Kultúra
Szellemes párbeszédekkel hódít a Fekete táska című film
Filmkritika Steven Soderbergh retró hangulatú kémdrámájáról + VIDEÓ
A Nemzeti Kiberbiztonsági Központban dolgozik George Woodhouse ( Michael Fassbender) és a felesége, Kathryn (Cate Blanchett) is. A főnökük, Arthur Stieglitz (Pierce Brosnan) jelzi, hogy „ szivárgás” van, valaki George csapatában nem az, akinek látszik. Valaki ellopta a Severus nevű fegyvert, amely képes elpusztítani az oroszországi atomreaktorokat, ily módon lezárni az atomháborút, és valaki nagyon sok pénzt vett fel érte. A gyanúsítottak közé tartoznak George munkatársai, barátai, és a felesége is.
Mivel ezrek élete múlhat a fejleményeken, George egy hetet kap arra, hogy kiderítse az igazságot. A gyanú elsősorban Kathrynra terelődik, de mindenki gyanús. Aki nem gyanús, az meg főleg.
Mit tegyen George, ha ki kell iktatnia az árulót, és lehet, hogy Kathryn lesz az? A hazáját vagy a feleségét válassza? A férfi higgadt marad, a titkok és hazugságok végére jár, miközben rengeteg szellemes és a mai ember párkapcsolati sebeit, kínzó kérdéseit, félelmeit és reményeit megjelenítő monológ és párbeszéd hangzik el.
Amikor egy házasságban a férfi és a nő is kém, megegyeznek abban, hogy bizonyos dolgokról nem beszélnek, hanem beleteszik egy fekete táskába. Clarissa azt mondja, neki ez Freddyvel, a férjével nem működik, de kíváncsi, George és Kathryn hogyan csinálja. George azt feleli, hogy figyelik egymást, és ha azt látják, hogy a másik bajban van, akkor is segítenek neki, ha a saját hibájából történik ez vele. Bármit megtesznek egymásért.
Sok-sok mai ember kérdésére is válasz ez, akik többé-kevésbé belebuktak a párkapcsolatukba, mert nem tudtak egymásra vigyázni, nem tartottak ki a társuk mellett a nehézségek idején, vagy magukra maradtak az állítólagos közös célokkal.
Ez a film arra is választ ad, hogy mi való előrébb, a technikai civilizáció vagy az ember. Clarissa simán és nyomtalanul átjut különféle védelmi rendszereken, amikor George meg akar győződni arról, hogy merre járt Kathryn, később pedig, a csoportos hazugságvizsgálat során becsapja a gépet, mert sokkal erősebb és kiismerhetetlenebb nála, olyan titkai és tartalékai vannak, amik kimeríthetetlenek. Ilyen az ember – mondja Soderbergh filmje.
A gép és ember ábrázolása mellett ott van még az ember és a természet ábrázolása. George egy gyönyörű régi csónakházból kievez időnként egy tó vizére, ott szeret gondolkodni, és ami horgászat közben történik, az egyúttal mindig jelzi a nyomozás állását is.
Már akkor sejthetjük, hogy itt valami csalás vagy csapda van, amikor a hal ellopja a csalit George horgáról. Később látjuk, ahogy sikerül halat fognia, és valóban nyomra is akad, később megeszik a halat Kathrynnal…
David Koepp forgatókönyve némiképp Molnár Ferenc szellemes társalgási drámáira emlékeztet, amely tananyag a hollywoodi forgatókönyvírók számára, és persze a többi hasonló üldögélős beszélgetős művekre is, amikre nagy szükség van, amikor már túl sok mindenről hallgatunk. George alakja korábbi Michael Caine-filmeket idéz, szemüvegével, hátrafésült hajával. Úgy is mondhatnánk, hogy tiszta hetvenes évek. Habár a film a kétezres években játszódik.
Cate Blanchettet sikerült nagyon csinosan felöltöztetni, de ez a borzalmas festett barna haj, amelynek az árnyalata és az állaga sem éppen szerencsés, a színésznő arcának létező és nem létező hepehupáit emeli ki, sokkal keményebbek a vonásai, ijesztően öreges az arca. Ha egyébként nagyon sok szép képsort láttunk is a csónakázásról, a halakról, vagy az üvegkalitkáról, ahol Zoe, a pszichológus dolgozik, az operatőr Cate Blanchett fotografálása esetében nem mindig volt a helyzet magaslatán. Néhol attraktív és érdekes, titokzatos lett , vagy éppen nagyon csinos, és jól áll rajta minden ruhadarab, de túl sokszor indokolatlanul előnytelen a filmben a külseje, ami nagy hiba, hiszen körülötte forog a történet, őt kell lesni, kifigyelni, tetten érni, vagy éppen megvédeni a vádaktól. Marisa Abela kimeríthetetlen, kiismerhetetlen titokzatosságát, szélsőségességét, és mindezek felvállalását, George kendőzetlen következetességét és elszántságát sokkal biztosabb kézzel sikerült képileg is megragadni.
Ez egy olyan kémfilm, amelyben nem lövöldöznek, ölnek és robbantgatnak összevissza, hanem csak ha az ilyesminek komoly funkciója van. Nem kínoznak meg, és nem vernek össze senkit, de azért nehéz pillanatokban nincs hiány. Hiszen a mondatok, amik elhangzanak, sokszor a nézőt is élve boncolják.
A párbeszédek nagyon erősek, kimunkáltak, szellemesek, előreviszik a történetet, képesek feszültséget teremteni és megmozgatni a nézőben a saját érzelmeit, a saját történeteit, de – és ez az egyetlen hibájuk - ezek a szövegek talán túlságosan is célratörők.
Folyton beleütközünk abba, hogy tudjuk, hogy az alkotók már tudják, mi lesz ennek a történetnek a vége, és folyton célozgatnak rá. Nem is próbálják meglepni saját magukat, hagyni, hogy a történet megírja magát, vagy legalább úgy tenni, mintha. Ez azért baj, mert az életben, ha mindig minden úgy történik, ahogy szeretnénk, ahogy elterveztük, elképzeltük, akkor abból nem tudunk újat tanulni, akkor nem azt érezzük, hogy élünk, és vannak még titkok, hanem hogy de unalmas minden.
Alapvetően a Fekete táska nagyon jó film, amelynek egy Oscar-jelölt színész és egy kétszeres Oscar-díjas színésznő a főszereplője. Nagyon bátorító alkotás, nagyon kell manapság, hogy tudjuk, mennyire sokat érünk, mi emberek, és hogy még mindig megtanulhatunk jól szeretni.
Fekete táska – Black bag – 2025
amerikai filmdráma – 93’
Rendezte: Steven Soderbergh
8/10
