És akkor 111. – Hegymenetek

Eddy Merckx győzelmei között szerepel tizenegy Grand Tour – öt Tour de France, öt Giro d’ Italia és egy La Vuelta Espana. Előjött még 1975-ből rajta kívül a későbbi nagy név, Francesco Moser, tovább lépegetve az időben, a doppingügyei miatt dicstelen pályafutását szégyennel lezáró Lance Edward Armstrong, és estig sorolhatnánk a nagy neveket. A kegyetlen bakonyi emelkedőkön mind ott nyomták a pedált mellettem, legalábbis úgy képzeltem. Szárnyaltattak.

Elindultam például Veszprémből a Bakony-túrán, ez azért keményebb volt már messziről is, mint a laza Balaton-körök. Minden egyes távhoz más és más szintidő tartozott. Az első alkalommal persze hogy a leghosszabbra, a kétszáz kilométeresre iratkoztam fel. Fel kellett mászni a rendkívül meredek Kab-hegyre, az utolsó métereken már leszálltam a nyeregből, levegő után kapkodva gyalog, de elértem a pecsételő pontot, aztán zúgtam lefelé, soha olyan gyorsan nem repültem hegyi úton, mint akkor, hetvennel repesztettem a hegy aljáig. Újabb kilométerek következtek, a nagyon elegáns, karcsú és nem mellesleg nekem épített új biciklim pedálját viszont egyre nehezebb volt taposni. A gép profi versenyzőknek készült, sebességváltója hivatásosoknak kitalált áttételekkel vitte előre. Vagyis nálam nem vitte. Olyankor, belátván, nem vagyok sem elég fiatal, sem eléggé edzett, szomorúan lépegettem a versenygép mellett. Így ment ez 150 kilométerig. Kisebb-nagyobb hegyekre meg dombokra kaptatva minden kifulladásnál a túlélésre gondoltam.

Aztán az első hosszú teljesítménytúrámat ötven kilométerrel a cél előtt feladtam. Sümegre már nem nagyon tudtam feltekerni, leültem egy padra, telefonáltam Veszprémbe, hogy nem érek be időben, aztán csak ott ültem a vár alatti padon, vártam a feleségemet, aki aztán csak elvitt biciklistül haza.

A következő évben fele ekkora távra, a százkilométeres túrára jelentkeztem. Könnyebb bringával, a fiam kíséretében, a barátságos, hat órás szintidő teljesítésében bízva vágtunk neki az útnak. Könnyebb volt felmászni a hegyekre, amikor a gyerek szélárnyékában pedáloztam le-föl, a szél a Tour de France szurkolóinak a bíztatását hozta a fülembe, odaképzeltem a nekem tapsoló közönséget az út szélére. Integettek, futottak velem, fütyültek, tapsoltak. Közvetlenül a cél előtt a fiam lassított, felfelé mutogatott. Azt kérdeztem, mi van, visszakiabált, nézzek fölfelé, ott szitált fölöttünk egy ölyv, beérünk nemsokára, ezért tapsol nekünk a szárnyaival.

Néhány perccel a szintidő lejárta előtt gurultunk be a célba. Az én korosztályomban nem volt más versenyző, így váltam a Bakony-teljesítménytúra szenior bajnokává. Kaptam medált, oklevelet, otthon meg tapsot a feleségemtől, aki az előző éveben alig tudott összeszedni engem Sümegnél.

Győztem, magam ellen.