tiltott tevékenységen kapott rajta a gyerekével, pedig erre gyakran volt példa. A szomszéd lőtéren begyűjtött ólomgolyókból boxert öntöttünk magunknak, és a csúzliverseny többször azzal végződött, hogy fejbelőttük a tyúkjaikat. Ezek – szerencsénkre – nem döglöttek meg, viszont balesetük után minden embert megtámadtak. A legveszélyesebb baromfi a masiniszta kakasa volt. Többször kiterítettük, és amikor már fékezhetetlenné vált erőszakossága, Szélessy József egy kisbaltával lecsapta a fejét.

A vasúti kocsiba a lépcsőn felkapaszkodva, bejutva a szerelvénybe választhattunk az első és a másodosztályú vagonok között. Ez nem egészen így volt, hiszen mindenki csak oda mehetett, ahová a jegye szólt. Kicsi, gyufásdoboznál is keskenyebb keménypapírlap, amire a tekintélyes egyenruhába öltöztetett kalauzok a lyukasztójukat csattogtatva annyira vártak. A másodosztály szó szerint fapados volt. Fényesre lakkozott sötétbarna és sárga falapokból készültek, nem voltak kényelmetlenek, igaz nem fogták körül olyan puhán az utasokat, mint az első osztály kipárnázott foteljei.

Nem minden utazás volt azért csupa vidám zakatolás a sínek melletti akácerdőkben. Ha a szülői figyelmeztetés ellenére akár csak kicsit is kihajoltam a lehúzott ablakon, többször sírva húztam vissza a fejem. A mozdonyfüst szikrái elől nem volt menekvés. Ha belement a szemembe, márpedig szinte minden ilyen kinézős alkalommal ez bekövetkezett, a szemem égett, fájt, csurgott a könnyem. Anyám ilyenkor elővette levendulaillatú fehér zsebkendőjét, megnyálazta a csücskét, na, mutasd, fektette ölébe a fejem, és előbb-utóbb sikerült kipiszkálnia a széndarabot a szememből. Ezután már csak az édes fiam, hányszor kell még neked elmondani kezdetű mondatok következhettek, amelyek befejeztével szinte vidáman néztem a mellettünk elfutó fákat.