A végére a Balerina is belesimul a John Wick-univerzumba

Eve-et az édesapja kimenekíti egy körön kívüli szektából, még mielőtt a kislányt bérgyilkossá avatnák. Azt szeretné, hogy ő legalább másképp éljen. Miután az üldözőik megölik az apát, a kislányt Winston (Ian McShane), a New York-i Continental szálló igazgatója a Ruska Roma-hoz viszi, az Igazgató (Anjelica Houston) szárnyai alá.

Ebben a balettintézetben a balettoktatás címszó alatt másfajta képzés is folyik. A „ kikimora” a szláv mitológiában olyan szellemlény, aki a sötétségben él a bűnözőkkel, és megbünteti őket. De valaki, aki tud ölni, lehet védőangyal is, és az ártatlanokat is védelmezheti. Ezt tanítja a lányoknak két pas de deux között az Igazgató. Eve alkalmas a feladatra, szomorú is, tele is van fájdalommal.

Az első rábízott lányt meg is tudja védeni, de fura ellenségekkel találkozik, és minden intés ellenére kutatni kezdi a múltját, és benne a szülei gyilkosait.

John Wickkel akkor találkozik először, amikor a férfi sikeresen visszatér a sivatagból a harmadik felvonásban. És pont azt mondja a lánynak, ami a John Wick-filmek egyik legfőbb mondanivalója. Választhat mást is, mint ami kötelezőnek látszik, és most még elmehet a Ruska Roma világából, ahol muszáj gyilkosként élnie.

A Balerina ugyanolyan terjedelmes és a maga neonoir mesevilágában plasztikusan kidolgozott, pazar képi világba ágyazott történet, mint a többi John Wick-film. Talán egy kicsivel kevésbé van túlzsúfolva harcos jelenetekkel, mint a széria többi része, ez azonban csak jót tesz neki. Kevésbé van az az érzésünk, hogy ha valamiért ennyit kell rombolni, ennyi embert kell megölni, akkor azt a célt talán nem is érdemes elérni.

John Wick a harcaival mintha nem is az áhított célja felé haladna, hanem csak túléli a szabályokat, szankciókat és árulásokat, de ebben a világban, ahol a felső kör arctalan és kegyetlen, bármikor egymásnak ugraszt embereket, még ez is nagy teljesítmény.

Eve viszont a film vége felé olyat tesz, amivel egyrészt eléri a célját, másrészt valami nagyon gyökeres régi rosszat iktat ki a világból, és rögtön érezzük, hogy utána már nem ugyanúgy fognak menni a dolgok (Igaz, ki tudja, mi lesz majd egy új egyensúlyi helyzet ára).

Igazából nem mindig akkor lehet megmondani egy filmről, hogy jó-e, amikor megnézzük, vagy amikor elolvassuk a végén a The End feliratot, hanem például az alapján, hogy másnap vagy harmadnap mit érzünk, és gondolkozunk-e rajta még akár hetek múlva is. Megmarad-e valamelyik szereplő vagy jelenet az emlékezetünkben.

A Balerina kicsit elcsúszott azzal, hogy nem készült el 2018-ban, hanem csak 2023-ban, és a bemutatót meg még tovább húzták. 2025-ben már nem olyan múlhatatlanul izgalmas, hogy egy olyan szép lány, egy balerina, mint Ana de Armas, milyen kemény tud lenni, hogy tud bárkit leverni, lelőni, leszúrni, felrobbantani rezzenéstelen arccal, vagy bénázva, lépcsőn legurulva, fenékre esve. Már annyi szép lányt láttunk „ez volt, ez lett” gyilkológépként, hogy már valami más érdekeset, felszabadítót néznénk inkább a nőkről.

A harmadik felvonásban, vagyis a Parabellumban még az látszott, hogy Anjelica Houston mennyire élvezi, hogy kiérdemesült ráncos bárisnyát alakít, de a Balerinában sokszor mintha unná, képileg már nem annyira érdekes és friss ez az öregasszonyarc, a szerepe is laposabb, mint előzőleg.

A Hattyúk tava, ha balettről van szó, eléggé lerágott csont, már az iskolai tornatermeket is megjárta szalagavatókon, és azok a zenei varációk is kissé hervatagok, amiket a zeneszerzők a Csajkovszkij-műből alkottak.

A film végkifejlete mégis hoz valami jó érzést, egy olyat, ami miatt a túlnyújtott verekedések ellenére is lehet szeretni a John Wick-filmeket. Hasonló jó érzéseink lehetnek, amikor a felső kör képviselője újra meg újra lehetetlen helyzetbe hozza az addig szövetséges, barátságban élő vagy csak simán jószándékú szereplőket, és nekik találniuk kell egy utat, hogy ne legyenek árulók, ne gyilkoljanak, de életben maradjanak, és az áldozat, amit hozniuk kell a döntésükért, még elviselhető, vállalható legyen.

A barátság, a hűség, az egyszerű emberi jószándék, ami a filmben átsegít minket minden retteneten, és nem hagyja, hogy elvesszenek a pozitív szereplők, pedig a többnyire arctalan felső kör bármikor felmorzsoltatná mindannyiukat a kegyetlen szabályokkal és büntetésekkel.

Amit new agesen talán úgy nevezhetnénk, hogy a hűség eleganciája, azt Charon ( Lance Reddick), a portás karaktere képviseli a széria több részében is. Nem változik, akár magasan vannak a körülötte levők, hatalmuk és vagyonuk van, akár számkivetettek, és éppen semmit nem ér az életük, vagy egyenesen vérdíjat tűznek ki a fejükre. Ő mindig frissen, meglepően, találékonyan, szépségesen, mondhatni zseniálisan hűséges. Milyen kár, hogy a forgatás után Lance Reddick váratlanul elhunyt, és így ez volt az utolsó filmje.

Nem csak a hétköznapokból elrepítő kompakt különvilágot keressük a filmekben, vagy azokat a gondolatokat, amik válaszolnak a belső kérdéseinkre, hanem a harmóniát, a lelkiegyensúlyunkhoz szükséges állapotokat és érzelmeket is.

Mindig az a kérdés, hogy éppen most mi hiányzik nekünk. Mi az, amit egy jó történet adhat a mai embernek, hogy boldogabbak legyünk. A John Wick-filmek és köztük a Balerina is a hétköznapjainkból kikopó bizalmat, a hűséget, a „mindig van harmadik út”, és a „megoldódik, ha tudod, mit akarsz” felszabadító élményét adják.

Balerina - Ballerina – 2025

Amerikai akció-thriller - 124 perc

Rendezte: Len Wiseman

7,5/10