És akkor 116. – Úton

A faluközépi étteremben valami húslevest kanalazva egyik akkori kedvencem, Ladányi Mihály költő szavait suhogtattam meg az asztal fölött: megszelídülsz lassan, és kihalsz, akár az indiánok. Nyilván lehet utólagos fantáziálásnak is minősíteni azt, ami ezután következik. Pedig nem az. Így történt. Amint kimondtam az utolsó szót, benyitott az étterembe két indián. Az egyik Cseh Tamás volt. Fogalmam sem volt arról, hogy ők már évek óta meg majd még ezután is hosszú időkig a bakonyi erdőben indiánkodnak. Annyira megütött ez az eset, hogy soha többször nem vagánykodtam semmiféle Ladányi idézettel.

Az autóstopp az 1970-es években a velem korúak megszokott közlekedési módja volt. Kiálltam az út szélére, terpeszben, a trapéznadrágom szárába belekapott a szél, jobb kezem az út fölé emelve böködtem hüvelykujjammal a felhők felé. Ha nem is repültem ettől, akkoriban még igen gyorsan megállt egy autó, és elvitt valameddig. Sokszor nem is volt határozott úticélom, egyszerűen csak menni kellett. Úton lenni. Aztán most lehetne ideönteni azt a sok-sok Jack Kerouac mondatot, ami ott pezsgett bennünk. Úton voltunk.

Igen sokféle emberrel lehetett az autókban találkozni. Akárcsak ma, akkor is mindenfélék voltunk. Ez pedig könnyebben kiderült, mint mostanában, hiszen sokkal többet beszélgettünk egymással, mint ahogy ma szokás. A sofőrök őszinte kíváncsisággal kérdezősködtek arról, hogy hová megyünk, ezt azonnal követte a honnan jöttünk, és kikerekedett a ki vagyok, mi vagyok magabiztos önmeghatározása. Meg fordítva is így volt, mindezek az autóvezetőről is ismertté váltak. Igazából nem volt semmi rendkívüli vagy megrázó vagy furcsa ezekben a találkozásokban, természetesen éltünk.

Micsoda útjaink voltak nekünk? Cseh Tamás nélkül is. Tízezer kilométer autóstoppal megtett távig számoltam. Egy noteszbe voltak feljegyezve a honnan hovák. Nem kellett egy év, elértem a tízezret, aztán már nem érdekelt megtett táv. Az egyik ilyen micsoda út a budaörsi benzinkúttól Komáromig tartott. Piros MG sportkocsiba vett fel egy fiatal nő. Szép volt, akár manöken is lehetett volna. Élénk társalgásba fogtunk, ami azt jelentette, hogy leginkább ő beszélt. Kifaggatott, honnan jövök, hova megyek, ki vagyok, mi vagyok. Az autó, mint a filmekben, James Bond stílusban suhant át Tatabányán. Ekkorra fejtettem meg, hogy mi a leginkább furcsa ebben az útban. A nő az autó jobb oldalán ült, ott volt a kormány. Amikor végre szóhoz jutottam, megkérdeztem, hogy ő hova is megy. Londonba, válaszolt. Megdermedtem. Akkoriban a földi halandók nemigen juthattak át a nyugati határon, három évente kaphattunk oda szóló útlevelet. Ha kaptunk. Kattogni kezdett az agyam, ki lehet ez a magyarul tökéletesen beszélő, Angliába tartó hölgy?

Nem tudtam meg. Valami ügynök, kém, vagy ilyesféle illető lehet. Álltam ott Komáromnál az út szélén, és néztem, ahogy a piros sportkocsi elhúz a jövőbe.