És akkor 114. – Magyar Nemzet

A kultúra rovat irányítását bízták rám. Túl sokáig nem kellett hadakoznom az új helyzet régi munkatársaival, mindőjüket ismertem. Talán Hegyi Zoltánban, a valamikori neves rockzenészben és a Lyukasórában éppen általam bemutatott kitűnő íróban volt tüske, hogy elvették tőle a rovatot. A napilap húsdaráló. Minden alkalommal meg kellett tölteni kettő oldalt tudósításokkal, interjúkkal, kritikákkal, műelemzésekkel. Remek beosztottaim ezt igen magas színvonalon megtették. A mindennapi pörgés azonban másfajta gondokkal terhelt meg mindenkit.

Jónéhány lapbéli elöljárónk nem tudta kezelni az indulatait és szorongásait. Rendben, a reggeltől estig tartó feszült figyelem a lap egészét szerkesztők számára kimerítő volt, ami néha kiabálásig felnövő feszültségekhez vezetett.

Előfordult például, hogy a felhangolt vezető szerkesztő ordítva kért számon rajtam valami teljesen mellékes apróságot, vagy hosszasan kiabálta a fülembe, hogy szerinte mi is az igazi kultúra. A Magyar Nemzet politikai napilap. Így hát nekem nem kellett senkinek elmagyaráznia azt, hogy milyen nézőpontból, milyen irányokból kell feldolgozni a kulturális élet eseményeit. Mégis lépten-nyomon megkaptuk, hülyék vagyunk a politikához, éppen ezért elfogadhatatlan az, amit kulturális újságírás címén előadunk. Ez az elfogadhatatlanság nagyjából másnap reggelig tartott. A lapértékelésnél főleg, ha valaki valahonnan, na, honnan is, kapott egy dicsérő telefont, arra vezetett, hogy megkaptuk, látjátok, ugye, tudtok ti jót is csinálni, kár, hogy ezért ordítani kell veletek.

Három évig harcoltam a kultúrújságírás frontvonalában. A napilap szigorú, szinte katonai hierarchiájában alacsony rangú tisztként voltam jelen. Remek munkatársaim voltak. Metz Katalin, a magyar színikritikusok legkiválóbbika, Kiss Eszter Veronika, a fő zeneértő hegedűművész, Brém-Nagy Ferenc, a folyton szervezkedő egykori avantgárd író, Muray Gábor, a tündöklő tehetségű soproni kultúrbúvár, Péntek Orsolya, a mindig szomorú írónő és festőművész, Nedbál Miklós, az elszántan munkába bicikliző remek riporter, Varga Klára, a nyolcvanas évek underground világának ismerője, Pósa Zoltán, az érző lelkű sok műfajban termékeny író, költő, Végh Attila, a punkból igen jelentős, nagy tehetségű költő-filozófussá felnövő különös fiú. Egy évig Vitézy Zsófia is velünk dolgozott, szakértelme, türelme és írásai magas minősége erősítette a rovatot.

Talán azért is van szükségem arra, hogy ilyen részletesen bemutassam ezt a csapatot, mert azok, akik éveken keresztül ugráltak a fejünkön, a Magyar Nemzet egykori vezetői közül igen sokan ma már egy egészen más térfélen játszanak. Balra tartottak. Így hát azért csendben megkérdezhetjük, kik is azok az árulók? Kik nem értenek a kultúrához? Annyit minden káröröm nélkül hozzátehetünk, hogy azok a munkatársaim, akikről fentebb szó esett, maradtak annak, akik voltak. Rendes magyar embereknek.

Hálás voltam és vagyok is az akkori főszerkesztőnek, Liszkay Gábornak és helyettesének, Csermely Péternek, amiért munkát adtak az elúszott Szabad Föld után, meg azért is, mert nem váltak árulókká.