Kultúra
ÉS AKKOR 104. – Kimentem a doberdói harctérre
Az olaszországi Doberdò del Lagóhoz tartozó Visintini faluban 1918-ban a magyar katonák kezdték el egy kápolna építését. Aztán úgy alakult a hadi helyzet, hogy nem fejezhették be

Apai nagyapámat, akinek a nevét megörököltem, egy év frontszolgálat után ágyúlövés érte, ellőtték a bal lábát. Élete végéig sánta maradt. A második nagy háború idejére tartalékos századossá harcolta fel magát. Vitézt is akartak csinálni belőle korábban, ám ő nem volt hajlandó a nevét megváltoztatni. Anyám apja nem volt tiszt, egyszerű bakaként vergődött csapataival az olaszországi pokolban. Lehet, mindketten megélednek bennem, amikor az egyik leghíresebb katonanótát, a Kimegyek a doberdói harctérre kezdetűt meghallom, és akkor sírok.
Különös körülmények vezettek engem vissza tizenhat évvel ezelőtt az egykori olasz front vidékére. Jó viszonyba keveredtem a Széchenyi Tudományos Társaság ügyvezető elnökével, Szunai Miklóssal. Ő több mindenről nevezetes. Nagy ingatlanbirodalmat szedett össze, központi irodája a Budakeszi út tetején, szép környezetben, tekintélyesen karcolta tornyával a felhőket. Gyakran találkoztunk ott. A hazai kulturális élet, a tudományok és a politika kiválóságai jöttek ott össze Szunai invitálására igen érdekes beszélgetésekre. Gyakran feltűnt Szántai Lajos professzor, aki túl azon, hogy a világot meghódító Cavinton gyógyszer feltalálója volt, igen jó viszonyt ápolt egykori kollégájával, az Amerikában élő, Nobel-díjas Oláh Györggyel. De voltak ott egyházi méltóságok – nem véletlenül, mert a házigazda Szunai Miklós megszállott templomépítő volt. Aztán, hogy időnként Kányádi Sándor is megjelent, az sem ment csodaszámba. Én akkoriban a Magyar Hírlapnál dolgoztam, és jó viszonyban voltam a magyar katolikus egyház vezetőivel. Lehet, ezért hívtak meg az illusztris társaságba. Néhányszor szóba hoztam a főpapoknál Szunai terveit, hogy hol és milyen templomot gondolna építeni, de az egyházi vezetők rendkívül udvariasan, ám határozottan visszaüzentek, hogy az nem úgy megy, majd akkor és ott épülnek kápolnák és templomok, ahol azt az Egyház helyesnek tartja.
Az olaszországi Doberdò del Lagóhoz tartozó Visintini faluban 1918-ban a magyar katonák kezdték el egy kápolna építését. Aztán úgy alakult a hadi helyzet, hogy nem fejezhették be. Trieszt környéki kirándulásakor fedezte fel a romos épületet Szunai. Az általa vezetett társaság beindult, úgy döntöttek, befejezik. Elkezdődött tehát az építkezés, a költségeket a társaság – azaz, annak tehetős elnöke – állta.
Az avatásra egy autóbusznyi barátot vitt magával a főépíttető. Ő külön indult el az autójával, vele mentem én is. Az autóban ott kuporgott még Rátkai Balázs, aki később, rövid időre az Új Ember főszerkesztője volt. Szunai nem engedett a Triesztig tartó hosszú úton a kormányhoz, azt mondta, hiába tudsz te jól vezetni, ez egy baromi erős, automata sebváltós kocsi. Aki kéziváltóhoz szokott, annak jószerivel irányíthatatlan. A társaságot egy trieszti szállodában helyezték el. Másnapra tervezték a magyar kápolna ünnepélyes avatását. Előttünk volt egy délután, mindenki mehetett körülnézni a városban. Hogy mit láttam, arról a következő részben igyekszem majd képet adni.