Kultúra
Sziget 2025. Nelly Furtado és Boris Brejcha tarolt
Teli hold, telt ház, fergeteges koncertek, ilyen volt a Sziget 2025 legnagyobb bulija
Nelly Furtado, amikor a pop újra bizonyítja, miért lett világsztár?
A Nagyszínpadon Nelly Furtado tegnap megmutatta, hogyan lehet a kétezres évek popsláger-aranykorát a 2020-as évek fesztiválközegébe átültetni úgy, hogy ne egy nosztalgiashownak tűnjön, mint például a tavalyi Kylie Minogue koncert. Ehhez kulcs volt a hangszerelés modernizálása és a tempók fesztiválra szabott emelése. Az utolsó szám, a Maneater extended verziója konkrétan tánczenei dropokat kapott, amitől a tömeg még percekig ütemre tapsolt a levezető akkordok után.
A koncert elején, a közönség reakcióit látva, úgy tűnt, mintha méricskélné a produkciót: „vajon tényleg olyan jó élőben, mint a legendás stúdiófelvételeken?” Az első igazán nagy sláger, az I’m Like a Bird egy finom, óvatos nyitás volt, inkább bemelegítés, mint kirobbanó kezdet. De aztán ahogy az első refrének elszálltak a nyári estében, Nelly elkezdte érezni a közönséget, és onnantól egyre magabiztosabb lett.
És pontosan így is történt! Ahogy beindult a koncert, sorra érkeztek a nagy slágerek Promiscuous, Say It Right, és persze a Maneater, mind élőben, tisztán, erőteljesen, playback nélkül. Ez a nő a magassága ellenére nemcsak énekelt, hanem szinte uralta a színpadot, a közönséget.
A hangja tiszta és hibátlan volt (talán csak egyszer volt látható, hogy kereste a megfelelő hangszínt) és ami különösen figyelemre méltó, egy 20+ éves karrier után is képes az eredeti hangterjedelmében, intonációs stabilitással énekelni. A popvilágban ez ritka kincs, sok sztár a középkorú években már csak playbackre vagy kísért szöveg sávra támaszkodik. Nelly viszont valóban énekelt, és a dinamika kezelése mestermunka volt, a visszafogott verzéktől a teli torokból kitört refrénekig minden ív tökéletesen ült. A zenekar összeállítása is professzionális, élő dob, élő basszus, két vokalista, és egy DJ/producer, aki a digitális elemeket a klasszikus hangszereléssel mesterien keverte. A Promiscuous alatt például az eredeti Timbaland-féle groove-ot élő dobbal vastagították meg, amitől a szám sokkal organikusabb és fesztivál-kompatibilisebb lett, mint a stúdióverzió.
A koncert közepétől a tempó felgyorsult, a sláger-szekciót úgy fűzte fel, mint egy gondosan tervezett maratoni playlistet. A Say It Right alatt éreztem először azt a „feszültség-feloldás” pillanatot, ami egy fesztivál nagyszínpadán a katartikus élményt hozza. A tömeg együtt énekelte a refrént, és a fénytechnika (ami talán egy kicsit „old school”-osra sikerült) itt csúcsra járt, fehér stroboszkóp-villanások, kék-piros váltások, „füst meg minden más” obligát kellék, ahogy az ütemek beütöttek.
Tudta, hogy rajongói folklór szerint Nelly Furtado egy tv műsorban nyert pénzből finanszírozta az egyik első nagy turnéját? Nagyon jó befektetésnek bizonyult és talán ennek a tapasztalatnak is köszönhetjük, ezt rendkívül jól megkomponált, fantasztikusan okos dramaturgiával felépített showt, amivel a koncertélményünket a végsőkig fokozni tudta. A tegnapi fellépésen pedig külön poénként a Say It Right végén egy magyar mondattal köszönt el: „Köszönöm, Budapest!”.
Ivan & The Parazol a magyar rock’n’roll a legjobb formájában
Ha valaki még mindig kételkedne abban, hogy a magyar zenekarok tudnak nemzetközi szinten is ütőset villantani, annak elég lett volna beállnia a Buzz Színpad elé, amikor az Ivan & The Parazol beindult. A srácok nem kerteltek, nem vacakoltak már az első riffnél berobbantották a közönséget, és ez a lendület végig kitartott. A hangzás dögös, feszes, tele energiával, a frontember meg olyan magabiztos, mintha minden este egy stadionban játszana. Volt benne kicsit ’70-es évekbeli retro-rock hangulat, kicsit modern indie, de a lényeg, hogy teljesen magával ragadó koncert volt, csúcspontján talán a Carso Coma-val elénekelt közös duettel. A zenekar frontembere, Vitáris Iván az egyik dal előtt elárulta, hogy a Sziget számukra „hazai pálya, de mindig világturné-feeling”, és nem véletlenül, tavaly több mint 10 országban léptek fel, köztük Japánban is, ahol a Take My Hand című számuk kis klubokból indult, de végül fesztiválhimnusszá vált.
Shawn Mendes és a holdfényes popromantika
A Nagyszínpadra visszatérve Shawn Mendes már egy teljesen más világot hozott. Teli hold, lassan ringó telefonlámpák, és egy olyan setlist, amivel biztosan a hölgy rajongók szívét akarta megnyerni és sikerült is neki. Stitches, Treat You Better, Señorita… minden a helyén volt, a produkció profi, a hangja hibátlan, a színpadkép gyönyörű. Engem személy szerint nem rázott fel annyira, talán mert nem az én műfajom a szirupos popromantika, de ízlések és pofonok. A tömeg viszont extázisban volt, és ha egy előadó ezt eléri, akkor vitathatatlanul jól csinálja a dolgát.
Shawn Mendes az egész turnéja alatt kerüli a playbacket, és külön figyel arra, hogy minden dalában legalább egy improvizált rész legyen, ezt tegnap is hallhattuk a Treat You Better középrészénél, amikor váratlanul belecsempészett egy pár sort Ed Sheeran Perfect című dalából. És egy apró kulissza: a backstage-ben a koncert előtt Shawn Mendes, több mint fél órát töltött gitárhangolással, saját kezűleg, technikus nélkül.
Boris Brejcha éjszakai techno-katarzisa
Aki viszont a popból egyenesen a mély, sötét techno bugyorba vágyott, annak Boris Brejcha koncertje volt a paradicsom. Hajnalban a Sziget egészen más arcát mutatja, a Nagyszínpad már elsötétült, a popdallamok elhalkultak, és a fesztivál szíve átköltözik a mély ütemek és lüktető basszusok birodalmába. Itt lépett színpadra Boris Brejcha, az a német producer/DJ, aki az elmúlt évtizedben egy teljesen saját alműfajt épített fel, a high-tech minimal-t.
A kezdés (ami mondjuk 20 percet késett) már önmagában mesteri volt, a nyitótrack egy hosszú, ambient felvezetésből indult, ahol a mély, rezonáló basszus lassan beúszott a háttérből, majd egyetlen, feszes kick ütötte át a csendet. Azonnal érezni lehetett, hogy ez nem az a fajta techno, ami a gyors BPM-ekről és a folyamatos hangzajokról szó. Itt minden hangjegynek, minden szünetnek dramaturgiai szerepe van.
A közönség – köztük én is – fokozatosan került transzba. A Gravity egyedi, Szigetre szabott verziója alatt például annyira magával ragadott az ütem, hogy szinte nem is éreztük az idő múlását. Boris mesterien építette a feszültséget, apró szintiszólamok csepegtetése, visszafogott vokálminták, majd hirtelen, szinte robbanásszerű dropok, amiknél a basszus fizikailag is meglökte a mellkasod. Boris Brejcha produkciója élőben azért különleges, mert a high-tech minimal stílus alapvetően stúdióban komponált, rendkívül precíz hangképet igényel, fesztiválon viszont könnyen elveszhet a dinamika, ha a hangmérnökök nem tudják tökéletesen kiegyensúlyozni a frekvenciákat. Tegnap azonban a Sziget hangtechnikai stábja hibátlan munkát végzett, a mélyek nem nyomták el a magas szekciót, a kick és a bassline végig tisztán elkülönült, így a közönség minden részletet hallhatott.
Az utolsó 20 perc pedig maga volt a techno-katarzis! Boris egymás után pakolta be a Purple Noise, a Happinezz és egy új, még kiadatlan track dropjait. A hajnal első fényei már ott derengtek a horizonton, amikor az utolsó leütések után a velencei karneváli ihletésű, jester/bóhoc-maszkot viselő producer meghajolt és a közönség percekig skandálta a nevét.
Ahogy a Nagyszínpad környékén a lángosillat és a fényfüzérek között sodródtam a tömegben, egyszer csak fültanúja lettem egy fesztiválfilozófiai vitának, amiért bármely stand-upos hálás lett volna. Két, már a jókedv felsőbb szintjén lebegő srác próbált megállapodni arról, hogy most akkor Boris Brejcha technojától vagy a lángosban lévő fokhagymától forog-e velük a világ. „Figyi, ez nem sima techno, ez… ez űrtechnó!” – magyarázta az egyik, miközben széles mozdulatokkal próbálta bemutatni az „űr” fogalmát, de a poharában lévő sör eközben önálló pályára állt. „Nem, haver… ez a magyar NASA… csak itt a rakéta a dob!” – kontrázott a másik, majd mindketten úgy nevettek, hogy a mellettük álló, fánkot majszoló lány is leült a fűbe a röhögéstől. És valahogy ebben a pillanatban összeállt minden, a Sziget az a hely, ahol a világ legkülönfélébb emberei ugyanarra a ritmusra ringanak, akár a dob, akár a fokhagyma az oka.
A második nap így lett a Sziget tökéletes keresztmetszete, popdívák, magyar rock, romantikus pop, és végül a techno-hajnal. És ha azt hisszük, hogy ennél már nem lehet feljebb tekerni a hangerőt, várja meg a holnapot, mert jönnek még meglepetések, és mi ott leszünk, hogy mindent elmeséljünk.
