Kultúra

És akkor 111. – Hegymenetek

Az egyre komolyabb kerékpáros teljesítménytúráimon igen gyakran eszembe jutottak az európai nagy körversenyek múlt század második felében elszántan tekerő legjelesebb bringaversenyzői

Az egyre komolyabb kerékpáros teljesítménytúráimon igen gyakran eszembe jutottak az európai nagy körversenyek múlt század második felében elszántan tekerő legjelesebb bringaversenyzői. Például Édouard Louis Joseph Merckx, ismertebb nevén Eddy Merckx, a versenykerékpározás történetének egyik legsikeresebb versenyzője.

És akkor 111.  – Hegymenetek
Eddy Merckx a versenykerékpározás történetének egyik legsikeresebb versenyzője
Fotó: AFP/Ina/Bernard Allemane

Eddy Merckx győzelmei között szerepel tizenegy Grand Tour – öt Tour de France, öt Giro d’ Italia és egy La Vuelta Espana. Előjött még 1975-ből rajta kívül a későbbi nagy név, Francesco Moser, tovább lépegetve az időben, a doppingügyei miatt dicstelen pályafutását szégyennel lezáró Lance Edward Armstrong, és estig sorolhatnánk a nagy neveket. A kegyetlen bakonyi emelkedőkön mind ott nyomták a pedált mellettem, legalábbis úgy képzeltem. Szárnyaltattak.

Elindultam például Veszprémből a Bakony-túrán, ez azért keményebb volt már messziről is, mint a laza Balaton-körök. Minden egyes távhoz más és más szintidő tartozott. Az első alkalommal persze hogy a leghosszabbra, a kétszáz kilométeresre iratkoztam fel. Fel kellett mászni a rendkívül meredek Kab-hegyre, az utolsó métereken már leszálltam a nyeregből, levegő után kapkodva gyalog, de elértem a pecsételő pontot, aztán zúgtam lefelé, soha olyan gyorsan nem repültem hegyi úton, mint akkor, hetvennel repesztettem a hegy aljáig. Újabb kilométerek következtek, a nagyon elegáns, karcsú és nem mellesleg nekem épített új biciklim pedálját viszont egyre nehezebb volt taposni. A gép profi versenyzőknek készült, sebességváltója hivatásosoknak kitalált áttételekkel vitte előre. Vagyis nálam nem vitte. Olyankor, belátván, nem vagyok sem elég fiatal, sem eléggé edzett, szomorúan lépegettem a versenygép mellett. Így ment ez 150 kilométerig. Kisebb-nagyobb hegyekre meg dombokra kaptatva minden kifulladásnál a túlélésre gondoltam.

Aztán az első hosszú teljesítménytúrámat ötven kilométerrel a cél előtt feladtam. Sümegre már nem nagyon tudtam feltekerni, leültem egy padra, telefonáltam Veszprémbe, hogy nem érek be időben, aztán csak ott ültem a vár alatti padon, vártam a feleségemet, aki aztán csak elvitt biciklistül haza.

A következő évben fele ekkora távra, a százkilométeres túrára jelentkeztem. Könnyebb bringával, a fiam kíséretében, a barátságos, hat órás szintidő teljesítésében bízva vágtunk neki az útnak. Könnyebb volt felmászni a hegyekre, amikor a gyerek szélárnyékában pedáloztam le-föl, a szél a Tour de France szurkolóinak a bíztatását hozta a fülembe, odaképzeltem a nekem tapsoló közönséget az út szélére. Integettek, futottak velem, fütyültek, tapsoltak. Közvetlenül a cél előtt a fiam lassított, felfelé mutogatott. Azt kérdeztem, mi van, visszakiabált, nézzek fölfelé, ott szitált fölöttünk egy ölyv, beérünk nemsokára, ezért tapsol nekünk a szárnyaival.

Néhány perccel a szintidő lejárta előtt gurultunk be a célba. Az én korosztályomban nem volt más versenyző, így váltam a Bakony-teljesítménytúra szenior bajnokává. Kaptam medált, oklevelet, otthon meg tapsot a feleségemtől, aki az előző éveben alig tudott összeszedni engem Sümegnél.

Győztem, magam ellen.