Kultúra

És akkor 110. – Balatonkör

A kerékpározás szabaddá tesz. Az ember peckesen ül a nyeregben, erősen markolja a kormányt, ha van haja, lobogtatja, ha meg kopasz nem ereszti bele a szélbe.

És akkor 110. – Balatonkör
Silinger István 2012-ben
Fotó: A szerző felvétele

A csehszlovák Favorit versenybicikli csak néhány hónapig ficergett alattam, valami komolyabbra vágytam, meg is kaptam, méghozzá Szelemen Ferenctől a budapesti ipari alpinistától. Ő fő munkaidejében ott lógott a nagy, emeletes házak oldalán, ült a kötél végén, és sikálta az ablakok üveglapjait. Szabadidejében meg bicikliket épített. Megmérte a lábam hosszát, azt mondta, csak ez az egy méret számít a munkájába, majd szól, ha elkészül az én remek, Hercules márkájú vázra épített bringám. Nagyon komoly szerkezet lett. Az autóba is befért, mert egyszerűen ki lehetett venni az első kerekét.

Egészen más érzés volt a Herculessel tekerni, mint bármelyik más korábbi biciklimmel. Könnyebb, hosszabb távokat is legyűrni tudó, barátságos gép volt. Ősszel kaptam meg az alpinistától, az egész telet végigtekertem vele. Kulacsokat, csomagtartót szereltem rá, aztán tavasszal beneveztem a Balatonkör teljesítménytúrára. Nagyon készültem rá, egyre nagyobb távokat kerekeztem, kellett is, mert a tókerülés 208 kilométeres volt.

A túra reggel hatkor Zamárdiból indult. A húsz évvel ezelőtti rajtnál több száz társammal együtt lódultunk neki az aszfaltnak. Az első ötven kilométert meglepően jól bírtam. Balatonfüredtől kezdve azonban egyre nehezebb volt pedálozni az északi part emelkedőin, le-lemaradoztam. Ennek egyik fő oka az volt, hogy elővigyázatosságból telepakoltam a csomagtartót szerszámokkal, italokkal, szendvicsekkel, csokoládétáblákkal. Volt vagy tizenöt kiló felesleges súly alattam. Így pedig nem csodálni való, hogy Keszthely után leszakadtam a főmezőnyről. Addig jó néhányszor húzott maga után egy marcali ember, Silinger István, a pékből bicikliszerelővé vált profi tókerülő, aki az emelkedőkön segített.

A déli parton elméletileg könnyebb volt haladni, hiszen síkban tekerni kényelmesebb, mint felfelé. Azt nem mondhatni, hogy faltam a kilométereket, de egészen Balatonszárszóig folyamatosan haladtam. Ott aztán rám zuhant az alkonyat, leszálltam a nyeregből, a vasúti sínek mellett leültem a földre, és azon spekuláltam, hogy mit szólna ehhez a helyzethez József Attila. Valószínűleg semmit.

Rávettem magam arra, hogy azt a maradék néhány tucat kilométert is teljesítsem Zamárdiig. Teljesen sötét volt már, a fejlámpámmal alig találtam az utat. Nagy keservesen végül megérkeztem a célba. A többiek, a főmezőny gyakorlott bringásai már egy órával korábban beértek. Elmélyülten kanalazták a bablevest, itták az ásványvizeket meg söröket, és volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy mindenki engem néz. Lehet, ez így is volt, mert jónéhányan tapsoltak nekem, egyikük azt kiabálta, szép volt, mégiscsak hazaértél. Erről a szóról később megtudtam, hogy a profi bicikliversenyzőknél azt jelenti, hogy beértek a célba.

Az első tókerülésem után még vagy tízszer nekivágtam a Balatonkörnek. A végén odáig fejlődtem, hogy egy órával a főmezőny beérkezése előtt már ott ültem a startsátor alatt, elmélyülten ettem a bablevest, ittam a vizet, és amikor a többiek, azaz akkor már többezres tömeg megérkezett, felnéztem, és azt mondtam, szép volt lányok, szép volt fiúk.

Kapcsolódó írásaink