Kultúra
Az ember történetfogyasztó lény
Interjú Bene Zoltán íróval Söténd című regényéről
– Milyen alapélmény ihlette a Söténd című kötetet?
– Régóta foglalkoztat a rendszerváltozás utáni szűk másfél évtized, ami nyilvánvalóan részben az életkoromból fakad, hiszen 1989-ben 16 éves voltam. Kamaszként roppant egyszerűnek tűnt a világ: adott volt egy gonosz birodalom, a Szovjetunió, amely gyarmati sorban tartott minket, s vele szemben a szabadság, a humánum varázslatos földje: a Nyugat. Aztán a gonosz birodalom összeomlott, jöttek a kilencvenes évek, s én – nemzedékem számos más tagjával együtt –viszonylag hamar ráébredtem, hogy a világ távolról sem egyszerű.
Hogy 1989-90-ben nem történt más, mint hogy egyik disztópiából átléptünk a másikba, 1984-ből a Szép új világba. Az Üledék és a Mandola története című regényeimben próbáltam földolgozni ezt a generációs kilencvenes évek-élményt, a vadkeletet, az értelmiség egy jelentős részének talajvesztését, a csöndes vereségeket, a kilátástalanságot, megalázottságot, kiábrándulást. Tulajdonképpen ebbe a vonalba illeszkedik a Söténd, amely egy elképzelt magyar vidéki nagyfalu-kisváros, amely a kádári szocializmus után a fogyasztói kapitalizmusnak is vesztese.
– Van-e emögött valamilyen személyes történet, hangulat vagy valamilyen sajátos élettapasztalat?
– Dolgoztam, illetve részben éltem Söténdhez hasonló nagyfalu-kisvárosban, jártam számos ilyenben, de nem egy valóságos, konkrét település a minta. Az olvasói visszajelzések szerencsére azt erősítik, hogy sikerült egy szimbolikus helyet megrajzolni, mert mindenki más helységet vél fölfedezni Söténdben – mindenki azt, amelyikhez valamiféle személyes élmény köti. Ennek örülök, ez célom is volt.
– Honnan származnak a történetek? Van-e olyan, amelyben egy valós személy történetét akarta elmesélni?
- A leghosszabb fejezetben nem nehéz ráismerni a 2006-os olaszliszkai lincselésre mint alapsztorira, de akadnak egyéb történetek is a kötetben, amelyeknek egyes részletei megtörtént eseteken alapulnak. De azt hiszem, igazából ez mindig így megy, akármit is írok, valamiféle valós eredet mindig ott bújik a háttérben, még akkor is, ha én magam sem vagyok ezzel föltétlenül tisztában. Az író a létezés szakmában dolgozik, hogy Ottlikot idézzem, vagyis az ellesett
pillanatokból, eseményekből építkezik.
– Nekem a közepe táján volt egy Négyszögletű kerekerdő noir érzésem is, és tudom, hogy Lázár Ervin gyakran a körülötte zajló irodalmi, politikai eseményekről mondott ártatlan gyermekmeséket. Ön is hasonlóan járt el, csak dirty verzióban?
– Emlegetik a könyv kapcsán az enyhe mágikus realizmust, de én ezzel szeretek óvatosan bánni. A létezés tele van misztikával, megmagyarázhatatlan, csodás elemekkel, s attól, hogy ezeket figyelmen kívül hagyjuk, észre sem vesszük, attól még köszönik szépen, maradnak. Ugyancsak divat manapság az úgynevezett tudományos világkép és a racionalizmus kapcsán leszólni a mitológiát, mítoszokat, miközben a világnézetüket a tudományos világképben gyökereztető, magukat racionalistának tartó emberek is mítoszokban élnek, bár jóval redukáltabb és egysíkúbb, szegényesebb mítoszokban.
Az ember történetfogyasztó lény, elemi szükséglete a történet, a mese, ez bevallva-bevallatlanul a világértelmezésének eszköze. A söténdiek egyik legnagyobb tragédiája éppen az, hogy a mítoszaik elsorvadtak, ezáltal az identitásuk, a bármibe vetett hitük hervadt el. Hogy ez ismerős jelenség? Igen. Az.
– A vidéket, a falut, a vidéki embert gúnyoló, karikírozó, szelíden csipkelődő filmekkel és posztmodern prózákkal teli a padlás, de úgy érzem, itt nem is igazán a magyar vidékről van szó, hanem inkább valamiféle kollektív sötétségről, tehetetlenségről, lejtmenetről. Jól gondolom?
– Igen. A tanult tehetetlenségről. Amely ugyanúgy megfigyelhető az ötödik kerületben, Pesten, mint Óbudán, vagy éppen Szegeden, Gyulán, Győrben, Csokvaományban, Zalalövőn. Nem vagyok egészen biztos benne, de hajlok arra, hogy ezt érezzem a Kádár-rendszer legmeghatározóbb örökségének. Persze, a gyökerei korábbra nyúlnak vissza, de a kádári kispolgári gulyáskommunizmus erősítette föl ezt ilyen, már-már elviselhetetlen, önpusztító mértékre.
A Söténd szegedi bemutatóján, Reke Balázs barátommal beszélgetve döbbentem rá, hogy igazából Söténd Nagyszeg. 2006-ban jelent meg a Tiszatáj Könyvek között az Év-könyv című novellafüzérem, kisregényem, amely egy Nagyszeg nevű kisvárosban játszódik az Osztrák-Magyar Monarchia idején. Most már úgy gondolom, hogy ez a két könyv, az Év-könyv és a Söténd, összetartozik. Nagyszeg ugyanolyan, mint Söténd, csak egy olyan korban, amely minden tekintetben fölívelő, noha nem hiba és gondok nélkül való, de egy prosperáló, előremutató időszak.
Ezzel szemben a Söténd egy illúzióvesztett, meggyötört korban játszódik, a hosszú kilencvenes években, azaz nagyjából az 1990 és 2006 között. Mindkét kisregény túlnyúlik ugyan ezeken az időkereteken, hiszen az Év-könyv utolsó története 1920-ban zajlik, s a Söténdben is vannak (vélhetően, de nem jelzetten) 2006 utáni események, ám a meghatározó dolgok az említett időintervallumban történnek.
– Mi a söténdi sötétségnek az oka? Ez állandó, és minden korban és minden emberben jelen van, vagy valamilyen napjainkban tapasztalható tendencia?
– A söténdi sötétség egyfelől abból fakad, amiről már beszéltünk: a reményvesztettségből, identitásválságból, kétségbeesésből, a veszteség- és vesztesség-érzésből. És úgy érzem, ezek az okai annak is, hogy például a sötétnek nevezett középkornál manapság, az ezredforduló környékén és után lényegesen sötétebb a világ, és mind jobban az. Persze a középkor előtt állandósuló sötét jelző a felvilágosodás ügyes és sikeres propagandája, de ez mit sem változtat a tényen, hogy a középkor nagyon kevés értelemben volt sötét, illetve sötétebb bármely más történelmi kornál. A mi korunk viszont nagyon sok értelemben az, és nem csak az a szelete, amely a Söténd cselekményének ideje. Ezzel a kijelentésemmel persze sokan fognak vitatkozni, de ha valaki pár órát eltölt bármelyik közösségi médiafelületen, megérti, mire gondolok. Ráadásul a jelenünk sötétségének egyik oka éppen a közösségi média, szóval ilyen értelemben még nehezebb a dolgunk, mint a söténdieké a regényben… Gyenge Zolit sokszor idéztem már, most is megteszem: a világ egyre primitivizálódik. Ami elsőre paradoxonnak hangzik, de szerintem igaz, amennyiben a világot az emberekben leképeződő világként értelmezzük. Miközben egyre bonyolultabb technikai és társadalmi közegben élünk, a világlátásunk, a világnézetünk, a világérzetünk egyre egyszerűbb, vagy mondhatjuk úgy, primitívebb. Sokszor beszéltem már erről is, de katasztrófának tartom, hogy a sokdimenziós emberből a nyílt és fogyasztói társadalom (Marcuse terminológiáját használva) egydimenziós embert (tökéletes fogyasztót) redukált.
– A múlt század elejének költőit és prózaíróit nagyon erősen foglalkoztatta a „Minden Egész eltörött”, illetve a transzcendenstől, a közösségtől, a hagyománytól távolodó, elszakadó, individualizálódó és lassan pontszerűvé zsugorodó belvilágú ember problémája. Ady, Móricz, Kaffka Margit is írt ilyen témájú műveket. A söténdi történetek mutatnak valamilyen rokonságot ezekkel a témákkal és művekkel?
– Hogyne. Hiszen minden Egész eltörött. A közeljövőben végérvényesen kiteljesedő nyílt és fogyasztói társadalomban sem a közösségnek, sem a valódi transzcendensnek nincs helye. Kvázi-közösségek és valláspótlékok széles kínálatának annál inkább. A mélységnek, a katarzisnak még az emléke is eltörlődik pár évtizeden belül, hacsak nem történik valami erősen drasztikus változás. És akkor még nem is beszéltünk a mesterséges intelligencia szárnyalásáról, amely újabb fordulatokat és csavarokat hoz az életünkbe. Ma még nyomokban itt vannak velünk az összetört Egész cserepei. De, ha így folytatódik, már nem sokáig.
– A söténdi sötétülés ellenpontjaiként költők, írók nevei, idézetei, sőt Ladányi Mihály egy verse is felbukkan a történetekbe ágyazva. Ezek az alkotók és műveik hogyan kerülnek a többnyire kocsmapultok környékén játszódó történetekbe?
– Ladányinak mondjuk nem föltétlenül a legjobb marketinget csináltam, egy kissé didaktikus versét tettem a könyvbe, leginkább azért, hogy az irodalmi ízlés által is jellemezzem a szereplőt, aki idézi a költeményt. De a kérdésre válaszolva: persze, hogy ott vannak. Műveltségmorzsákkal, memoriter-romokkal van tele minden kocsma, aluljáró, vonat, busz és utcasarok.
– A kötet első fele nagyon lesújtó, de már az is lazít ezen, hogy az elbeszélők történetről történetre átadják egymásnak a szót, és valahogy a közepétől lehet igazán ráérezni, hogy itt nem egy hervasztó-nyomasztó faluról vagy kisvárosról van szó, hanem egy lelki klímáról, ahol mindnyájan jártunk-járunk, és talán ez néha komikus is, és valamitől mintha ön is kezdene megkönnyebbülni innentől. Mi történt a közepénél? Lement önről valami nagy teher?
– Nem folyamatosan, s nem is abban a sorrendben írtam az egyes fejezeteket, ahogyan a kötetben követik egymást, amikor minden elkészült, sokat variáltam még a sorrenden. Hogy végül ez lett a végső elrendezés, abban biztosan szerepet játszik, hogy szeretném, ha lenne remény. Ha irracionális is ez a vágy, akkor is. Meg aztán az ember, ha eleget foglalkozik egy hellyel, egy közeggel, valamilyen mértékben óhatatlanul megszereti.
– Mivel történelmi regényeket is ír, érdekel, hogyan értékeli, hogy egy történelmi sorozat ennyire népszerű lett, mint a Hunyadi?
– Az ember történetfogyasztó lény. Éhezi a mítoszt, a mesét. A Hunyadi egy jól elmesélt jó történet. Ez a népszerűségének a legfőbb titka határokon kívül és belül. Ami a határokon, pontosabban a régi, ezeréves határokon belüli siker másik eleme, az az, hogy megvan benne valami, ami az elmúlt ötszáz évben nagyon ritkán adatott meg nekünk, magyaroknak, az elmúlt száz évben pedig alig-alig történt keskeny e hazában. És ez a büszkeség.
– Ha bármilyen történelmi témáról szóló regényéből filmet készítenének, amit csak akar, melyik regényét ajánlaná, vagy miről írna regényt, hogy film lehessen belőle?
– Amit leginkább meg lehet filmesíteni, az az Isten, ítélet, ami egy XIV. századi történet. De nagyon-nagyon sokba kerülne.
– Van-e készülőben újabb regény vagy novelláskötet?
– Reményeim szerint hamarosan befejezek egy kisregényt, Szép Heléna halála munkacímmel, ősszel tervezem leadni Horváth Bencének, a Kortárs kiadóhoz, akivel sokat dolgozunk együtt, s akivel nagyon szeretek együtt dolgozni. Ha minden jól megy, jövőre fog megjelenni. Egyes részletei már napvilágot láttak folyóiratokban.
