És akkor 112. – A nagy Fausto

Még ha nem is tudnám, hogy Fausto Coppiról, a talán leghíresebb olasz bringaversenyzőről találtam meg ezeket a képeket, akkor is sejthetném, hogy nem akárkivel van dolgom.

A kiemelkedő fizikai adottságokkal rendelkező emberek a történelemben mindig a figyelem középpontjában álltak. Legnagyobb közönségük talán a sportolóknak volt. Ahogy a világ fejlődött, ennek ütemében a fizikai erő, a pusztán testi képességek egyre kevésbé bizonyultak elégnek a hírnévhez. A lélek tulajdonságai, mint az állhatatosság, kitartás, figyelemösszpontosítás, az erő beosztása és a küzdelem egész tartamának taktikai-stratégiai megtervezése egyre nagyobb szerepet kaptak a sportban. Az újkorban, a technikai eszközöket használó űzött sportágakban különösen fontos volt a fizikai és mentális képességek összhangja.

Fausto Coppi az olasz körversenyt, a Gito d’Italiát ötször, a francia Tour de France-t kétszer nyerte meg. Számtalan egyéb verseny szinte megszámlálhatatlan győzelmének begyűjtése után 1953-ban az országúti kerékpározás világbajnoka lett.

Angelo-Fausto Coppi Castellaniában született 1919-ben. Iskoláit korán abbahagyta, hentesinas lett. 15 évesen kezdett versenyezni. Első nagy sikerére 1940-ig, a Giro d’ Italia győzelméig kellett várnia. A második világháború szakította meg sportkarrierjét. 1943-ban Észak-Afrikában angol hadifogságba esett, ahonnan 1945-ben tért vissza Olaszországba. Ekkor, négy év kihagyás után újra versenyezni kezdett. Olaszországban Coppi színre lépésével a kerékpársport népszerűsége óriási méreteket öltött. Százezrek kísérték figyelemmel Fausto Coppi és nagy tehetségű vetélytársa, Gino Bartali versengését, amely – mint egy világszerte ismert nagyszerű sportfotó is bizonyítja: a képen Bartali vizet ad a hegymenetben előtte pedálozó Coppinak – tisztességes, becsületes, igazi sportemberekhez méltó vetélkedés volt. Csatájuk azonban erősen megosztotta egész Olaszországot, Bartali konzervatív, vallásos, vidéken igen népszerű versenyző, Coppi – akit Camponissimonak is neveztek, de szívesen becézték hosszú lábai miatt „Gémnek” is –, pedig egy egészen más lelkületű, a magánéletben zabolátlan, új és új edzésmódszereket kitaláló, sportoló volt.

1959-ben Burkina Faso uralkodója meghívott néhány neves kerékpárost, köztük Fausto Coppit is, hogy hazája kerékpárosaival versenyezzenek. Jutalmuk, sok minden más mellett, egy nagyszabású vadászat volt. Az afrikai kirándulás közben Coppi maláriafertőzést kapott, aminek következtében 1960-ban meghalt.

Napjainkban a televízió jóvoltából tízmilliók kísérhetik figyelemmel a híres bicikliversenyeket. Májusban a Giro d’Italiát, júliusban a Tour de France-t, augusztusban a spanyol körversenyt, a Vueltát. Mostanában is vannak nagy sztárjai ennek a sportnak, de a korábbiaknál jóval több szerep jut a technikának. Pillekönnyű, szénszálas, elektromos sebességváltós gépekkel hajtanak a profi versenyzők. Szerelők hada kíséri őket autókkal, pótkerekekkel, pótkerékpárokkal. A közönség ugyanúgy bíztatja az Alpok emelkedőin felkaptató, vagy a Pireneusok lejtőin lezúduló színes ruhás kerekeseket, mint hatvan-hetven évvel ezelőtt. Igaz, akkor nem volt sem tévé, sem kísérőautó. Akkor acélvázas, nehéz biciklikkel küzdött egymással Coppi és Bartali, fejükön simléderes sapka, nyakukban pótgumi. Az inkább az emberek, nem pedig az eszközök csatája volt. Meglepő tény, hogy a kecses acélbringákkal, kezdetleges sebességváltókkal és külső segítség igénybevétele nélkül kerekezők ugyanakkora átlagsebességgel teljesítették a távokat, a napi száz-kétszáz kilométeres szakaszokat, mint a maiak.

A biciklis emlékét nem csak legendás időeredményei idézik meg, nem csak a digitalizált képekről köszön ránk közismert mosolya, hanem ha a városok utcáin elsuhan mellettünk egy-egy karcsú, elegánsan krómozott, vékony kerekű kerékpárcsoda, könnyen megütheti szemünket a vázán virító felirat: COPPI. A hatvanas évektől ugyanis a Coppi család bicikligyártó üzemet működtetett.